Powered By Blogger

2020. április 24., péntek

ZSOLDOS PÉTERBŐL MONOLIT LETT

Az igazi szülinapi meglepi: amikor a barátaid a rólad elnevezett díj nevéből törlik a nevedet 😱
Április 20-án volt Zsoldos Péter születésének 90. évfordulója. Az interneten számos portál közölt ez alkalomból megemlékezést róla. Napokon át olvashattuk, hogy Zsoldos Péter a magyar sci-fi egyik atyja, az etalon, akihez minden más hazai szerzőt mérni kell, az egyetlen, aki világszínvonalú sci-fit írt itthon, stb, stb. A megemlékezések harmadik napján pedig az AVANA Egyesület bejelentette, hogy az évtizedek óta egyetlen magyar sci-fi díjat, amely eddig Zsoldos nevét viselte, minden indoklás nélkül mától átkeresztelik Monolit-díj névre.

2020. január 5., vasárnap

Mit tartottak sci-finek az 1960-as években?


Adolf Hoffmeister, a világhírű cseh költő és festő pályája kezdetén a dadaizmus követője volt, és a későbbiekben is avantgárd művészként tartották számon. Az avantgárdot pedig sokan rokonították a fantasztikummal, főleg azokban az évtizedekben, amikor a szocialista kultúrpolitika meglehetősen bizonytalanul viszonyul a sci-fihez. Ezért is lehet érdekes a számunkra, hogy miként vélekedett Hoffmeister kedvenc műfajunkról. Értekezése már halála után jelent meg magyarul is egy felvidéki magazin hasábjain…
A tanulmány hosszabb változata egyébként olvasható volt már 1971-ben az SF Tájékoztató számaiban is Tudományos fantasztikus irodalom avagy útikalauz a labirintushoz címmel.

Adolf Hoffmeister

Adolf Hoffmeister


Mi a sci-fi?

A tudományos-fantasztikus irodalom nem divat. Nem is irodalmi divat. A divat mulandó; átmeneti, idényjellegű jelenség. A divat nem tart negyven évig, s nincs nagyon határozott és jellegzetes fejlődése. A divatból néha stílus lesz, de a stílus általánosabban érinti az élet mindennapiságát. Ha azonban a tudományos-fantasztikus regényekben keresnénk stílusjelleget, nyomát sem találnánk valamiféle rendszernek, mivel a tudományos-fantasztikus irodalmat nemcsak nagy nevek és jelentős színvonalú művek jelzik – mint Ray Bradbury, Stanislaw Lem, J. L. Borges és mások –, hanem ugyanúgy nagyon jó ötletekkel rendelkező nagyon rossz írók egész serege. A sci-fi irodalom egészen heterogén, kiegyensúlyozatlan és esztétikailag nehezen osztályozható irodalmi jelenség.
Jacques Sternberg az irodalomnak ezt a még mindig elszigetelt területét inkább az irodalmi műfaj eposzának, mint fejlődésének nevezi. Megnemértésének, a tudományos-fantasztikus regények művészeti kategóriába való be nem sorolásának okát úgy tekinti, mint annak következményét, hogy még mindig nem ismerjük az amerikai szellemi életet, nem értjük meg az amerikai életritmust, s tájékozatlanok, vagy inkább rosszul tájékozottak vagyunk abban, mit adott az amerikai élet kulturális téren a világnak.
A sci-fi nemcsak az amerikai, hanem a világcivilizáció jelenségeinek ama csoportjába tartozik, amely éppen a divatok és felforgató újdonságok elleni szívós ellenállása révén érvényesül oly kifejezőén. Aligha tévedünk, ha ezeket a jelenségeket akár áramlatnak, akár mozgalomnak, akár irányzatnak, akár elemi csapásnak is nevezzük, Amerika jónéhány effajta mozgalommal gazdagította a modern világot. De eléggé jellemző az amerikai ember szervező szellemére, hogy ezek közül a tömegjellegű, népi mozgalmak közül (dzsessz, cowboy regények, comics stb.) szinte egy sem született eredeti amerikai kezdeményezésből…
A dzsessz Afrikában született, a detektívregények Angliában, a comics eredetét valahol Kínában és Egyiptomban kell keresnünk, a pin-up girls és a sztpitíz határozottan Párizsban kezdődött… A science fiction pedig? Hány írónemzedéket kellene említeni az utópista filozófusoktól a kalandregényekig! Csak az elnevezést – le a kalappal! –, tipikus távirati stílusban, ezt maguk az amerikaiak találták ki!
A sci-fi annak az emberiségnek az irodalma, amely már fogékony a modern civilizáció költői értékei iránt. A tudományos-fantasztikus regények és elbeszélések ugyanis nemcsak az olyan, a jelent megremegtető negatív értékeket fejeznek ki, mint a szorongás, a múlandóság és a bizonyosságok szomjúhozása, hanem az olyan, nagy mértékben pozitív tulajdonságokat is, mint a költői tehetség, elbűvölés, éleslátás, vágyódás és munka.
Itt arról van szó, hogy az emberek egy bizonyos csoportja megpróbálja kialakítani a maga világát, ahol a szép külön törvényei érvényesek. A mi esetünkben olyan irodalomról van szó, amely az irodalmon kívül éli a maga törvényes életét.



2019. december 29., vasárnap

Kis karácsonyi ének

Mint tudjuk, a szabadkőműves Ady Endrének a kereszténységhez és magához Krisztushoz való viszonya is meglehetősen ambivalens volt, ezért aztán midőn karácsonykor hó helyett sárba süppedünk térdig, s elragadtatott szavakkal illetjük az időjárást, caplatás közben eltöprenghetünk azon, mit is énekelhetett magában a gyermek Ady, amiről később Kis karácsonyi énekében emlékezett meg: „Így dúdolgattam én gyermekhittel bátran, 1883 csúf karácsonyában”.


2019. november 27., szerda

SZÉP NYARUNK LESZ 2010-BEN


Az alábbi bejegyzés nagywouk blogjában látott napvilágot még 2010-ben, ám mivel az oldalt bizonyos hatalmak megsemmisítették, időnként felidézünk belőle néhány megmentett gondolatot – nem mintha különösebben nagyra értékelnénk azokat, inkább csak a nosztalgia kedvéért, ha már az SF Sirató amúgy is egy édes-bús, múltidéző zuga a világhálónak…


* * *


Manapság az időjárás már nemcsak az angolok körében népszerű és mindennapos beszédtéma, hiszen a mind gyakrabban tapasztalható extrém jelenségek már kicsiny hazánk lakóit is mind gyakrabban késztetik heves kifakadásokra. Mindeközben pedig az idősebb korosztályok tagjaitól szinte mást sem hallani, mint hogy bezzeg az ő idejükben a nyár meleg volt, a tél hideg, a világ folyása pedig – legalábbis az időjárás tekintetében – nem adott okot az aggodalomra. De vessünk csak egy pillantást a 32 éve, 1978 novemberében az IPM-ben megjelent cikkre (amely címében szép nyarat ígért nekünk 2010-re), és rögtön szembetűnik, már akkoriban is azon töprengtek az illetékesek, hogy most akkor melegszik, vagy éppenséggel hűl Földünk északi féltekéjének éghajlata… Mi több, a Kultúra című lengyel magazinból átvett cikk szerzője még némi futurológiai előrejelzésre is vállalkozott, és megjósolta saját jövőjének (azaz a mi jelenünknek) várható időjárását is.
Nos, ha valami, hát akkor ez az igazi science fiction!






A meteorológusok 1977-et „az esők és szelek évének” nevezték. A különféle időjárási anomáliák éve volt. De ugyanezt mondták 1976-ról és 1975-ről is, 1974 pedig az évszázad legőrültebb éveként került be a meteorológiai krónikába.
Csak újabban ilyen szeszélyes az időjárás, vagy a régiek is tapasztaltak hasonló anomáliákat? Az idősebbek úgy emlékeznek, hogy hajdanában egyszerű volt az időjárás: „nyáron nagyon meleg, télen nagyon hideg volt”. A múltban is akadtak ugyan meleg telek és hűvös, esős nyarak, de mégiscsak van igazság a fenti nézetben. Mostanság az időjárási anomáliák gyakoribbak. Némelyikük pár napig vagy hónapig érezteti hatását, de van, amelyik évekig. Huzamos „kilengések” például az ismétlődő európai szárazságok, vagy a sarkvidék felmelegedése századunk elején. Tartós anomália az is, hogy az óceáni és a szárazföldi éghajlat határa lassan eltolódik Közép- és Kelet-Európában. Ez a határ az elmúlt száz év folyamán több száz kilométerrel vándorolt keletre, az óceáni éghajlat befolyása ily módon a réginél jóval keletebbre terjed. A meteorológusok feltevése szerint az ismétlődő téli viharok és orkánok szakaszába lépünk. Régebben az északi-tengeri elemi csapásokat okozó nagy téli orkánok évszázadonként csak néhányszor fordultak elő, a legutóbbi 150 évben jóval sűrűbben.
A hurrikánok az Atlanti-óceánon születnek. Európa partjaitól távol. A nyugat-európai országok meteorológusai újabban megállapították, hogy a „viharfészkek” közelebb kerültek földrészünkhöz. A kutatók körében két ellentétes nézet kerül szembe. Az első szerint búcsút mondhatunk az enyhe éghajlat korának, Földünk újabb jégkorszakba lép, vagy már benne is van. A másik, derűlátóbb elmélet szerint a lehűlések csak időszakosak, éghajlatunk általában inkább melegszik. Az utóbbi elmélet hívei emlékeztetnek rá, hogy évszázadunk a legmelegebbek egyike az elmúlt évezred folyamán, a jelenlegi évezred pedig a legmelegebb az elmúlt tízezer évben.
A meteorológusok felfigyeltek a naptevékenység és az éghajlatváltozások összefüggéseire. A naptevékenység 11 éves ciklusának kétszerese több kisebb szakaszra oszlik, és bizonyos szabályszerűséggel befolyásolja az éghajlatot. A ciklus első négy évében az északi félteke éghajlata száraz és kontinentális jellegű, a 4-10. évben jobbára nedves és hűvös az éghajlat, a 10-16. évben csapadékos és mérsékelt, a ciklus végén pedig, a 16-22. évben, meleg és csapadékos.
A 22 éves ciklusokból adódnak az úgynevezett évszázados vagy 80-90 éves ciklusok és a 180 éves ciklus. A naptevékenység ritmusának megfigyelése több mint száz éve folyik. Ennek alapján dolgozták ki a következő két évszázad éghajlatváltozásainak prognózisát. Kiszámították, hogy 1977. és 2000. között az északi féltekén a hőmérséklet kissé csökken. A trópusi övezetben és a déli mérsékelt égövben szárazságok várhatók. 2000 és 2010 között visszatér a melegebb és csapadékosabb éghajlat. 2010 és 2030 között trópusi aszályokra kell számítani, az északi mérsékelt égövben viszont több lesz a csapadék. 2030 és 2050 között általános felmelegedés és több csapadék jellemzi majd az éghajlatot.
Az éghajlat a múltban is sokszor változott, és erre a jövőben is számítani kell. Az éghajlati zavarokat nemcsak a levegő átlaghőmérsékletének változásai okozhatják, hanem más jelenségek is, például a sarki jéghatár eltolódása, vagy az, hogy az örök hó határa lejjebb húzódik a hegyekben. Az elmúlt negyed évszázadban az északi féltekén az átlaghőmérséklet nem egészen 0,3 C-fokkal csökkent. Ez adott okot az új jégkorszakról szóló találgatásokra. A századunk negyvenes éveiben kezdődött lehűlés azonban a hetvenes évek elején véget ért. A hőmérséklet most ismét normálissá válik, és a kutatók hajlamosak átmeneti változásnak és nem állandó tendenciának tekinteni a századunk közepén tapasztalt időszakos lehűlést.
Az amerikai éghajlatkutatók szerint az emberiség növekvő energiafogyasztása miatt a következő 100-150 évben a légkör széndioxid-tartalma csaknem a nyolcszorosára növekszik. Ez a széndioxid-mennyiség ezer évig is megmaradhat a légkörben, ami felmelegedéshez vezet.
Így óriási éghajlatváltozás következhet be. Visszatérünk ahhoz az éghajlathoz, amely mintegy 100 millió évvel ezelőtt uralkodott Földünkön. Egyes klimatológusok szerint ez nagyon is megalapozott kilátás. Kiszámították, hogy 2050 körül az emberiség által mesterségesen termelt hőmennyiség óriási lesz: 7 százalékát teszi ki annak a hőenergiának, amelyet a Föld a Naptól kap!
Hogyan alakul a továbbiakban az éghajlat?
Ha az északi félteke átlaghőmérséklete 2-3 fokkal emelkedik, Európa nagyobb része a mediterrán éghajlati övezetbe kerül, jelentősen északra tolódik a téli fagyok és havazások hatóra. A Balti-tenger déli partvidékének éghajlata olyan lesz, mint jelenleg a Duna menti országoké. Messze északra tolódik el az erdőségek és szántóföldek határa. A szén-dioxidban gazdag légkör a növényzet dús fejlődését segíti elő, s az esőzések is nagyobb arányúak lesznek. Az éghajlatváltozásnak persze kóros hatásai is lehetnek. A felmelegedés folytán például olvadni kezd a sarki jég, és fokozatosan emelkedik a tengerek szintje. De ezeknek az eseményeknek a bekövetkezése számos más tényezőtől is függ, ezért meglehetősen bizonytalanok ebből a szempontból az előrejelzések.                                   (Kultúra - Varsó)





  

2019. november 1., péntek

AZ ATOM-TÚLVILÁG LEGENDÁJA


A második világháború után, az atombombák ledobását követően világszerte megnövekedett az érdeklődés az atomok világa és a mikrokozmosz iránt. Nem mindenkit elégítettek ki azonban az atommagról vagy az atomhasadásról szóló tudományos beszámolók, és sokan misztikus magyarázatokat kerestek a fizikai jelenségekre, így született meg az atom-túlvilág elmélete, mely szerint a Biblia túlvilágról szóló ismeretei immár elavultak, mert az emberi lélek halhatatlan ugyan, de a test pusztulása után nem holmi égi világba jut el, hanem a mikrokozmoszba, az atomok világába…

Ryan Choi, az atomember


Az embert ősidőktől fogva izgatja a kérdés, hogy mi alkotja az anyagi világot. Hiszen bármilyen eltérő is az egyes tárgyak külső megjelenése, tulajdonságaik között mégis találunk hasonlóakat, ami arra utal, hogy valami közös mégis kell legyen bennük. Az anyagnak erről a közös alkotórészéről szóló első elméleteket a görög filozófusok hagyták ránk, bár már ők is régebbi civilizációk nézeteit használták fel. Anaxagorasz (Kr. e. 500-428) szerint például minden dolog parányi magokból épül fel, amihez Démokritosz hozzátette, hogy ezek a magok (atomok) tovább már nem oszthatók, viszont számuk és alakjuk a világmindenségben végtelen: „Semmi sem történik véletlenül, hanem minden okkal és szükségszerűen van. Semmi sem teremthető a semmiből, és semmi sem pusztítható el és változtatható semmivé.”

Ez a tulajdonképpen materialista elképzelés volt a valósághoz legközelebb álló teória évezredeken keresztül, egészen a huszadik század hajnaláig. Az 1930-as évekre a fizikusok azonban behatoltak az anyag mikroszkopikus világába, iskolai tananyaggá vált az atom szerkezete, és a gyerekek 1943-ban már olyan regényeket olvastak, mint Jeges Károly professzor Utazás az atomok birodalmában című könyve, amit az első magyar sci-fik között tartanak számon. Csakhogy a második világháború végén az atombombák szörnyű pusztítása sokakat rettegéssel töltött el, ami elől csak egy új vallási irányzat kínált menekülést…

Jeges Károly regénye


A nagy a kicsiben


Az új elmélet hívei a keresztény egyházakból kiválva egy atomszekta gúnynévvel illetett vallási csoportot alakítottak, és hamarosan új magyarázatot találtak olyan természetfeletti jelenségekre, mint például a kísértetjárás. Filozófiájukat olyan ismert és népszerű sci-fi történetekkel támasztották alá, melyek a mikrokozmosz világában játszódtak. Ugyanekkor például Magyarországon, ahol minderre nyíltan nem volt lehetőség, röplapokat terjesztettek az ifjúsági közösségekben, így például a Műegyetemen is:
„A Bibliát primitív fokon álló emberek primitív világképéhez szabták annak idején, s ma
már csak arra jó, hogy megrengesse a hívők hitét a szellem öröklétében, s azt higgyék maguk is, hogy a földi forma, a porhüvely halála a lélek halála is egyben. Ma a természettudományok, különösen a fizika és a kémia rohamléptű fejlődése nevetségessé teszi az ilyen bárgyúságokat. Őseink az örök szellem sugallatára megérezték a lélek halhatatlanságának szükségességét. S teret keresve a halhatatlan lelkek számára, a titokzatos, ám látható égi világba helyezték a jobbik felét, a rosszabbat meg a föld alá, ahonnan időnként kénszagú tüzes láva tört a földjeikre. Ám korunk szellemi terméke, a modern tudomány kiszorította a túlvilágot onnan, ahol az sosem volt, s megtalálta ott, ahol annak léte egyedül lehetséges. Mert miért is lennének elhunyt őseink halhatatlan lelkei irdatlan távolságra tőlünk, a messzi égbolton vagy a földmély gyomrában? Itt vannak ők a közvetlen közelünkben, tárgyainkba és saját testünkbe ágyazva, ahol közvetlen sugárzásukkal hatnak az élőkre, vezérlik életüket, kezük munkáját, gondolataik bontakozását.
Nézzétek az atomot! A mikrokozmoszt! Micsoda iszonyú gazdagság! Akár az emberi lélek gazdag sokfélesége. Íme, a tudomány megtalálta a halhatatlan lelkek világát: úgy hívják, mikrokozmosz. Mert mi az elektron? Negatív töltésű elemi részecske. De ez csak a forma. Ez csak lehetőség. Keret az öröklétű nemes lélek továbbélésére. Mi a proton? Az atommag egyik alkotóeleme. De ez csak forma, ez csupán lehetőség. Keret az öröklétű bűnös lélek továbbélésére, mely vagy örökké az atommag poklában marad, vagy megtisztulva megszabadul onnan…”
Elgondolkodva a fenti sorokon, megállapíthatjuk, amit napjaink ezoterikus tanítói is gyakran hangoztatnak. Azt, hogy elődeink, egykor élt családtagjaink, szeretteink és ellenségeink lelkei tulajdonképpen bennünk és körülöttünk bűnhődnek, vezekelnek és magasztosulnak.
A létezés és a túlvilág sosem kerülhet ettől közelebb egymáshoz.



2019. szeptember 15., vasárnap

HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 5.


…, és hogy az
utolsó fantasztikus könyvet is kivágták a lakás
ablakán és az utolsó ajtót bezárták hajnali
négykor és az utolsó telefont falhoz vágták        
feleletképpen és az utolsó bútorozott
szobából kirámolták a szellemi berendezést
az utolsó darabig, egy sárga papírrózsa
csavarodott a gardrobe-fülkében egy
drótfogasra…
(Allen Ginsberg: Üvöltés)



Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.



4.


Ébredtek már arra, hogy nem tudják mozdítani a végtagjaikat? Mondhatom, roppant félelmetes érzés, az álom egy pillanat alatt kiröppen az ember szeméből.
Amikor hunyorogva felpillantottam, egy kék topban feszülő cicipár töltötte be a látóteremet. És bár az olvasólámpa éppen a szemembe tűzött, felismertem őket, akárcsak azt a félautomata pisztolyt, melyet a cickók gazdája az orrom alá nyomott.
– Hello, Tami – nyögtem ki óvatosan. Általában csak tartótisztnek szólítottam, amit nagyon utált, mert szerinte nincs humorom, és komolyan gondolom, amit mondok. Ebben persze tévedett, mert nekem igenis van humorom, de hogy ő tartótiszt, azt valóban komolyan gondoltam, és nem csak azért, mert Tamara a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem elvégzése után a katonai titkosszolgálathoz került…
Most azonban a szervezetnél belém nevelt ösztön arra intett, hogy ha egy 9 milliméteres SIG Sauer félautomata pisztoly van a kezében, 16 golyóval a tárban, akkor ne bosszantsam a csajt.
– Apád azt mondta, gyakorlaton vagy a titkosszolgálattal…
A feszes top kiúszott a látóteremből, átadva helyét egy izmos és kívánatos hasikának, ahogyan Tamara a fejem fölé nyúlt és kíméletlenül megrángatta bal karomat. Mit mondjak, a bilincs és az ágy is szilárdan tartott, Tamara hangja pedig jéghideg volt, amikor közölte:
– A tábornok nem az apám, te is tudod. Árva vagyok, mint te.
– Ezt most miért mondod? Eddig tökéletesen megfelelt apádként…
Újabb erőteljes rángatás előzte meg válaszát; ezúttal a jobb karom látta kárát Tamara rendszeres testedzésének. Karcsú, de szívós és erős csaj volt, olyan hosszú combokkal, hogy amikor összemértük egymást, az én lábam bizonyult rövidebbnek.
– Azért mondom, hogy ne bízd el magad. Ezek a bilincsek nem azok a bilincsek. Most nem a barátnőddel beszélsz, hanem az összekötőddel.
Összerándultam, és ez nem kerülte el a figyelmét.
– Ezek szerint a tábornok valóban azt hiszi, hogy nem vagy itthon? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Rossz előérzet kerített hatalmába.
A pisztolyt nem mozdítva rólam, megrángatta szétfeszített lábaim bilincseit is, majd megigazította lófarokba kötött szőke frizuráját.
– Hogy megértsd: a szervezet küldött.
Megértettem már, hogyne értettem volna! Elég világos volt.
– Miért? Már nem elég, hogy megfigyelés alatt tartasz?
Közelebb hajolt, a pisztoly csövével benyúlt a pólóm alá, és a köldökömet birizgálta.
– Nem a megfigyelőd, hanem a barátnőd voltam.
– Is.
– Nem voltam elég jó?
– Miért ez az állandó múlt idő?
– Tudnod kéne.
– A leszerelésem miatt? Azt hiszitek, hogy le akarok lépni?
A pisztoly csöve hirtelen a hasamba nyomódott.
– Miért, le akarsz lépni?
– Hé, ezt ne csináld!
– Akkor válaszolj!
– Le akarok szerelni. Elegem van a katonásdiból, és elegem van a szervezetből is.
– És belőlem? – A pisztoly csöve megindult felfelé a hasamon, magával húzva a pólómat is. – Ki fog rád vigyázni ezentúl?
Megborzongtam, pedig nem is volt hideg a pisztoly csöve.
– Nem utazom el a világ másik végére… itt maradok… és ugyanúgy találkozhatunk, mint eddig…
– Tudod, hogy nem lehet csak úgy elhagyni a szervezetet.
Fölém hajolt és ráfújt a mellkasomra. Megemeltem kissé a testemet, s a pólóm máris a nyakamnál járt, ahogy tovább húzta a stukkerral.
– Nekem mondod?
– Neked hát. – A pisztoly csöve hirtelen az állam alá szorult. – Te már így is renegát vagy.
Alig tudtam megszólalni. 
– Hagyd ezt abba… Megfizettem az árát… Még ki sem léptem, máris évekre eladtatok a seregnek.
– Szükségük van jól képzett harcosokra, és te mindent megtanultál a szervezetben.
Végre elvette azt a rohadt stukkert a fejemtől.
Felsóhajtottam.
– Én csak szabad akartam lenni.
A pisztoly újra megtalált; most a nyakamtól a csípőm felé húzott árkot a csöve a testemen.
– Valahová muszáj tartozni… – mélázott el látszólag a gazdája.
– És megfigyelni is muszáj? Azt hiszed, nem tudom, hogy a szakaszon belül is van embere a szervezetnek?
– Balázs szintén renegát.
– Nem rá gondoltam.
Nem lepődött meg; a pisztoly csöve koncentrikus köröket írt le a köldököm körül.
– Ne légy hülye. Gyakorlatilag az egész szakasz a szervezetből került ki.
– Te meg ne nézz hülyének. Balázson és rajtam kívül csak három gáspár van köztünk.
A stukker mozgása megtorpant. Nagyjából félúton a köldököm és a piros szívecskés boxeralsóm közt.
– Túl sokat tudsz.
– És? Gondolod, ha leszerelek, első dolgom lesz, hogy közlöm a tábornokkal, hogy a lánya is a szervezet tagja? Vagy megírom a titkosszolgálatnak, hogy egy még titkosabb szervezet ügynöke épült be közéjük?
Tamara egy röpke pillantással felmérte a piros szívecskéimet, de ha azt kereste, amire gondolok, akkor csalódnia kellett.
– Nem közvetlenül tőled félünk. De ha végleg szakítasz a szervezettel, nem tudunk majd megvédeni a közös ellenségeinktől… Egyedül leszel, és ha véletlenül elfognak, sok mindent elárulhatsz rólunk.
– Miért kapnának el? Nem tudnak rólam.
Sóhajtott, bár szerintem nem szívből jövőt, és ismét feltámadt bennem az a kellemetlen előérzet. Megbizsergett a fejbőröm, és hajam tövénél apró izzadságcseppek kezdtek gyülekezni. Sőt, amit ezután mondtam, az valóságos mentegetőzésnek tűnt, még a saját szememben is.
– Ha valaki felfigyel is rám, és megkapargatja a múltam, csak a seregig jut el. Hogy van ott egy titkos szakasz, ahol furcsa emberek szolgálnak. Ennyi. A bevonulásom előtt mintha nem is léteztem volna.
– Talán éppen ez lesz a gyanús – mutatott piros szívecskéimre a stukkerral, és ettől felcsuklottam. Nem tetszett ez a mozdulat, nagyon nem tetszett.
– Akkor intézzétek el, hogy legyen múltam. A gáspárok ott ülnek a minisztériumban, néhány hamis papír nem okozhat nekik gondot… Létrehozták a szakaszt, kellünk nekik, értük dolgozunk, hát ennyit igazán megtehetnek cserébe…
– Azt hittem, a hazádat szolgálod. – A pisztoly nem mozdult piros szívecskéim irányából, és a hajam tövénél patakokká rendeződtek az izzadságcseppek, hogy meginduljanak a halántékom felé.
– A sereget kell szolgálnom – nyögtem rekedten. – A sereget pedig a szervezet irányítja.
– Sajnos ez nem igaz. Még nem elég nagy a befolyásunk.
– Lehet… De ez nem változtat azon, hogy az ellenség nem tud rólam. A pszichoszakasz létezését még a seregen belül is titkolják…
– Szerintünk… illetve a főnökség szerint, tudnak rólad. Úgy gondolják, hogy saját magadat adtad fel… vagy el…
– Micsoda?… – nyögtem, de Tamarát nem érdekelte. Hátrahúzta a pisztoly szánját, szó nélkül csőre töltve a fegyvert, és ugyanolyan némán megcélozta a mellkasomat.



HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 4.


Ez az, ami éppen kell, repülök a gyógyszerrel
ez az adag éppen jó, ez az anyag éppen jó       
(Kontroll Csoport: Ez az, ami éppen kell)


Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

Hárman a VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület alapítói közül az 1970-es évekből. Ma már mindannyian egy másik dimenzióból figyelhetnek minket. Az egyesület szervezte az első HungaroConokat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.


3.

A dolog úgy állt, hogy az öreg már aznap este sem tudott hazamenni, úgyhogy nála kellett aludnom, és másnap reggel egyből indulhattunk Marcival Salgótarjánba. A tábornok láthatta, hogy nem repesek az örömtől a soron kívüli háromnapos program miatt (mondjuk, a külső őrségért sem rajongtam), ezért gyorsan hozzátette, hogy képregény-rajongók is lesznek Tarjánban. Mangások. Sóhajtottam, de nem kezdtem magyarázni a japán és az angolszász vagy európai képregények közti különbséget, mert amúgy nem is utálom a mangát. Legalábbis nem mindet. Az sem érdekelt különösebben, hogy az öreg minden költséget áll; mondtam, hogy jó, rendben, eltettem a kocsikulcsát és a bankkártyáját, majd vetettem egy búcsúpillantást a bárszekrényre és leléptem.
Son Goku bekaphatja – vetettem oda az ütiszoba előtt kihallgatásra várakozó hallgatóknak, akiket csak kancsóknak hívtunk, és visszaballagtam a századszintre. A balsorsú belszolgálatos bánatos bociszemekkel bámult rám. Elálló fülei még mindig vöröslöttek, alighanem Teveszar fejmosása miatt. Eszembe jutott az öreg intelme, hogy ne barátkozzunk a katonákkal, és bár reméltem, hogy leszerelésem folyamata nem tart tovább egy hónapnál, úgy döntöttem, hogy ezt az időt példásan viselkedve töltöm le. Jelen esetben nem kvaterkázom az őrökkel, betartom a háromlépésnyi távolságot és a megfelelő hangot ütöm meg velük szemben.
– Mi van, rüszü, már nem divat köszönni a vén iszapszemű rájának?
– Nem vagyok rüszü – felelte halvány hangon a tizedes.
– De az vagy, ha annak nevezlek – fitogtattam műveltségemet. – És ha annak nevezlek, az vagy, se több, se kevesebb[1].
Nem értékelte tudásomat.
– Az szpk megtiltotta, hogy kiabáljak. Azt mondta, nem vagyok én müezzin.
– Majd rádöbben a nagyhangya – vontam vállat. – Egyszer még betakarod, mint Ziaul Hakot a tányérsapka.
– Ki az a Ziaul Hak[2]?
Erre már csak legyintettem és bebotorkáltam a körletbe. Még mindig nem találtam ott senkit a szakaszból. Nem tudtam, hol vannak a többiek, de nem is érdekelt. Megszabadultam a büdös gyakorlótól, bevágtam a koszos kincstári alsót a szennyes ruhák közé, aztán elmentem zuhanyozni, mert a civil cuccomat mégsem vehettem fel közvetlenül a manóruha után. Amikor visszafelé slattyogtam a strandpapucsomban és a kis piros szívecskékkel díszített boxeralsómban, belebotlottam Teveszarba, aki éppen a folyosó falára kifüggesztett szolgálati vezénylést írta át a nevemnél. Amikor meglátott, elejtette a tollát, és ahogy utánakapott, leverte a falról a vezénylést. Egy pillanat alatt elvörösödött, ezért nem szóltam semmit. Még a végén agyvérzést kapott volna.
Alig negyedóra alatt összecuccoltam, mert szerencsére civil ruhákból volt háromnapi tiszta adagom. Magamhoz vettem a mobiltelefonomat és a külön engedéllyel tartott stukkeremet, ami nélkül soha egy lépést sem tettem a laktanyán kívül. A fegyverekhez még a szervezetben szoktam hozzá, mielőtt berántottak volna a seregbe. A pisztolyok közül a Berettát szerettem tizenötös szekrénytárral, akkoriban viszont meg kellett elégednem egy .45-ös félautomata Smith & Wessonnal, amihez ráadásul muníciót is nehezen kaptam. Szépnek szép volt, de csak nyolc darab lőszer fért bele, és engem ez nem elégített ki, ezért általában magammal cipeltem két telipakolt tartalék tárat is.
A folyosóra jó hangosan léptem ki, hogy sportcipőben, farmerben és kenderlevél-mintákkal ékesített pólóban is megmutassam magam Teveszarnak, de sehol nem láttam a főhadnagyot.
Mindenesetre megnéztem a vezénylést, de a főhangya rendesen kiradírozta a hétvégi szolgálataimat. Ezzel valakit megint megszívattam, de nem tudott érdekelni a dolog. Főjön emiatt annak a feje, akit rendkívüli szolgálatra osztanak be helyettem.
A folyosó végén az alegység-ügyeletessel éppen az ütihá, egy őrnagy ordítozott, mert a tizedes nem kiáltott „Század vigyázz!”-t az érkezésekor. Vagy legalábbis nem elég hangosan. Amikor elsétáltam mellettük, a szerencsétlen rüszü azt cincogta az őrnagynak, hogy Teveszar megtiltotta az ordítozást a folyosón. Az ütihá utánam fordult, aztán rájöhetett, hogy én vagyok, a Bébiszitter, mert csak legyintett, majd kapásból leüvöltötte az idegösszeroppanással küszködő tizedest.
Elmennem: élet, és halál: maradnom[3] – szavaltam nekik, de nem figyeltek rám.
A tábornok Astra kombija az ütiszoba előtti belső parkolóban állt, és az öreg az ablakban könyökölve figyelte, ahogy beülök. Előfordult már, hogy a lelkes kapuügyeletesek nem ismertek fel, és fegyverrel akartak kiszállítani a kocsiból, amikor Marciért indultam. Most viszont kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tábornok autójára figyeljenek, mert a lövészek konzervmanói szerették volna elhagyni a laktanyát három PSZH-n.
Kitolattam a parkolóból és beálltam a nyuszibuszok mögé. A kapusok megszámolták a kancsókat, majd visszaterelték őket a páncélosokba, intettek nekem és végre indulhattunk.
Sokan mondják, hogy a laktanya kapuján kilépve még a levegőnek is más íze lesz, ezért jó nagyot szippantottam belőle, de csak a PSZH-k kipufogóbűzét éreztem. Azt is hallottam már, hogy odakint felgyorsul az élet a lassú, monoton katonanapok után, velem viszont csak az Astra ugrott meg, amikor ráléptem a gázpedálra. A következő pillanatban megcsörrent a mobilom.
– Hello, bull – hallottam Marci mesterkéltnek tűnő hangját a kihangosítóból.
– Mi van?
– Ööö… gimixgilhooley
– Hülye vagy? – mordultam rá.
– Angolt kell tanulnom a nyáron.
– Miből?
– Hát… az van ráírva, hogy Szlengszótár diákoknak… Ez volt a legvékonyabb angol nyelvkönyv, amit találtam.
Erre nem tudtam mit mondani. Annál is inkább, mert Marci rámzúdított még egy adag érthetetlen baromságot, majd közölte, hogy nem tartózkodik otthon. Menjek érte egy lakótelepre a Népfürdő utcába, valami hackerhez.
Naná, hogy nem találtam meg rögtön, így aztán leparkoltam a kocsit a toronyházak tövében holmi könyvkiadó előtt, és elindultam, hogy megkeressem a kölyköt. Nem volt egyszerű móka, mert a lépcsőházak bejáratait rendesen eldugták a földszinti üzletek és irodák között. Éppen kisakkoztam, hogy melyik lehet a 15/A kapuja, amikor egy első emeleti erkélyről vad indiánüvöltéssel legalább féltucat kiskorú haramia potyogott a nyakamba. Elkapták kezem, lábam és igyekeztek földre teperni; egyikük még belém is harapott. Azt hittem, az egész utca beleremeg ordításukba és valamennyi lakó ájultan esik össze, mert bennem egy pillanatra megállt az ütő. Aztán megráztam magam, és a kis marháknak az volt a szerencséjük, hogy a stukkert nem a derekamon az ingem alatt viseltem, hanem abban a hülye övtáskában. Így ahelyett, hogy sorban agyonlőttem volna őket, halomba pakoltam az egész visító bandát a járda melletti virágágyásban. Nem voltam túlságosan finom, s alig egy perc múlva hét kivörösödött, fújtató, morgó törpe pislogott rám ellenségesen a lábam mellől. Sosem láttam még őket, de a helyzetet meglehetősen gyanúsnak találtam. Annál is inkább, mert a fejem fölül az erkélyről reszelős hangú heherészést hallottam.
– Tűnés! – mordultam a kölykökre, aztán feltornáztam magam az erkélyre, ahol valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Egy kempingszékben kicsi, vézna, horgas orrú emberke kacarászott károgó hangon. Esküszöm, úgy nézett ki, mint a hollywoodi filmekben a tolószékekben ücsörgő öreg milliomosok, csak a kockás pléd hiányzott a térdéről, meg a csábos ápolónő a háta mögül. Egyébként meg kétszázasokat számolt Marci markába.
Miután befejezte, elégedett pillantással mért végig.
– Nem hittem volna, hogy maradt még virtus a magyar katonában – károgta, miközben bólogatott. – De jó látni, hogy tévedtem… Negyven másodperc alatt bánt el velük. Persze, ezek csak tízéves kölykök, de maga, fiam, tényleg tud valamit. Nekem van hozzá szemem…
– Akkor keresse meg mellé az eszét is, mielőtt még egyszer ilyesmire veszi rá a kis hülyéket!
Nem sértődött meg, csupán károgásszerűen kuncogott.
– Nem én találtam ki a murit, hanem ő – bökött Marcira, aki éppen zsebre gyűrte a pénzt anélkül, hogy egy szót szólt volna hozzám. – Fogadást ajánlott az unokáimnak és az osztálytársainak, hogy magát heten sem gyűrik le, még ha lesből támadnak, akkor sem. Én voltam a döntőbíró, hehe…
– Sanyi bácsi már a világháborúban is szolgált – kegyeskedett észrevenni Marci.
– Az elsőben, mi? Miért nem rögtön Bem apó alatt negyvennyolcban… – Az öregember erre is csak károgott. Vagy heherészett, nem tudom. – Te meg minden hülyeséget elhiszel.
Juice – ütögette meg pénzes zsebét a kölyök, majd a varjú felé intett. – Homo boobus.
– Te meg egy gyíkusz maximusz vagy – bólintottam, és közelebb léptem hozzá. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, ismét megszólalt az öregember.
– Kissé hirtelen a természete, fiam, és ez nem mindig előnyös egy katonánál… – károgta, de nem tudott megállítani.
– Nem a természetem hirtelen, papa, hanem a kezem a gyors.
Ezzel aztán belefojtottam a szót az öregbe, Marci viszont elröhögte magát. Vesztére.
– A mai műsornak vége, kölyök. Távozunk… A múltkor megtanítottalak ugrani és esni, emlékszel?
Gyanakvás villant a szemében, és igyekezett hátrálni előlem, csakhogy azon a kis picsányi erkélyen nem volt hová. Nem könyörgött, hanem fenyegetett, amikor azt mondta:
– Ne csináld, hallod?! Ha hozzám érsz, megbánod!
Vigyorogtam rá, hogy elvonjam a figyelmét, aztán villámgyorsan megragadtam, és a pólójánál fogva egyszerűen áthajítottam az erkély korlátján. A tompa puffanás és a visítás arra utalt, hogy pontosan a virágágyásban ért földet. Mielőtt a varjúszerű öregember megint károghatott volna, Marci után vetettem magam, és csak remélhettem, hogy nem a hülye kis haverjai fején fogok landolni.
Szerencsétlenségemre tényleg nem a kölykökön landoltam, hanem egy marha nagy melákon. Úgy pattantam vissza a mellkasán feszülő átizzadt izompólóról, hogy a fickó meg sem rezdült. A földről sem kellett feltápászkodnom, mert a melák a következő pillanatban már talpra is rántott. Közben átvillant a szemem előtt a kölykök áhítattal bámuló csoportja és Marci, ahogy az oldalát tapogatja és mesterkélt ártatlansággal a hangjában, azt mondja:
– Ricsi bátyja… Két hete nyerte el a kerület legerősebb embere címet…
A melák vagy húsz centivel magasabb lehetett nálam, meg legalább ötven kiló tiszta izommal többet nyomott, és meglehetősen kellemetlenül éreztem magam a mancsai közt. Hörgött valamit az olyan patkányokról, akik gyerekekkel mérik össze az erejüket, ezért rögtön sejtettem, hogy felesleges magyaráznom neki, miszerint momentán én vagyok az áldozat, mert engem támadtak meg a kölykök. Amúgy is éltem a gyanúval, hogy a törpéket Marci bíztatta fel arra, hogy ha nekik nem sikerül legyűrniük, küldjenek rám egy helyi májert. Alighanem valami különleges kunsztot vártak tőlem, amelynek segítségével kiszabadulok a kétajtós szekrény markából, de az efféle kunsztok nem teremnek csak úgy, minden bokorban, takarékoskodni kell velük, és főleg ritkán használjuk őket nagy nyilvánosság előtt. Így aztán, mikor a melák, mint valami terminátor, felkapott a földről és maga elé emelt, egyszerűen tökön rúgtam őt. Ez nem volt különleges kunszt, de megtette a hatását, mert a fickó elejtett és vinnyogva görnyedt össze.
Rámordultam a kölykökre, mire szétspricceltek a szélrózsa szinte minden irányába. Marcit meglódítottam a kocsi felé, és ő sziszegve, az oldalát tapogatva engedelmeskedett. Amikor kifordultam a parkolóból, a melák még mindig a virágágyásban görnyedezett, de sejthetik, hogy nem tudott érdekelni.
Marci nem szólt semmit, csendesen vigyorogva, teljes odaadással tekergette a rádió gombját, mintha ezért is fizettek volna neki. Nem mondom, hogy idegesített, de azt sem akartam, hogy túl jól érezze magát.
– Mi volt ez a húzás? – próbáltam hatni rá, ám felém sem fordult, úgy rázta le magáról a felelősséget.
– Pénzkereset. Ezerhatszáz forint tiszta haszon. Azt mondtam nekik, hogy felderítő vagy. Szuperkatona, és nem lehet legyőzni. Fizettek azért, hogy megverhessenek.


– Azt hittem, rendes zsebpénzed van.
– Hah! Mire elég az? Ismered a mai árakat?
– Ezerhatszáz forintért ki akartad nyíratni őket…
– Ugyan már!
– Kis híján megöltem őket.
– De nem tetted.
– Nem rajtad múlt…
– A véletlenen?
– A szerencséjükön, tudhatnád.
– Tudom. És?
– Szarban lettem volna én is, ők is.
– Aha.
– Ha a derekamon van a pisztoly, agyonlövöm őket, mielőtt rájövök, hogy a haverjaid.
– Nem a haverjaim, hanem az osztálytársaim.
– Meghaltak volna.
– Már mondtad.
Nem válaszoltam, mert amúgy sem tudtam volna mit felelni, de ráadásul az imént a Népfürdő utcából a Szent István park felé indultam el, és a Pozsonyi úton beragadtam a dugóba. Mellettem a 76-os troli vesztegelt, amelynek vezetője szófosásban szenvedett, és a nyitott ablakon keresztül közölte véleményét a világgal. Általában az autósokat szidta, akik a parkoláskor egyre kevesebb erkölcsiséget mutatnak, már el sem pirulnak, amikor a megállóban hagyják autójukat, vagy amikor másodikként parkolnak. De ha éppen nem parkolnak, hát abban sincs köszönet, mert akkor meg olyan hirtelen vágódnak a troli elé, hogy az csak vészfékezéssel állhat meg. Ettől előredőlnek az utasok, egymásra esnek, aztán meg a troli falábú vezetőjének, mert nem elég, hogy nem lehet tudni, szerencsétlen utast mikor üti meg a kóboráram, az a lyukaskezű gyógyegér a volán mögött még azzal a két nyomorult pedállal sem tud bánni…
Amikor végre megelőztem a buszt, Marci megint elvigyorodott.
– Azért az a szöveged nem volt semmi! Hogy „nem a természetem hirtelen, hanem a kezem gyors”… – ezen elröhécselt egy darabig, míg átértünk Budára. – Hol hallottad ezt a baromságot?
– Nem hallottam.
– Csak úgy kitaláltad?
– Ez nem baromság, hanem az igazság.
– Hát ez súlyos! – Ismét röhécselt, talán hogy kihozzon a sodromból. Pedig a súlyos az volt, ahogy a Gellért téren fékeztem, remekbe szabott kerékcsikorgással. Diadalmasan, elismerést várva néztem körül, hiszen csak sikerült megállítanom a kocsit. Ennek ellenére a gyalogosok, miután előmerészkedtek a fedezékül szolgáló kukák mögül, és kióvakodtak a zebrára, meglehetősen csúnyán néztek rám. Ráadásul a mellettem veszteglő autó vezetője egy egész kocsisort megállásra kényszerítve, heves integetéssel csalogatta tovább őket, noha már villogott a zöld lámpa. Persze, a gyalogosoknak mindent lehet, de ha én mennék tilosban, engem biztosan elkapnának, hiszen a kocsinak (még ha nem is az enyém) rendszáma van, amit fel lehet írni, le lehet fényképezni… Mintha zöld lámpánál már olyan szívesen gázolna az ember. Na, mindegy… Nem érdemes ezen rágódni, döntöttem el, és inkább a hétvégére koncentráltam.
– Mi lesz ez a háromnapos szar, ahová menni akarsz?
– Számítógépes találkozó: SceneCon. Ott lesz Berndt Konzt. Bemutatja a BeOst.
– Az mi?
– Operációs rendszer.
– Aha – dünnyögtem, mert a Bertalan Lajos utcánál szintén állt a forgalom. – Szóval SceneCon… Apád szerint képregény-rajongók is lesznek…
– Mangások. Meg animések.
– Az anime nem képregény, hanem rajzfilm.
– Tudom.
– Akkor meg?
– Lesznek még szerepjátékosok, egy csomó RPG verseny, trekkerek…
– Hogyhogy?
– Hát, ez egy nagy rendezvény. Úgy hívják, hogy HungaroCon. Minden ilyen fantasztikus…
– Tudom, mi az a HungaroCon.
– Tényleg? Honnan?
– Van egy… ismerősöm, aki sci-fi elbeszéléseket is ír, és minden évben elmegy a Conra.
– Ismerem?
– Nem hiszem.
– Olvastam?
– Nem neked való, amit ír.
– Ki mondja?
– Apád.
– Ő olvasta?
– Őt nem érdekli a sci-fi.
– Akkor honnan tudja?
– Fogalmam sincs. Kérdezd meg tőle.
– És te? Nem is tudtam, hogy szoktál olvasni. Már a Pókemberen kívül, persze…
– Nem szeretem különösebben Pókembert. Batman a kedvencem. És nemcsak képregényeket olvasok… Egyébként honnan tudsz a HungaroConról?
– A netről, miért?
– Semmi… csak én sem tudtam, hogy téged érdekel a sci-fi.
– Engem a konzol-találkozó érdekel, és az idén ez együtt lesz a HungaroConnal, oké?
– Jó, rendben.
Az igazat megvallva, egyáltalán nem gondoltam, hogy rendben volna a dolog, sőt, valami átverésre gyanakodtam, de nem feltételeztem Marciról, hogy képes volna egy háromnapos hazugság megszervezésére. Persze olyan sokáig nem agyalhattam a dolgon, mert a Móricz Zsigmond körtéren úgy jöttek-mentek a pirosban a gyalogosok, mintha nemcsak megbüntethetetlenek lennének, hanem elgázolhatatlanok is. Csak a dudaszóra ugrottak szét, de olyan dühösen néztek, hogy nem tudtam eldönteni, az autó léte vagy a márkája van-e inkább ellenükre. Az egyik nemnormális ráadásul olyan szerencsétlenül szökellt odébb előlem, hogy az Astra jobboldali tükrében kapaszkodott meg a végén, nehogy seggre essen. Még jó, hogy nem maradt a kezében a tükör, csak elállítódott.
Nem igazítottam meg, csak a Kosztolányi Dezső téren, ahol vettünk egy pizzát vacsorára. A pultnál éppen kábítani kezdtem volna a csajt, aki becsomagolta a kajánkat, amikor Marci figyelmeztetett, hogy a nap hátralévő részét vele kell töltenem. A csaj Marcira mosolygott, megjegyezte, hogy milyen aranyos kölyök, én meg bokán rúgtam. Nem a lányt, hanem Marcit. Fel sem szisszent, de megjegyezte:
– Apa szerint nem kell a nappaliban, a kanapén aludnod. Menj be Tamara szobájába, úgyis használtátok már az ágyát... Közösen.
A csaj a pult mögött továbbra is mosolygott, de már a következő vevőre, ezért a hónom alá kaptam a pizzát és kilökdöstem Marcit az étteremből.
– Nem kell védened a nővéredet – mondtam a kocsiban. – Nem járunk együtt.
– Apa szerint igen.
– Nem is tudtam, hogy apád tudja…
– Mit?
– Hát, hogy mi Tamarával…
– Azt mondtad, nem jártok.
– Tulajdonképpen nem is…
– Aha… – úgy bólogatott megfontolt képpel, mint aki érti, amit még én sem. – Megdugtad?
– Miért?
– Én kérdeztem hamarabb!
Vállat vontam.
– Igen. De ez még nem jelenti…
– Nálunk? Az ágyában?
– Semmi közöd hozzá… Egyébként meg a nővéred a különlegességeket kedveli…
– Az mit jelent?
– Hát… hogy nem a saját ágyában szereti…
– Akkor hol?
– Bárhol másutt…
Ezen elgondolkodott, aztán szép lassan zavarba jött, még el is vörösödött.
– Ugye, az én ágyamat… kihagytátok?
– Ki. Azt ki.
Nem tudom, hogy megkönnyebbült-e, de elfordult és az utat bámulta jónéhány percig. Aztán kibökte:
– És jó volt?
– Melyik alkalom?
– Hát… ööö…
– Ezt így amúgy sem tudom elmagyarázni. Érezni kell.
Persze nem elégítette ki ez a válasz.
– De jó?
– Igen. Nagyon… Elégedett vagy?
Nem válaszolt, mert éppen befordultunk a házuk elé, de szó nélkül ugrott és kinyitotta a kaput.
Később felajánlottam, hogy segítek becsomagolni a számítógépét, mire azt felelte, hogy nem viszi Tarjánba. Csodálkoztam, mert úgy tudtam, az ilyen partikon sosincs elég gép, ezért mindenki viszi a sajátját. Erre azt mondta, hogy ő nem bolondult meg. Nem hallottam lelkesedést a hangjában, és ebből már gyanakodnom kellett volna, de elbambulhattam, mert nem tűnt fel a dolog. Csupán hajnalban döbbentem rá az igazságra, amikor Tamara szobájában az ágyhoz bilincselve ébredtem. De akkor már késő volt.



[1] G. B. Shaw: Caesar és Cleopatra
[2] Mohammad Ziául-Hak: Pakisztán elnöke 1977-1988 között, akit a híradásokban általában jellegzetes, túlságosan széles tányérsapkában lehetett látni.

[3] William Shakespeare: Romeo és Júlia (Kosztolányi Dezső fordítása)