Április 20-án volt Zsoldos Péter születésének 90. évfordulója. Az interneten számos portál közölt ez alkalomból megemlékezést róla. Napokon át olvashattuk, hogy Zsoldos Péter a magyar sci-fi egyik atyja, az etalon, akihez minden más hazai szerzőt mérni kell, az egyetlen, aki világszínvonalú sci-fit írt itthon, stb, stb. A megemlékezések harmadik napján pedig az AVANA Egyesület bejelentette, hogy az évtizedek óta egyetlen magyar sci-fi díjat, amely eddig Zsoldos nevét viselte, minden indoklás nélkül mától átkeresztelik Monolit-díj névre.
2020. április 24., péntek
ZSOLDOS PÉTERBŐL MONOLIT LETT
Az igazi szülinapi meglepi: amikor a barátaid a rólad elnevezett díj nevéből törlik a nevedet 😱
Címkék:
AVANA,
HungaroCon,
SCI-FI,
születésnap,
Zsoldos-díj
2020. január 5., vasárnap
Mit tartottak sci-finek az 1960-as években?
Adolf Hoffmeister, a világhírű cseh költő és festő
pályája kezdetén a dadaizmus követője volt, és a későbbiekben is avantgárd
művészként tartották számon. Az avantgárdot pedig sokan rokonították a
fantasztikummal, főleg azokban az évtizedekben, amikor a szocialista kultúrpolitika
meglehetősen bizonytalanul viszonyul a sci-fihez. Ezért is lehet érdekes a
számunkra, hogy miként vélekedett Hoffmeister kedvenc műfajunkról. Értekezése
már halála után jelent meg magyarul is egy felvidéki magazin hasábjain…
A tanulmány hosszabb változata egyébként olvasható volt
már 1971-ben az SF Tájékoztató számaiban is Tudományos fantasztikus irodalom
avagy útikalauz a labirintushoz címmel.
![]() |
| Adolf Hoffmeister |
Adolf Hoffmeister
Mi a sci-fi?
A tudományos-fantasztikus irodalom nem divat. Nem is
irodalmi divat. A divat mulandó; átmeneti, idényjellegű jelenség. A divat nem
tart negyven évig, s nincs nagyon határozott és jellegzetes fejlődése. A
divatból néha stílus lesz, de a stílus általánosabban érinti az élet mindennapiságát.
Ha azonban a tudományos-fantasztikus regényekben keresnénk stílusjelleget,
nyomát sem találnánk valamiféle rendszernek, mivel a tudományos-fantasztikus
irodalmat nemcsak nagy nevek és jelentős színvonalú művek jelzik – mint Ray Bradbury,
Stanislaw Lem, J. L. Borges és mások –, hanem ugyanúgy nagyon jó ötletekkel
rendelkező nagyon rossz írók egész serege. A sci-fi irodalom egészen heterogén,
kiegyensúlyozatlan és esztétikailag nehezen osztályozható irodalmi jelenség.
Jacques Sternberg az irodalomnak ezt a még mindig
elszigetelt területét inkább az irodalmi műfaj eposzának, mint fejlődésének
nevezi. Megnemértésének, a tudományos-fantasztikus regények művészeti
kategóriába való be nem sorolásának okát úgy tekinti, mint annak következményét,
hogy még mindig nem ismerjük az amerikai szellemi életet, nem értjük meg az
amerikai életritmust, s tájékozatlanok, vagy inkább rosszul tájékozottak
vagyunk abban, mit adott az amerikai élet kulturális téren a világnak.
A sci-fi nemcsak az amerikai, hanem a világcivilizáció
jelenségeinek ama csoportjába tartozik, amely éppen a divatok és felforgató
újdonságok elleni szívós ellenállása révén érvényesül oly kifejezőén. Aligha
tévedünk, ha ezeket a jelenségeket akár áramlatnak, akár mozgalomnak, akár
irányzatnak, akár elemi csapásnak is nevezzük, Amerika jónéhány effajta mozgalommal
gazdagította a modern világot. De eléggé jellemző az amerikai ember szervező
szellemére, hogy ezek közül a tömegjellegű, népi mozgalmak közül (dzsessz,
cowboy regények, comics stb.) szinte egy sem született eredeti amerikai
kezdeményezésből…
A dzsessz Afrikában született, a detektívregények
Angliában, a comics eredetét valahol Kínában és Egyiptomban kell keresnünk, a pin-up
girls és a sztpitíz határozottan Párizsban kezdődött… A science fiction pedig?
Hány írónemzedéket kellene említeni az utópista filozófusoktól a kalandregényekig!
Csak az elnevezést – le a kalappal! –, tipikus távirati stílusban, ezt maguk az
amerikaiak találták ki!
A sci-fi annak az emberiségnek az irodalma, amely már
fogékony a modern civilizáció költői értékei iránt. A tudományos-fantasztikus
regények és elbeszélések ugyanis nemcsak az olyan, a jelent megremegtető
negatív értékeket fejeznek ki, mint a szorongás, a múlandóság és a
bizonyosságok szomjúhozása, hanem az olyan, nagy mértékben pozitív
tulajdonságokat is, mint a költői tehetség, elbűvölés, éleslátás, vágyódás és
munka.
Itt arról van szó, hogy az emberek egy bizonyos csoportja
megpróbálja kialakítani a maga világát, ahol a szép külön törvényei érvényesek.
A mi esetünkben olyan irodalomról van szó, amely az irodalmon kívül éli a maga
törvényes életét.
2019. december 29., vasárnap
Kis karácsonyi ének
Mint tudjuk, a szabadkőműves Ady Endrének a kereszténységhez és magához Krisztushoz való viszonya is meglehetősen ambivalens volt, ezért aztán midőn karácsonykor hó helyett sárba süppedünk térdig, s elragadtatott szavakkal illetjük az időjárást, caplatás közben eltöprenghetünk azon, mit is énekelhetett magában a gyermek Ady, amiről később Kis karácsonyi énekében emlékezett meg: „Így dúdolgattam én gyermekhittel bátran, 1883 csúf karácsonyában”.
2019. november 27., szerda
SZÉP NYARUNK LESZ 2010-BEN
Az alábbi bejegyzés nagywouk blogjában látott napvilágot még 2010-ben, ám mivel az oldalt bizonyos hatalmak megsemmisítették, időnként felidézünk belőle néhány megmentett gondolatot – nem mintha különösebben nagyra értékelnénk azokat, inkább csak a nosztalgia kedvéért, ha már az SF Sirató amúgy is egy édes-bús, múltidéző zuga a világhálónak…
* * *
Manapság az időjárás már nemcsak az angolok körében
népszerű és mindennapos beszédtéma, hiszen a mind gyakrabban tapasztalható
extrém jelenségek már kicsiny hazánk lakóit is mind gyakrabban késztetik heves
kifakadásokra. Mindeközben pedig az idősebb korosztályok tagjaitól szinte mást
sem hallani, mint hogy bezzeg az ő idejükben a nyár meleg volt, a tél hideg, a
világ folyása pedig – legalábbis az időjárás tekintetében – nem adott okot az aggodalomra.
De vessünk csak egy pillantást a 32 éve, 1978 novemberében az IPM-ben megjelent
cikkre (amely címében szép nyarat ígért nekünk 2010-re), és rögtön szembetűnik, már akkoriban is azon töprengtek az illetékesek, hogy most akkor
melegszik, vagy éppenséggel hűl Földünk északi féltekéjének éghajlata… Mi több,
a Kultúra című lengyel magazinból átvett cikk szerzője még némi futurológiai
előrejelzésre is vállalkozott, és megjósolta saját jövőjének (azaz a mi jelenünknek)
várható időjárását is.
Nos, ha valami, hát akkor ez az igazi science fiction!
A meteorológusok 1977-et „az esők és szelek évének”
nevezték. A különféle időjárási anomáliák éve volt. De ugyanezt mondták
1976-ról és 1975-ről is, 1974 pedig az évszázad legőrültebb éveként került be a
meteorológiai krónikába.
Csak újabban ilyen szeszélyes az időjárás, vagy a régiek
is tapasztaltak hasonló anomáliákat? Az idősebbek úgy emlékeznek, hogy
hajdanában egyszerű volt az időjárás: „nyáron nagyon meleg, télen nagyon hideg
volt”. A múltban is akadtak ugyan meleg telek és hűvös, esős nyarak, de
mégiscsak van igazság a fenti nézetben. Mostanság az időjárási anomáliák
gyakoribbak. Némelyikük pár napig vagy hónapig érezteti hatását, de van,
amelyik évekig. Huzamos „kilengések” például az ismétlődő európai szárazságok,
vagy a sarkvidék felmelegedése századunk elején. Tartós anomália az is, hogy az
óceáni és a szárazföldi éghajlat határa lassan eltolódik Közép- és
Kelet-Európában. Ez a határ az elmúlt száz év folyamán több száz kilométerrel
vándorolt keletre, az óceáni éghajlat befolyása ily módon a réginél jóval
keletebbre terjed. A meteorológusok feltevése szerint az ismétlődő téli viharok
és orkánok szakaszába lépünk. Régebben az északi-tengeri elemi csapásokat okozó
nagy téli orkánok évszázadonként csak néhányszor fordultak elő, a legutóbbi 150
évben jóval sűrűbben.
A hurrikánok az Atlanti-óceánon születnek. Európa
partjaitól távol. A nyugat-európai országok meteorológusai újabban
megállapították, hogy a „viharfészkek” közelebb kerültek földrészünkhöz. A
kutatók körében két ellentétes nézet kerül szembe. Az első szerint búcsút
mondhatunk az enyhe éghajlat korának, Földünk újabb jégkorszakba lép, vagy már
benne is van. A másik, derűlátóbb elmélet szerint a lehűlések csak időszakosak,
éghajlatunk általában inkább melegszik. Az utóbbi elmélet hívei emlékeztetnek
rá, hogy évszázadunk a legmelegebbek egyike az elmúlt évezred folyamán, a
jelenlegi évezred pedig a legmelegebb az elmúlt tízezer évben.
A meteorológusok felfigyeltek a naptevékenység és az
éghajlatváltozások összefüggéseire. A naptevékenység 11 éves ciklusának
kétszerese több kisebb szakaszra oszlik, és bizonyos szabályszerűséggel
befolyásolja az éghajlatot. A ciklus első négy évében az északi félteke
éghajlata száraz és kontinentális jellegű, a 4-10. évben jobbára nedves és
hűvös az éghajlat, a 10-16. évben csapadékos és mérsékelt, a ciklus végén
pedig, a 16-22. évben, meleg és csapadékos.
A 22 éves ciklusokból adódnak az úgynevezett évszázados
vagy 80-90 éves ciklusok és a 180 éves ciklus. A naptevékenység ritmusának
megfigyelése több mint száz éve folyik. Ennek alapján dolgozták ki a következő
két évszázad éghajlatváltozásainak prognózisát. Kiszámították, hogy 1977. és
2000. között az északi féltekén a hőmérséklet kissé csökken. A trópusi
övezetben és a déli mérsékelt égövben szárazságok várhatók. 2000 és 2010 között
visszatér a melegebb és csapadékosabb éghajlat. 2010 és 2030 között trópusi
aszályokra kell számítani, az északi mérsékelt égövben viszont több lesz a
csapadék. 2030 és 2050 között általános felmelegedés és több csapadék jellemzi
majd az éghajlatot.
Az éghajlat a múltban is sokszor változott, és erre a
jövőben is számítani kell. Az éghajlati zavarokat nemcsak a levegő
átlaghőmérsékletének változásai okozhatják, hanem más jelenségek is, például a
sarki jéghatár eltolódása, vagy az, hogy az örök hó határa lejjebb húzódik a
hegyekben. Az elmúlt negyed évszázadban az északi féltekén az átlaghőmérséklet
nem egészen 0,3 C-fokkal csökkent. Ez adott okot az új jégkorszakról szóló
találgatásokra. A századunk negyvenes éveiben kezdődött lehűlés azonban a
hetvenes évek elején véget ért. A hőmérséklet most ismét normálissá válik, és a
kutatók hajlamosak átmeneti változásnak és nem állandó tendenciának tekinteni a
századunk közepén tapasztalt időszakos lehűlést.
Az amerikai éghajlatkutatók szerint az emberiség növekvő
energiafogyasztása miatt a következő 100-150 évben a légkör széndioxid-tartalma
csaknem a nyolcszorosára növekszik. Ez a széndioxid-mennyiség ezer évig is
megmaradhat a légkörben, ami felmelegedéshez vezet.
Így óriási éghajlatváltozás következhet be. Visszatérünk
ahhoz az éghajlathoz, amely mintegy 100 millió évvel ezelőtt uralkodott
Földünkön. Egyes klimatológusok szerint ez nagyon is megalapozott kilátás.
Kiszámították, hogy 2050 körül az emberiség által mesterségesen termelt
hőmennyiség óriási lesz: 7 százalékát teszi ki annak a hőenergiának, amelyet a
Föld a Naptól kap!
Hogyan alakul a továbbiakban az éghajlat?
Ha az északi félteke átlaghőmérséklete 2-3 fokkal
emelkedik, Európa nagyobb része a mediterrán éghajlati övezetbe kerül,
jelentősen északra tolódik a téli fagyok és havazások hatóra. A Balti-tenger
déli partvidékének éghajlata olyan lesz, mint jelenleg a Duna menti országoké.
Messze északra tolódik el az erdőségek és szántóföldek határa. A szén-dioxidban
gazdag légkör a növényzet dús fejlődését segíti elő, s az esőzések is nagyobb
arányúak lesznek. Az éghajlatváltozásnak persze kóros hatásai is lehetnek. A
felmelegedés folytán például olvadni kezd a sarki jég, és fokozatosan emelkedik
a tengerek szintje. De ezeknek az eseményeknek a bekövetkezése számos más
tényezőtől is függ, ezért meglehetősen bizonytalanok ebből a szempontból az
előrejelzések.
(Kultúra - Varsó)
Címkék:
éghajlatváltozás,
IPM,
klímavészhelyzet,
nagywouk,
retro,
SCI-FI
2019. november 1., péntek
AZ ATOM-TÚLVILÁG LEGENDÁJA
A második világháború után, az atombombák ledobását
követően világszerte megnövekedett az érdeklődés az atomok világa és a
mikrokozmosz iránt. Nem mindenkit elégítettek ki azonban az atommagról vagy az
atomhasadásról szóló tudományos beszámolók, és sokan misztikus magyarázatokat
kerestek a fizikai jelenségekre, így született meg az atom-túlvilág elmélete,
mely szerint a Biblia túlvilágról szóló ismeretei immár elavultak, mert az
emberi lélek halhatatlan ugyan, de a test pusztulása után nem holmi égi világba
jut el, hanem a mikrokozmoszba, az atomok világába…
![]() |
| Ryan Choi, az atomember |
Az embert ősidőktől fogva izgatja a kérdés, hogy mi alkotja
az anyagi világot. Hiszen bármilyen eltérő is az egyes tárgyak külső
megjelenése, tulajdonságaik között mégis találunk hasonlóakat, ami arra utal,
hogy valami közös mégis kell legyen bennük. Az anyagnak erről a közös
alkotórészéről szóló első elméleteket a görög filozófusok hagyták ránk, bár már
ők is régebbi civilizációk nézeteit használták fel. Anaxagorasz (Kr. e. 500-428) szerint például minden dolog parányi
magokból épül fel, amihez Démokritosz
hozzátette, hogy ezek a magok (atomok) tovább már nem oszthatók, viszont számuk
és alakjuk a világmindenségben végtelen: „Semmi
sem történik véletlenül, hanem minden okkal és szükségszerűen van. Semmi sem
teremthető a semmiből, és semmi sem pusztítható el és változtatható semmivé.”
Ez a tulajdonképpen materialista elképzelés volt a
valósághoz legközelebb álló teória évezredeken keresztül, egészen a huszadik
század hajnaláig. Az 1930-as évekre a fizikusok azonban behatoltak az anyag
mikroszkopikus világába, iskolai tananyaggá vált az atom szerkezete, és a
gyerekek 1943-ban már olyan regényeket olvastak, mint Jeges Károly professzor Utazás
az atomok birodalmában című könyve, amit az első magyar sci-fik között
tartanak számon. Csakhogy a második világháború végén az atombombák szörnyű pusztítása
sokakat rettegéssel töltött el, ami elől csak egy új vallási irányzat kínált
menekülést…
![]() |
| Jeges Károly regénye |
A nagy a kicsiben
Az új elmélet hívei a keresztény egyházakból kiválva egy atomszekta gúnynévvel illetett vallási
csoportot alakítottak, és hamarosan új magyarázatot találtak olyan
természetfeletti jelenségekre, mint például a kísértetjárás. Filozófiájukat olyan
ismert és népszerű sci-fi történetekkel támasztották alá, melyek a mikrokozmosz
világában játszódtak. Ugyanekkor például Magyarországon, ahol minderre nyíltan
nem volt lehetőség, röplapokat terjesztettek az ifjúsági közösségekben, így
például a Műegyetemen is:
„A Bibliát primitív
fokon álló emberek primitív világképéhez szabták annak idején, s ma
már csak arra jó,
hogy megrengesse a hívők hitét a szellem öröklétében, s azt higgyék maguk is,
hogy a földi forma, a porhüvely halála a lélek halála is egyben. Ma a
természettudományok, különösen a fizika és a kémia rohamléptű fejlődése
nevetségessé teszi az ilyen bárgyúságokat. Őseink az örök szellem sugallatára
megérezték a lélek halhatatlanságának szükségességét. S teret keresve a
halhatatlan lelkek számára, a titokzatos, ám látható égi világba helyezték a
jobbik felét, a rosszabbat meg a föld alá, ahonnan időnként kénszagú tüzes láva
tört a földjeikre. Ám korunk szellemi terméke, a modern tudomány kiszorította a
túlvilágot onnan, ahol az sosem volt, s megtalálta ott, ahol annak léte egyedül
lehetséges. Mert miért is lennének elhunyt őseink halhatatlan lelkei irdatlan
távolságra tőlünk, a messzi égbolton vagy a földmély gyomrában? Itt vannak ők a
közvetlen közelünkben, tárgyainkba és saját testünkbe ágyazva, ahol közvetlen
sugárzásukkal hatnak az élőkre, vezérlik életüket, kezük munkáját, gondolataik
bontakozását.
Nézzétek az atomot!
A mikrokozmoszt! Micsoda iszonyú gazdagság! Akár az emberi lélek gazdag
sokfélesége. Íme, a tudomány megtalálta a halhatatlan lelkek világát: úgy
hívják, mikrokozmosz. Mert mi az elektron? Negatív töltésű elemi részecske. De
ez csak a forma. Ez csak lehetőség. Keret az öröklétű nemes lélek
továbbélésére. Mi a proton? Az atommag egyik alkotóeleme. De ez csak forma, ez
csupán lehetőség. Keret az öröklétű bűnös lélek továbbélésére, mely vagy örökké
az atommag poklában marad, vagy megtisztulva megszabadul onnan…”
Elgondolkodva a fenti sorokon, megállapíthatjuk, amit
napjaink ezoterikus tanítói is gyakran hangoztatnak. Azt, hogy elődeink, egykor
élt családtagjaink, szeretteink és ellenségeink lelkei tulajdonképpen bennünk
és körülöttünk bűnhődnek, vezekelnek és magasztosulnak.
A létezés és a túlvilág sosem kerülhet ettől közelebb egymáshoz.
2019. szeptember 15., vasárnap
HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 5.
…, és hogy az
utolsó fantasztikus
könyvet is kivágták a lakás
ablakán és az
utolsó ajtót bezárták hajnali
négykor és az utolsó telefont falhoz vágták
feleletképpen és az
utolsó bútorozott
szobából kirámolták
a szellemi berendezést
az utolsó darabig,
egy sárga papírrózsa
csavarodott a
gardrobe-fülkében egy
drótfogasra…
(Allen Ginsberg: Üvöltés)
Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni
vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban
tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen
hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet
mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok
viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség
történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható
minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán
Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó
eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján
közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta
keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a
rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.
4.
Ébredtek már arra, hogy nem tudják mozdítani a
végtagjaikat? Mondhatom, roppant félelmetes érzés, az álom egy pillanat alatt
kiröppen az ember szeméből.
Amikor hunyorogva felpillantottam, egy kék topban feszülő
cicipár töltötte be a látóteremet. És bár az olvasólámpa éppen a szemembe
tűzött, felismertem őket, akárcsak azt a félautomata pisztolyt, melyet a cickók
gazdája az orrom alá nyomott.
– Hello, Tami – nyögtem ki óvatosan. Általában csak tartótisztnek szólítottam, amit nagyon
utált, mert szerinte nincs humorom, és komolyan gondolom, amit mondok. Ebben
persze tévedett, mert nekem igenis van humorom, de hogy ő tartótiszt, azt
valóban komolyan gondoltam, és nem csak azért, mert Tamara a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem elvégzése
után a katonai titkosszolgálathoz került…
Most azonban a szervezetnél
belém nevelt ösztön arra intett, hogy ha egy 9 milliméteres SIG Sauer félautomata pisztoly van a
kezében, 16 golyóval a tárban, akkor ne bosszantsam a csajt.
– Apád azt mondta, gyakorlaton vagy a titkosszolgálattal…
A feszes top kiúszott a látóteremből, átadva helyét egy
izmos és kívánatos hasikának, ahogyan Tamara a fejem fölé nyúlt és kíméletlenül
megrángatta bal karomat. Mit mondjak, a bilincs és az ágy is szilárdan tartott,
Tamara hangja pedig jéghideg volt, amikor közölte:
– A tábornok nem az apám, te is tudod. Árva vagyok, mint
te.
– Ezt most miért mondod? Eddig tökéletesen megfelelt
apádként…
Újabb erőteljes rángatás előzte meg válaszát; ezúttal a
jobb karom látta kárát Tamara rendszeres testedzésének. Karcsú, de szívós és
erős csaj volt, olyan hosszú combokkal, hogy amikor összemértük egymást, az én
lábam bizonyult rövidebbnek.
– Azért mondom, hogy ne bízd el magad. Ezek a bilincsek
nem azok a bilincsek. Most nem a
barátnőddel beszélsz, hanem az összekötőddel.
Összerándultam, és ez nem kerülte el a figyelmét.
– Ezek szerint a tábornok valóban azt hiszi, hogy nem vagy
itthon? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Rossz előérzet kerített hatalmába.
A pisztolyt nem mozdítva rólam, megrángatta szétfeszített
lábaim bilincseit is, majd megigazította lófarokba kötött szőke frizuráját.
– Hogy megértsd: a szervezet
küldött.
Megértettem már, hogyne értettem volna! Elég világos volt.
– Miért? Már nem elég, hogy megfigyelés alatt tartasz?
Közelebb hajolt, a pisztoly csövével benyúlt a pólóm alá,
és a köldökömet birizgálta.
– Nem a megfigyelőd, hanem a barátnőd voltam.
– Is.
– Nem voltam elég jó?
– Miért ez az állandó múlt idő?
– Tudnod kéne.
– A leszerelésem miatt? Azt hiszitek, hogy le akarok
lépni?
A pisztoly csöve hirtelen a hasamba nyomódott.
– Miért, le akarsz lépni?
– Hé, ezt ne csináld!
– Akkor válaszolj!
– Le akarok szerelni. Elegem van a katonásdiból, és elegem
van a szervezetből is.
– És belőlem? – A pisztoly csöve megindult felfelé a
hasamon, magával húzva a pólómat is. – Ki fog rád vigyázni ezentúl?
Megborzongtam, pedig nem is volt hideg a pisztoly csöve.
– Nem utazom el a világ másik végére… itt maradok… és
ugyanúgy találkozhatunk, mint eddig…
– Tudod, hogy nem lehet csak úgy elhagyni a szervezetet.
Fölém hajolt és ráfújt a mellkasomra. Megemeltem kissé a
testemet, s a pólóm máris a nyakamnál járt, ahogy tovább húzta a stukkerral.
– Nekem mondod?
– Neked hát. – A pisztoly csöve hirtelen az állam alá
szorult. – Te már így is renegát vagy.
Alig tudtam megszólalni.
– Hagyd ezt abba… Megfizettem az árát… Még ki sem léptem,
máris évekre eladtatok a seregnek.
– Szükségük van jól képzett harcosokra, és te mindent
megtanultál a szervezetben.
Végre elvette azt a rohadt stukkert a fejemtől.
Felsóhajtottam.
– Én csak szabad akartam lenni.
A pisztoly újra megtalált; most a nyakamtól a csípőm felé
húzott árkot a csöve a testemen.
– Valahová muszáj tartozni… – mélázott el látszólag a
gazdája.
– És megfigyelni is muszáj? Azt hiszed, nem tudom, hogy a
szakaszon belül is van embere a szervezetnek?
– Balázs szintén renegát.
– Nem rá gondoltam.
Nem lepődött meg; a pisztoly csöve koncentrikus köröket
írt le a köldököm körül.
– Ne légy hülye. Gyakorlatilag az egész szakasz a szervezetből került ki.
– Te meg ne nézz hülyének. Balázson és rajtam kívül csak
három gáspár van köztünk.
A stukker mozgása megtorpant. Nagyjából félúton a köldököm
és a piros szívecskés boxeralsóm közt.
– Túl sokat tudsz.
– És? Gondolod, ha leszerelek, első dolgom lesz, hogy
közlöm a tábornokkal, hogy a lánya is a szervezet
tagja? Vagy megírom a titkosszolgálatnak, hogy egy még titkosabb szervezet
ügynöke épült be közéjük?
Tamara egy röpke pillantással felmérte a piros
szívecskéimet, de ha azt kereste, amire gondolok, akkor csalódnia kellett.
– Nem közvetlenül tőled félünk. De ha végleg szakítasz a szervezettel, nem tudunk majd megvédeni a
közös ellenségeinktől… Egyedül leszel, és ha véletlenül elfognak, sok mindent
elárulhatsz rólunk.
– Miért kapnának el? Nem tudnak rólam.
Sóhajtott, bár szerintem nem szívből jövőt, és ismét
feltámadt bennem az a kellemetlen előérzet. Megbizsergett a fejbőröm, és hajam
tövénél apró izzadságcseppek kezdtek gyülekezni. Sőt, amit ezután mondtam, az
valóságos mentegetőzésnek tűnt, még a saját szememben is.
– Ha valaki felfigyel is rám, és megkapargatja a múltam,
csak a seregig jut el. Hogy van ott egy titkos szakasz, ahol furcsa emberek
szolgálnak. Ennyi. A bevonulásom előtt mintha nem is léteztem volna.
– Talán éppen ez lesz a gyanús – mutatott piros
szívecskéimre a stukkerral, és ettől felcsuklottam. Nem tetszett ez a mozdulat,
nagyon nem tetszett.
– Akkor intézzétek el, hogy legyen múltam. A gáspárok ott ülnek a minisztériumban,
néhány hamis papír nem okozhat nekik gondot… Létrehozták a szakaszt, kellünk
nekik, értük dolgozunk, hát ennyit igazán megtehetnek cserébe…
– Azt hittem, a hazádat szolgálod. – A pisztoly nem
mozdult piros szívecskéim irányából, és a hajam tövénél patakokká rendeződtek
az izzadságcseppek, hogy meginduljanak a halántékom felé.
– A sereget kell szolgálnom – nyögtem rekedten. – A
sereget pedig a szervezet irányítja.
– Sajnos ez nem igaz. Még nem elég nagy a befolyásunk.
– Lehet… De ez nem változtat azon, hogy az ellenség nem
tud rólam. A pszichoszakasz létezését
még a seregen belül is titkolják…
– Szerintünk… illetve a főnökség szerint, tudnak rólad.
Úgy gondolják, hogy saját magadat adtad fel… vagy el…
– Micsoda?… – nyögtem, de Tamarát nem érdekelte.
Hátrahúzta a pisztoly szánját, szó nélkül csőre töltve a fegyvert, és
ugyanolyan némán megcélozta a mellkasomat.
HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 4.
Ez az, ami éppen
kell, repülök a gyógyszerrel
ez az adag éppen jó, ez az anyag éppen jó
(Kontroll Csoport: Ez az, ami éppen kell)
Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni
vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban
tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen
hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet
mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok
viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség
történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható
minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán
Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó
eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján
közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta
keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a
rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.
3.
|
A dolog úgy állt, hogy az öreg már aznap este sem tudott
hazamenni, úgyhogy nála kellett aludnom, és másnap reggel egyből indulhattunk
Marcival Salgótarjánba. A tábornok láthatta, hogy nem repesek az örömtől a
soron kívüli háromnapos program miatt (mondjuk, a külső őrségért sem
rajongtam), ezért gyorsan hozzátette, hogy képregény-rajongók is lesznek
Tarjánban. Mangások. Sóhajtottam, de
nem kezdtem magyarázni a japán és az angolszász vagy európai képregények közti
különbséget, mert amúgy nem is utálom a mangát. Legalábbis nem mindet. Az sem
érdekelt különösebben, hogy az öreg minden költséget áll; mondtam, hogy jó,
rendben, eltettem a kocsikulcsát és a bankkártyáját, majd vetettem egy
búcsúpillantást a bárszekrényre és leléptem.
– Son Goku
bekaphatja – vetettem oda az ütiszoba előtt kihallgatásra várakozó
hallgatóknak, akiket csak kancsóknak
hívtunk, és visszaballagtam a századszintre. A balsorsú belszolgálatos bánatos
bociszemekkel bámult rám. Elálló fülei még mindig vöröslöttek, alighanem Teveszar
fejmosása miatt. Eszembe jutott az öreg intelme, hogy ne barátkozzunk a
katonákkal, és bár reméltem, hogy leszerelésem folyamata nem tart tovább egy
hónapnál, úgy döntöttem, hogy ezt az időt példásan viselkedve töltöm le. Jelen
esetben nem kvaterkázom az őrökkel, betartom a háromlépésnyi távolságot és a
megfelelő hangot ütöm meg velük szemben.
– Mi van, rüszü,
már nem divat köszönni a vén iszapszemű rájának?
– Nem vagyok rüszü –
felelte halvány hangon a tizedes.
– De az vagy, ha
annak nevezlek – fitogtattam műveltségemet. – És ha annak nevezlek, az vagy, se több, se kevesebb[1].
Nem értékelte tudásomat.
– Az szpk
megtiltotta, hogy kiabáljak. Azt mondta, nem vagyok én müezzin.
– Majd rádöbben a nagyhangya – vontam vállat. – Egyszer
még betakarod, mint Ziaul Hakot a
tányérsapka.
– Ki az a Ziaul Hak[2]?
Erre már csak legyintettem és bebotorkáltam a körletbe.
Még mindig nem találtam ott senkit a szakaszból. Nem tudtam, hol vannak a
többiek, de nem is érdekelt. Megszabadultam a büdös gyakorlótól, bevágtam a koszos
kincstári alsót a szennyes ruhák közé, aztán elmentem zuhanyozni, mert a civil
cuccomat mégsem vehettem fel közvetlenül a manóruha után. Amikor visszafelé
slattyogtam a strandpapucsomban és a kis piros szívecskékkel díszített
boxeralsómban, belebotlottam Teveszarba, aki éppen a folyosó falára
kifüggesztett szolgálati vezénylést írta át a nevemnél. Amikor meglátott,
elejtette a tollát, és ahogy utánakapott, leverte a falról a vezénylést. Egy
pillanat alatt elvörösödött, ezért nem szóltam semmit. Még a végén agyvérzést
kapott volna.
Alig negyedóra alatt összecuccoltam, mert szerencsére
civil ruhákból volt háromnapi tiszta adagom. Magamhoz vettem a mobiltelefonomat
és a külön engedéllyel tartott stukkeremet, ami nélkül soha egy lépést sem
tettem a laktanyán kívül. A fegyverekhez még a szervezetben szoktam hozzá, mielőtt berántottak volna a seregbe. A
pisztolyok közül a Berettát szerettem tizenötös szekrénytárral, akkoriban
viszont meg kellett elégednem egy .45-ös félautomata Smith & Wessonnal, amihez ráadásul muníciót is nehezen kaptam.
Szépnek szép volt, de csak nyolc darab lőszer fért bele, és engem ez nem
elégített ki, ezért általában magammal cipeltem két telipakolt tartalék tárat
is.
A folyosóra jó hangosan léptem ki, hogy sportcipőben,
farmerben és kenderlevél-mintákkal ékesített pólóban is megmutassam magam
Teveszarnak, de sehol nem láttam a főhadnagyot.
Mindenesetre megnéztem a vezénylést, de a főhangya
rendesen kiradírozta a hétvégi szolgálataimat. Ezzel valakit megint
megszívattam, de nem tudott érdekelni a dolog. Főjön emiatt annak a feje, akit
rendkívüli szolgálatra osztanak be helyettem.
A folyosó végén az alegység-ügyeletessel éppen az ütihá,
egy őrnagy ordítozott, mert a tizedes nem kiáltott „Század vigyázz!”-t az érkezésekor. Vagy legalábbis nem elég
hangosan. Amikor elsétáltam mellettük, a szerencsétlen rüszü azt cincogta az
őrnagynak, hogy Teveszar megtiltotta az ordítozást a folyosón. Az ütihá utánam
fordult, aztán rájöhetett, hogy én vagyok, a Bébiszitter, mert csak legyintett,
majd kapásból leüvöltötte az idegösszeroppanással küszködő tizedest.
– Elmennem: élet, és
halál: maradnom[3]
– szavaltam nekik, de nem figyeltek rám.
A tábornok Astra kombija az ütiszoba előtti belső
parkolóban állt, és az öreg az ablakban könyökölve figyelte, ahogy beülök.
Előfordult már, hogy a lelkes kapuügyeletesek nem ismertek fel, és fegyverrel
akartak kiszállítani a kocsiból, amikor Marciért indultam. Most viszont kisebb
gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tábornok autójára figyeljenek, mert a
lövészek konzervmanói szerették volna elhagyni a laktanyát három PSZH-n.
Kitolattam a parkolóból és beálltam a nyuszibuszok mögé. A
kapusok megszámolták a kancsókat, majd visszaterelték őket a páncélosokba,
intettek nekem és végre indulhattunk.
Sokan mondják, hogy a laktanya kapuján kilépve még a
levegőnek is más íze lesz, ezért jó nagyot szippantottam belőle, de csak a
PSZH-k kipufogóbűzét éreztem. Azt is hallottam már, hogy odakint felgyorsul az
élet a lassú, monoton katonanapok után, velem viszont csak az Astra ugrott meg,
amikor ráléptem a gázpedálra. A következő pillanatban megcsörrent a mobilom.
– Hello, bull –
hallottam Marci mesterkéltnek tűnő hangját a kihangosítóból.
– Mi van?
– Ööö… gimix… gilhooley…
– Hülye vagy? – mordultam rá.
– Angolt kell tanulnom a nyáron.
– Miből?
– Hát… az van ráírva, hogy Szlengszótár diákoknak… Ez volt a legvékonyabb angol nyelvkönyv,
amit találtam.
Erre nem tudtam mit mondani. Annál is inkább, mert Marci
rámzúdított még egy adag érthetetlen baromságot, majd közölte, hogy nem
tartózkodik otthon. Menjek érte egy lakótelepre a Népfürdő utcába, valami
hackerhez.
Naná, hogy nem találtam meg rögtön, így aztán leparkoltam
a kocsit a toronyházak tövében holmi könyvkiadó előtt, és elindultam, hogy
megkeressem a kölyköt. Nem volt egyszerű móka, mert a lépcsőházak bejáratait
rendesen eldugták a földszinti üzletek és irodák között. Éppen kisakkoztam,
hogy melyik lehet a 15/A kapuja, amikor egy első emeleti erkélyről vad
indiánüvöltéssel legalább féltucat kiskorú haramia potyogott a nyakamba. Elkapták
kezem, lábam és igyekeztek földre teperni; egyikük még belém is harapott. Azt
hittem, az egész utca beleremeg ordításukba és valamennyi lakó ájultan esik
össze, mert bennem egy pillanatra megállt az ütő. Aztán megráztam magam, és a
kis marháknak az volt a szerencséjük, hogy a stukkert nem a derekamon az ingem
alatt viseltem, hanem abban a hülye övtáskában. Így ahelyett, hogy sorban
agyonlőttem volna őket, halomba pakoltam az egész visító bandát a járda
melletti virágágyásban. Nem voltam túlságosan finom, s alig egy perc múlva hét
kivörösödött, fújtató, morgó törpe pislogott rám ellenségesen a lábam mellől.
Sosem láttam még őket, de a helyzetet meglehetősen gyanúsnak találtam. Annál is
inkább, mert a fejem fölül az erkélyről reszelős hangú heherészést hallottam.
– Tűnés! – mordultam a kölykökre, aztán feltornáztam magam
az erkélyre, ahol valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Egy
kempingszékben kicsi, vézna, horgas orrú emberke kacarászott károgó hangon.
Esküszöm, úgy nézett ki, mint a hollywoodi filmekben a tolószékekben ücsörgő
öreg milliomosok, csak a kockás pléd hiányzott a térdéről, meg a csábos ápolónő
a háta mögül. Egyébként meg kétszázasokat számolt Marci markába.
Miután befejezte, elégedett pillantással mért végig.
– Nem hittem volna, hogy maradt még virtus a magyar
katonában – károgta, miközben bólogatott. – De jó látni, hogy tévedtem… Negyven
másodperc alatt bánt el velük. Persze, ezek csak tízéves kölykök, de maga,
fiam, tényleg tud valamit. Nekem van hozzá szemem…
– Akkor keresse meg mellé az eszét is, mielőtt még egyszer
ilyesmire veszi rá a kis hülyéket!
Nem sértődött meg, csupán károgásszerűen kuncogott.
– Nem én találtam ki a murit,
hanem ő – bökött Marcira, aki éppen zsebre gyűrte a pénzt anélkül, hogy egy
szót szólt volna hozzám. – Fogadást ajánlott az unokáimnak és az
osztálytársainak, hogy magát heten sem gyűrik le, még ha lesből támadnak, akkor
sem. Én voltam a döntőbíró, hehe…
– Sanyi bácsi már a világháborúban is szolgált –
kegyeskedett észrevenni Marci.
– Az elsőben, mi? Miért nem rögtön Bem apó alatt
negyvennyolcban… – Az öregember erre is csak károgott. Vagy heherészett, nem
tudom. – Te meg minden hülyeséget elhiszel.
– Juice –
ütögette meg pénzes zsebét a kölyök, majd a varjú felé intett. – Homo boobus.
– Te meg egy gyíkusz
maximusz vagy – bólintottam, és közelebb léptem hozzá. Mielőtt azonban
bármit is tehettem volna, ismét megszólalt az öregember.
– Kissé hirtelen a természete, fiam, és ez nem mindig
előnyös egy katonánál… – károgta, de nem tudott megállítani.
– Nem a természetem hirtelen, papa, hanem a kezem a gyors.
Ezzel aztán belefojtottam a szót az öregbe, Marci viszont
elröhögte magát. Vesztére.
– A mai műsornak vége, kölyök. Távozunk… A múltkor
megtanítottalak ugrani és esni, emlékszel?
Gyanakvás villant a szemében, és igyekezett hátrálni
előlem, csakhogy azon a kis picsányi erkélyen nem volt hová. Nem könyörgött,
hanem fenyegetett, amikor azt mondta:
– Ne csináld, hallod?! Ha hozzám érsz, megbánod!
Vigyorogtam rá, hogy elvonjam a figyelmét, aztán
villámgyorsan megragadtam, és a pólójánál fogva egyszerűen áthajítottam az
erkély korlátján. A tompa puffanás és a visítás arra utalt, hogy pontosan a
virágágyásban ért földet. Mielőtt a varjúszerű öregember megint károghatott
volna, Marci után vetettem magam, és csak remélhettem, hogy nem a hülye kis
haverjai fején fogok landolni.
Szerencsétlenségemre tényleg nem a kölykökön landoltam,
hanem egy marha nagy melákon. Úgy pattantam vissza a mellkasán feszülő átizzadt
izompólóról, hogy a fickó meg sem rezdült. A földről sem kellett feltápászkodnom,
mert a melák a következő pillanatban már talpra is rántott. Közben átvillant a
szemem előtt a kölykök áhítattal bámuló csoportja és Marci, ahogy az oldalát
tapogatja és mesterkélt ártatlansággal a hangjában, azt mondja:
– Ricsi bátyja… Két hete nyerte el a kerület legerősebb
embere címet…
A melák vagy húsz centivel magasabb lehetett nálam, meg
legalább ötven kiló tiszta izommal többet nyomott, és meglehetősen
kellemetlenül éreztem magam a mancsai közt. Hörgött valamit az olyan
patkányokról, akik gyerekekkel mérik össze az erejüket, ezért rögtön sejtettem,
hogy felesleges magyaráznom neki, miszerint momentán én vagyok az áldozat, mert
engem támadtak meg a kölykök. Amúgy is éltem a gyanúval, hogy a törpéket Marci
bíztatta fel arra, hogy ha nekik nem sikerül legyűrniük, küldjenek rám egy
helyi májert. Alighanem valami különleges kunsztot vártak tőlem, amelynek
segítségével kiszabadulok a kétajtós szekrény markából, de az efféle kunsztok
nem teremnek csak úgy, minden bokorban, takarékoskodni kell velük, és főleg
ritkán használjuk őket nagy nyilvánosság előtt. Így aztán, mikor a melák, mint
valami terminátor, felkapott a földről és maga elé emelt, egyszerűen tökön
rúgtam őt. Ez nem volt különleges kunszt, de megtette a hatását, mert a fickó
elejtett és vinnyogva görnyedt össze.
Rámordultam a kölykökre, mire szétspricceltek a szélrózsa
szinte minden irányába. Marcit meglódítottam a kocsi felé, és ő sziszegve, az
oldalát tapogatva engedelmeskedett. Amikor kifordultam a parkolóból, a melák
még mindig a virágágyásban görnyedezett, de sejthetik, hogy nem tudott
érdekelni.
Marci nem szólt semmit, csendesen vigyorogva, teljes
odaadással tekergette a rádió gombját, mintha ezért is fizettek volna neki. Nem
mondom, hogy idegesített, de azt sem akartam, hogy túl jól érezze magát.
– Mi volt ez a húzás? – próbáltam hatni rá, ám felém sem
fordult, úgy rázta le magáról a felelősséget.
– Pénzkereset. Ezerhatszáz forint tiszta haszon. Azt
mondtam nekik, hogy felderítő vagy. Szuperkatona, és nem lehet legyőzni.
Fizettek azért, hogy megverhessenek.
– Azt hittem, rendes zsebpénzed van.
– Hah! Mire elég az? Ismered a mai árakat?
– Ezerhatszáz forintért ki akartad nyíratni őket…
– Ugyan már!
– Kis híján megöltem őket.
– De nem tetted.
– Nem rajtad múlt…
– A véletlenen?
– A szerencséjükön, tudhatnád.
– Tudom. És?
– Szarban lettem volna én is, ők is.
– Aha.
– Ha a derekamon van a pisztoly, agyonlövöm őket, mielőtt
rájövök, hogy a haverjaid.
– Nem a haverjaim, hanem az osztálytársaim.
– Meghaltak volna.
– Már mondtad.
Nem válaszoltam, mert amúgy sem tudtam volna mit felelni,
de ráadásul az imént a Népfürdő utcából a Szent István park felé indultam el,
és a Pozsonyi úton beragadtam a dugóba. Mellettem a 76-os troli vesztegelt,
amelynek vezetője szófosásban szenvedett, és a nyitott ablakon keresztül
közölte véleményét a világgal. Általában az autósokat szidta, akik a
parkoláskor egyre kevesebb erkölcsiséget mutatnak, már el sem pirulnak, amikor
a megállóban hagyják autójukat, vagy amikor másodikként parkolnak. De ha éppen
nem parkolnak, hát abban sincs köszönet, mert akkor meg olyan hirtelen vágódnak
a troli elé, hogy az csak vészfékezéssel állhat meg. Ettől előredőlnek az
utasok, egymásra esnek, aztán meg a troli falábú vezetőjének, mert nem elég,
hogy nem lehet tudni, szerencsétlen utast mikor üti meg a kóboráram, az a
lyukaskezű gyógyegér a volán mögött még azzal a két nyomorult pedállal sem tud
bánni…
Amikor végre megelőztem a buszt, Marci megint
elvigyorodott.
– Azért az a szöveged nem volt semmi! Hogy „nem a természetem hirtelen, hanem a kezem
gyors”… – ezen elröhécselt egy darabig, míg átértünk Budára. – Hol
hallottad ezt a baromságot?
– Nem hallottam.
– Csak úgy kitaláltad?
– Ez nem baromság, hanem az igazság.
– Hát ez súlyos! – Ismét röhécselt, talán hogy kihozzon a
sodromból. Pedig a súlyos az volt, ahogy a Gellért téren fékeztem, remekbe
szabott kerékcsikorgással. Diadalmasan, elismerést várva néztem körül, hiszen
csak sikerült megállítanom a kocsit. Ennek ellenére a gyalogosok, miután
előmerészkedtek a fedezékül szolgáló kukák mögül, és kióvakodtak a zebrára,
meglehetősen csúnyán néztek rám. Ráadásul a mellettem veszteglő autó vezetője
egy egész kocsisort megállásra kényszerítve, heves integetéssel csalogatta
tovább őket, noha már villogott a zöld lámpa. Persze, a gyalogosoknak mindent
lehet, de ha én mennék tilosban, engem biztosan elkapnának, hiszen a kocsinak
(még ha nem is az enyém) rendszáma van, amit fel lehet írni, le lehet
fényképezni… Mintha zöld lámpánál már olyan szívesen gázolna az ember. Na,
mindegy… Nem érdemes ezen rágódni, döntöttem el, és inkább a hétvégére
koncentráltam.
– Mi lesz ez a háromnapos szar, ahová menni akarsz?
– Számítógépes találkozó: SceneCon. Ott lesz Berndt Konzt. Bemutatja a BeOst.
– Az mi?
– Operációs rendszer.
– Aha – dünnyögtem, mert a Bertalan Lajos utcánál szintén
állt a forgalom. – Szóval SceneCon…
Apád szerint képregény-rajongók is lesznek…
– Mangások. Meg animések.
– Az anime nem
képregény, hanem rajzfilm.
– Tudom.
– Akkor meg?
– Lesznek még szerepjátékosok, egy csomó RPG verseny, trekkerek…
– Hogyhogy?
– Hát, ez egy nagy rendezvény. Úgy hívják, hogy HungaroCon. Minden ilyen fantasztikus…
– Tudom, mi az a HungaroCon.
– Tényleg? Honnan?
– Van egy… ismerősöm, aki sci-fi elbeszéléseket is ír, és
minden évben elmegy a Conra.
– Ismerem?
– Nem hiszem.
– Olvastam?
– Nem neked való, amit ír.
– Ki mondja?
– Apád.
– Ő olvasta?
– Őt nem érdekli a sci-fi.
– Akkor honnan tudja?
– Fogalmam sincs. Kérdezd meg tőle.
– És te? Nem is tudtam, hogy szoktál olvasni. Már a Pókemberen kívül, persze…
– Nem szeretem különösebben Pókembert. Batman a
kedvencem. És nemcsak képregényeket olvasok… Egyébként honnan tudsz a HungaroConról?
– A netről, miért?
– Semmi… csak én sem tudtam, hogy téged érdekel a sci-fi.
– Engem a konzol-találkozó érdekel, és az idén ez együtt
lesz a HungaroConnal, oké?
– Jó, rendben.
Az igazat megvallva, egyáltalán nem gondoltam, hogy
rendben volna a dolog, sőt, valami átverésre gyanakodtam, de nem feltételeztem
Marciról, hogy képes volna egy háromnapos hazugság megszervezésére. Persze
olyan sokáig nem agyalhattam a dolgon, mert a Móricz Zsigmond körtéren úgy
jöttek-mentek a pirosban a gyalogosok, mintha nemcsak megbüntethetetlenek
lennének, hanem elgázolhatatlanok is. Csak a dudaszóra ugrottak szét, de olyan
dühösen néztek, hogy nem tudtam eldönteni, az autó léte vagy a márkája van-e
inkább ellenükre. Az egyik nemnormális
ráadásul olyan szerencsétlenül szökellt odébb előlem, hogy az Astra jobboldali
tükrében kapaszkodott meg a végén, nehogy seggre essen. Még jó, hogy nem maradt
a kezében a tükör, csak elállítódott.
Nem igazítottam meg, csak a Kosztolányi Dezső téren, ahol
vettünk egy pizzát vacsorára. A pultnál éppen kábítani kezdtem volna a csajt,
aki becsomagolta a kajánkat, amikor Marci figyelmeztetett, hogy a nap hátralévő
részét vele kell töltenem. A csaj Marcira mosolygott, megjegyezte, hogy milyen
aranyos kölyök, én meg bokán rúgtam. Nem a lányt, hanem Marcit. Fel sem
szisszent, de megjegyezte:
– Apa szerint nem kell a nappaliban, a kanapén aludnod.
Menj be Tamara szobájába, úgyis használtátok már az ágyát... Közösen.
A csaj a pult mögött továbbra is mosolygott, de már a
következő vevőre, ezért a hónom alá kaptam a pizzát és kilökdöstem Marcit az
étteremből.
– Nem kell védened a nővéredet – mondtam a kocsiban. – Nem
járunk együtt.
– Apa szerint igen.
– Nem is tudtam, hogy apád tudja…
– Mit?
– Hát, hogy mi Tamarával…
– Azt mondtad, nem jártok.
– Tulajdonképpen nem is…
– Aha… – úgy bólogatott megfontolt képpel, mint aki érti,
amit még én sem. – Megdugtad?
– Miért?
– Én kérdeztem hamarabb!
Vállat vontam.
– Igen. De ez még nem jelenti…
– Nálunk? Az ágyában?
– Semmi közöd hozzá… Egyébként meg a nővéred a
különlegességeket kedveli…
– Az mit jelent?
– Hát… hogy nem a saját ágyában szereti…
– Akkor hol?
– Bárhol másutt…
Ezen elgondolkodott, aztán szép lassan zavarba jött, még
el is vörösödött.
– Ugye, az én ágyamat… kihagytátok?
– Ki. Azt ki.
Nem tudom, hogy megkönnyebbült-e, de elfordult és az utat
bámulta jónéhány percig. Aztán kibökte:
– És jó volt?
– Melyik alkalom?
– Hát… ööö…
– Ezt így amúgy sem tudom elmagyarázni. Érezni kell.
Persze nem elégítette ki ez a válasz.
– De jó?
– Igen. Nagyon… Elégedett vagy?
Nem válaszolt, mert éppen befordultunk a házuk elé, de szó
nélkül ugrott és kinyitotta a kaput.
Később felajánlottam, hogy segítek becsomagolni a
számítógépét, mire azt felelte, hogy nem viszi Tarjánba. Csodálkoztam, mert úgy
tudtam, az ilyen partikon sosincs elég gép, ezért mindenki viszi a sajátját.
Erre azt mondta, hogy ő nem bolondult meg. Nem hallottam lelkesedést a
hangjában, és ebből már gyanakodnom kellett volna, de elbambulhattam, mert nem
tűnt fel a dolog. Csupán hajnalban döbbentem rá az igazságra, amikor Tamara
szobájában az ágyhoz bilincselve ébredtem. De akkor már késő volt.
|
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














