Üzenet a világűrből

Ama nagyhírű 80-as évek közepére a hazai sci-fi klubmozgalom kibontakozása számos új rajongót szerzett a műfajnak a tizenéves korosztályból. Számukra Botond-Bolics György már legenda volt; sosem hallották a Mikrobi című hangjáték-sorozatot, de még a hasonló című rajzfilmszéria is legfeljebb, ha derengett valahol óvodáskori emlékeik között, és aligha kapcsolták össze ezeket az író nevével. A Vénusz-trilógia pedig akkoriban látott napvilágot, amikor a nyolcvanas évek tinédzserei még meg sem születtek, ezért többnyire az elérhetetlen, megismerhetetlen kuriózumot jelentette számukra, amiről éppen elérhetetlensége miatt lehetett különféle ábrándokat szövögetni. Hiszen már a szerző neve is milyen furcsa hangzású: nem egyszerűen Nemere, Lőrincz, Apáti, Csernai, Zsoldos, Mányi, Hernádi vagy Hédervári, hanem Botond-Bolics. Vajon mit jelenthet ez a furcsa szóösszetétel? Milyen különleges ember rejtőzhet mögötte? És azok a ködbe vesző 50-es, 60-as években megjelent regények, azokkal a sejtelmes címekkel!… Ha felszáll a köd, Idegen bolygón született, Ezer év a Vénuszon… Szinte mindenki hallott róluk, de senki nem tudta, miről szólnak, ezért aztán színes, kalandos, misztikus történeteket lehetett mögéjük képzelni. Hiszen a nyolcvanas években a sci-fi már nem a tudományos ismeretterjesztő irodalmat jelentette, hanem például az olyan lenyűgöző űroperákat, mint a Csillagok háborúja, az olyan érzelmes űrmeséket, mint Az Idő Urai, az olyan sejtelmes sztorikat, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az olyan félelmetes idegeneket, mint A nyolcadik utas… A képzelet határai kitárultak, a fantázia szabadon szárnyalhatott.

Aztán 1986-ban a vállalati GMK „mozgalom” utolérte a könyvkiadókat is, és utat találtak maguknak a félig-meddig magánkiadású könyvek. Így jelent meg Botond-Bolics György Az Orbitron-terv című regénye, amely azon nyomban le is rombolta a szerző mítoszát. Valószínűleg nem véletlenül nem adták ki addig az állami vállalatok; talán az író és a szerkesztők is érezték, milyen lapos és naiv történet ez a két beszélő nevekkel ellátott katonai hatalom tudósairól és csodálatos gépezeteiről szóló példabeszéd. Tipikus szocialista sci-fi, melynek főszereplői nem is igazi élő emberek, inkább csak ideológiailag elkötelezett állampolgárok. Ám a nyolcvanas évek új SF-rajongóit az ilyen látásmód már egyáltalán nem érdekelte, holott a kiadó a szerző legendájára alapozott és hatalmas példányszámban hozta ki a könyvet, amellyel ezért még a kilencvenes évek leárazásain is lehetett találkozni. A borító Korga György remek festménye ellenére a legrosszabb megoldások közé tartozott (akárcsak a szintén akkoriban, hasonló úton megjelentetett Zsoldos-regény, A feladat új kiadása esetében), mert nem elég egy jó kép, a címlapot meg is kellene tervezni, ugye. Persze a néhány hónappal később 2. kiadásban megjelent Redivivus tüzet kér című Botond-Bolics-regény még ezt is alulmúlta; a kereskedelemben sokáig példálóztak vele, ha arról beszéltek, milyen az abszolút eladhatatlan borítójú könyv.

Felejtsük most el azonban eme kései próbálkozásokat, és repüljünk vissza az író aranykorába, amikor leghíresebb regényeit alkotta. Azok mellett ugyanis Botond-Bolics György többek között a Pajtás című gyermeklapban is publikált két elbeszélést, melyek közül most a rövidebbet mutatjuk be. 

Az Üzenet a világűrből című novella 1960-ban jelent meg (közelebbi dátumot sajnos nem tudok mondani) és feltehetően Zórád Endre illusztrálta, aki akkoriban szintén sokat dolgozott a lapnak. A korszak elvárásaihoz illeszkedve természetesen ez is egy tudományos intézetben játszódik, de azért megvan a maga sajátos bája: gyerekként ki ne ábrándozott volna a csillagos égboltot bámulva arról, hogy odafentről valaki szintén figyel minket…

Annyit el kell még mondanunk, hogy a felkutatás érdeme nemminket illet; innen le lehet tölteni az oldalak fotóit. Amint látható, a második oldalon középen, a lap aljából hiányzik egy darabka, ezért ott két mondatban (a megmaradt részek figyelembevételével) kipótoltam a szöveget.

 

A rádiótávcső óriás tölcsérantennája lassan forogva pásztázta az égboltot. Néha meg-megtorpant és mintha csak észrevett volna valamit, egy ideig figyelve, mozdulatlanul meredt a végtelen mindenség egy láthatatlanul távoli pontjára. Az antenna öblös kosarát tartó oszlopok tövében lapos tetejű, csupa ablak épület húzódott meg szerényen. A föléje tornyosuló acélóriás mellett olyan aprónak tűnt, mintha nem is emberek, hanem a köröskörül láthatárig nyúló rengeteg manói számára építették volna.

Petter, aki egyedül kaptatott felfelé a közeli lakótelepről az obszervatóriumhoz vezető meredek ösvényen, jól tudta ugyan, hogy erdei manók nincsenek és manapság mesékben se igen esik már szó róluk, mégis gyorsabban kezdte szedni a lábát, amikor a nyugtalanul hajladozó fák sűrűje felől furcsa, szokatlan hangokat sodort füléhez a szél. Hirtelen nagyot reccsent valami mögötte. Bizonyára egy száraz ág tört le valamelyik öreg fáról, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Petter nekirugaszkodjék és futva tegye meg a hátralevő utat. Az épületet övező kis kertre ajtó nyílott, a résen át kékes lámpafény hasított a sötétbe. Petter habozva indult a világosság fele és már-már beljebb került az ajtón, de meggondolta magát.

– Rau – kiáltott be a küszöbről és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meghallotta a jól ismert hangot:

– Csak nem te vagy az, Petter?

Rau és Petter testvérek voltak, de Rau Kormok, a híres rádiócsillagász majd harminc esztendővel idősebb volt öccsénél. Szüleik rég meghaltak; Rau itt élt az obszervatórium kis lakótelepén, távol a várostól, ahol Petter diákoskodott és ahonnan éppen a nagy távolság miatt csak a téli-nyári vakációk idejére utazhatott bátyjához.

Most végéhez közeledett a nyári szünidő és Petter talán még sosem készült ilyen nehéz szívvel a búcsúzásra…

– Mi jutott eszedbe, hogy ilyen öreg este felkapaszkodtál ide a hegytetőre? – kérdezte öccsét Rau.

– Hiába próbáltalak otthonról hívni, nem jelentkeztél…

– Kikapcsoltam a telefont, hogy senki ne zavarjon most – nevette el magát Rau. – De mint látnivaló…

– Működik már? – vágott közbe izgatottan Petter és a szekrény nagyságú készülékre, Rau legújabb találmányára mutatott.

– Működik!

– És?…

Rau olyan mozdulattal válaszolt, mintha azt mondaná: majd meglátjuk mi lesz… most majd elválik, hogy élnek-e másik bolygón is, hozzánk hasonló értelmes lények. Felállt, a géphez ment és elcsavart rajta néhány gombot, majd benyomott egy fogantyút.

– Hogyan akarsz beszélni olyan lényekkel, akikről nem is sejted, milyen a formájuk és tudnak-e egyáltalán beszélni? – kérdezte Petter rekedten, majdnem suttogva, mintha attól tartana, hogy valaki más, talán éppen „azok” is hallják, amit mond.

– Nem csak szavakkal, hanem például a számok nyelvén is szót válthat két értelmes lény, Petter!  Én most minden három percben újra és újra az első öt páratlan számot: egy- három-öt-hét-kilenc… ezt sugárzom morsejelekkel rádióteleszkópon keresztül abba az irányba, ahol messze Földünktől lakott bolygót gyanítanak a csillagászok. Erre minden értelmes lénynek fel kell figyelnie, mert egy darab a világon mindenütt egy és a kettő meg a három sem lehet több vagy kevesebb.

– És ha egyáltalán léteznek, vajon mit üzennek majd „ők”?

 

– Egyelőre elég lenne, ha ugyanezeket a számokat, mondjuk, ugyanilyen időközökben visszasugározzák a Földre. Ebből már mindketten tudni fogjuk, hogy ott is, itt is értelmes lények élnek. Aztán hozzákezdünk, hogy megtanuljuk egymás nyelvét és kölcsönösen hírt adunk arról, milyen világ van itt és milyen azon a bolygón, ahol ők élnek.

– Nem tartasz attól, hogy soká fog tartani, amíg egymásra leltek? És talán még tovább, mire az egyik megérti, amit a másik üzenni akar…

– Lehet, hogy sokáig tart majd, de ez legyen a legnagyobb baj! – ölelte magához öccsét gyengéd szeretettel Rau. – Majd folytatod, amit én elkezdtem… és ha netán a te idődből se futná, majd a fiaid vagy unokáid érnek célt egyszer.  Fontos az, hogy végre működik az én készülékem.

A képernyőn eddig vadul cikkázó fénycsíkok hirtelen elsimultak és többé-kevésbé szimmetrikus, hullámos ívekbe rendeződtek.

– Ez… csak üzenet lehet! – kiáltotta rekedten Rau. Mintha eszét vesztette volna, ide-oda rohangált a töméntelen készülék között és hol az egyiken, hol a másikon állított valamit. Aztán felkapta a telefonkagylót, és néhány másodperccel később már hadarva diktálta az elektronikus számítóközpont ügyeletesének az adatokat, melyek alapján az elekroagy gyorsan és pontosan ki tudja számítani, milyen távol van a bolygó, ahonnan a Földre sugárzott, Rau készülékében fény- és hangjelekké alakított rádióhullámok érkeznek.

Ha egyszeriben ezer karja nő Raunak és mindegyiken ezer ujja van, az is kevés lett volna most ahhoz, hogy mindent elvégezzen, annyi tennivalója akadt. Repült az idő, a méter átmérőjű csillagászati kronométer számlapján nesztelenül suhant egyik óráról a másikra a hajszálvékony mutató.

– Ha ők is ugyanígy jelentkeznek majd, abból tudni fogjuk, hogy egymásra találtunk – mondta bizakodó reménységgel a hangjában Rau, amikor az egyik adás után ismét vételre kapcsolta készülékét.   Tovább   tett-vett, számolt, igazgatta a műszereket és jó időbe tellett, mire ráeszmélt, hogy  Petter  eltűnt  mellőle.   Ekkor vette csak észre, hogy az egyik asztalra  borulva, halom könyvnek támasztott fejjel rég ez igazalt álmát alussza már.

Rau maga sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, amikor meghallotta, hogy felberreg a telefon. A számítóközpont jelentkezett,

– Eredmény?

– Az elektroagy szerint a kapott adatokból nem lehet pontosan megállapítani, milyen távol van Földünktől az adást sugárzó rádióállomás.

– A hozzávetőleges távolság?

–Valamivel több, mint tizenhat fényév.

Százhatvan billió kilométer… Akkor ez az égitest csak egy az ERIDANUS csillagképhez tartozó naprendszer valamelyik bolygója lehet!

Hamarosan kiderült, hogy Raunak meg seregre való dolgot kell tisztáznia, ha minden kérdésre választ akar kapni az elektroagytól.

– Holnap kora estétől legyenek teljes készenlétben! – rendelkezett. – Éjfélig minden adatot megkapnak…

A telefonhívás Petert is felverte álmából. Már jó ideje ott toporgott Rau mellett, és amikor az letette a kagylót, ijedten kérdezte:

– Miért ez a csönd? Elromlott a készülék vagy… beszüntették odaát az adást?  – mutatott bizonytalan mozdulattal valahová a mennyezeten túlra.

Rau egy pillanatig nem válaszolt.

– Most egy időre megszakadt a kapcsolat – mondta aztán. – A tengelye körül forgó földgolyó néhány órán át elfedi antennánk elől a távoli égitestet. Várnunk kell estig, amikor majd ismét látóvonalba kerül az Eridanus csillagkép.

– Mit csinálsz addig?

– Megpróbáljuk kibogozni, van-e értelmük, jelentenek-e valamit a fel fogott hangjelek.

 

– Hogyan lehet azt kibogozni?

– Ahogyan a régészek sok-sok ezer esztendő előtt élt népek írásjeleinek titkát felfedik.   Számokra bontom a hangsort és a fénykígyó hullámait, a hangok, fénypontok értékét s számokkal helyettesítem, aztán munkába állítom az elektroagyat. Így néhány nap vagy hét alatt megfejtem a rejtvényt, ha ugyan egyáltalán megfejthető. Ez még az én feladatom, Petter… azután te következel:

– Én?!

– Igen, te! Mert arra az üzenetre, amit éjszaka útnak indítottunk, és amit ma, holnap és azután sugározni fogunk, leghamarabb is csak kerek harminchárom esztendő múlva érkezhet válasz.  Emberöltőkig tartó beszélgetés lesz ez,  Petter… kétszer tizenhat és fél évbe telik, amíg a rádióhullámok megjárják az oda-vissza utat. Hol leszek én, mire az Eridanus csillagvilágának bolygólakóitól nemcsak vaktában indított üzenet, hanem válasz érkezik a Földre?!...

Petter szeretett volna valami kedvest, biztatót mondani, de érezte, hogy akármit felel is, az nagyon hamisan csengene most.

Kint már teljes pompájában ragyogott az égen a nap.

Vajon az idegen bolygó lakói is olyan parányi fénypontnak látják óriás tűzgolyóját, mint mi az Eridanus csillagkép izzó halmazát? Vajon milyenek lehetnek azok a lények, akik ott élnek és ki tudja, mennyi munka, kutatás, kísérletezés után most végre rátaláltak Földünkre? Mióta küldik üzenetüket és mióta várnak választ a Föld emberétől?

Ezer és ezer gondolat zsongott Petter agyában. Kérdések, melyekre egyszer ő kap majd választ…

Közelebb simult bátyjához és átölelte derekát. Aztán halkan csak ennyit mondott:

– Folytatni fogom, Rau, amit elkezdtél.  Ígérem, hogy folytatni fogom és be is fejezem megkezdett munkádat…

 

 

Lem szerint a világ, avagy miért nem nyírja már ki valaki Harry Pottert?!

 

„A harmadik évezred elején élünk, ami annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények kinevelésének fennáll-e még a lehetősége…”

Az idézett mondat Stanisław Lem Dilemmák című esszékötetéből való (melynek írásai eredetileg az ezredforduló környékén láttak napvilágot); kiragadásának oka pedig, hogy néhány szóban összefoglalja az egész könyv mondanivalóját. A szerző ugyanis hasonlóan bő lére eresztett cirkalmas mondatokkal fanyalog valami olyan intellektuálisnak vélt magaslatból, ahová érzése szerint olvasóinak többsége úgysem ér fel. Ahogyan a fülszövegben áll: „… a könyv az aktuális korszellemet szedi ízekre. Lem ezen esszéiben az itt és most eseményeinek keserű hangú kommentátora.”

A problémát nem is annyira a keserű hang okozza, hanem hogy ilyen magától értetődő egyszerűséggel megfogalmazott mondatok csak a könyv hátoldalán olvashatók, míg a belső szöveghalmaz leginkább azt sugallja, hogy a világ változásain felháborodott Lem saját olvasóit (s mivel annak idején az esszék különféle népszerű, sokak által olvasott lapokban jelentek meg először, tulajdonképpen az egész társadalmat) okolja eme változásokért (hiszen ki mást okolhatna?), és bonyolultan megfogalmazott mondataival valamiféle bosszút kíván állni rajtunk. Valószínűleg divat lehetett a XXI. század hajnalán Lengyelországban Lemet olvasni; az értelmiség körében mindenképp, s Lem e mondataival adja tudtunkra, hogy értelmiség ide vagy oda, ő műveltségben magasan fölöttünk áll – nehogy már sokat képzeljünk magunkról. Ami a műveltség dolgát illeti, az alighanem igaz is, sőt bizonyára sokan vannak, akik valami perverz kielégüléssel olvassák a mondatait; talán jólesik nekik, hogy lenézik őket, mert hát mi mást olvasnának, ha nem tőlük okosabb emberek könyveit? Hiszen abból tanulni lehet, míg a velünk egy szinten lévők úgyis csak azt mondogatják (illetve írják le), amit mi is tudunk, ugye?

 

 

A kötet utószavát jegyző Jerzy Jarzebski szerint a könyv nem tetszhet mindenkinek, mert gyötri az olvasót és kínos kérdéseket tesz fel neki. Túlsúlyba kerülnek benne a szerző erőteljesen hangsúlyozott személyes emóciói és nézetei, az „akarom”-ok és „nem akarom”-ok, a „csodálom”-ok és a „nem szenvedhetem”-ek, amelyekkel sűrűn teletűzdelte az érintett témákat. Az ilyesfajta könyvek általában ellentétes véleményeket szülnek, ugyanis igen egyértelmű stílusban íródnak, és nem aprózzák el a jelenségek vizsgálatát, sőt, időnként igazságtalanok, nem hajlandók megérteni, avagy elfogadni a kultúra és az erkölcsök újabb áramlatait. (…)Régebben a technológiai fejlődés távlatairól vagy a véletlen filozófiájáról szóló klasszikus esszéiben Lem válaszai az elérhetetlen jövőt tervezték – ma viszont közeli távlatokban vannak megfogalmazva, és ezért sok embert felháboríthatnak, akik azon speciális területek szakértőinek tartják magukat, amelyekkel kapcsolatban épp nyilatkozik.

Mindez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha én például évtizedek óta a szakmámban dolgozó tapasztalt kőműves vagyok, de Lem azt állítja, hogy ő bizony jobban ért a mesterségemhez, mint jómagam, akkor hallgassak csak rá, hiszen ő Stanisław Lem. És hogy mi is az, amihez Lem ért, azt a fülszöveg így fogalmazza meg: „Elemzi az Egyesült Államok és Oroszország kormányainak legújabb lépéseit, mérlegeli az Amerikát ért terroristatámadás rendkívül érdekes konzekvenciáit, képet ad a mai Lengyelország geopolitikai vetületeiről, valamint kritikus ítéletet hirdet az irodalom és a képzőművészet legfrissebb alkotásai fölött, nem kímélve az irodalomelmélet vagy a filozófia divatos áramlatait. Haraggal kommentálja a tömegkultúra rémes süllyedését és hangot ad a tudomány legújabb eredményeiről alkotott véleményének.”

Nos Stanisław Lem bármilyen témáról ír, előbb-utóbb a második világháborúnál lyukad ki: érződik a sorok közt, hogy engesztelhetetlen gyűlöletet táplál Hitler és Sztálin iránt, de általában a németek és oroszok, mint hazája megrontói iránt is. Putyint egyre Sztálinhoz hasonlítgatja, de ugyanakkor a liberális német vezetéssel úgy tűnik, elégedett – amit viszont nehezen tud összeegyeztetni negatív érzelmeivel. Amúgy hosszú évekig élt németek között, és később is a német médiából értesült a világ híreiről, láthatóan azt tartja mérvadónak, miközben minduntalan felbukkan németellenessége, a német nemzettel szembeni idegenkedése, és rendre őket okolja a mai lengyel társadalom intellektuális lesüllyedéséért, merthogy a nácik annak idején kiirtották hazája értelmiségi rétegét. Mintha nem is hallott volna Katyńról és Sztálin ama tervéről, hogy lefejezze a lengyel társadalmat. Újra és újra felbukkan nála Auswitz és a lágerek, persze csak a náci lágerek, mintha a Gulagnak nem lettek volna lengyel áldozatai, s mindeközben Lem az ezredforduló amerikai kormányzatának gyengekezűségén, korlátoltságán és engedékenységén siránkozik, ami leginkább a hírhedt norvég Anders Breivik gondolatait juttatja az ember eszébe. Ő haragudott így a világra és ostorozta a nagyhatalmak vezetőit, ide-oda csapódva eszmék és áramlatok között, miközben oldalak százain papírra vetette elégedetlenségének okait – mielőtt radikálisabb lépésekre szánta volna magát.

 

Aztán itt van a tömegkultúra rémes lesüllyedése, amiről Harry Potter, a valóságshow-k, de főleg Harry Potter gondoskodik. De tényleg: úgy tűnik, a Potter gyerek az első számú közellenség. Olybá tűnik, ha a varázslótanonc nem volna, minden fantasztikumra éhes olvasó Lem könyveit falná. Az persze lényegtelen, hogy J. K. Rowling művei gyerekek számára készültek (nem is ember, aki felnőtt létére ilyesmit olvas!), míg Lem sci-fijein minden gyerek elalszik unalmában; nem azért persze, mintha rosszak lennének, hanem mert nem gyerekeknek írta azokat. Még Pirx pilóta kalandjait vagy a Kiberiáda meséit sem. Az meg, hogy íróként megtagadja korai műveit, nem vet rá jó fényt, hiszen az ötvenes-hatvanas években senki nem kényszerítette arra, hogy megírja azokat a könyveket. Önszántából tette amit tett; ezt megbánni lehet, de megtagadni olyan, mint az olvasók arcul köpése. Persze mit várjunk attól, akinek a XXI. században legfőbb ellensége Harry Potter, a muzulmánok, Putyin (mint Sztálin szelleme) és a környezetvédők, akik nemcsak gonosz terveiket dédelgetik titkon, hanem roppant hülyék is, mert lépten-nyomon megakasztják az atomhulladékot szállító vonatok útját: „Nem lehet abban a zöld pártban bízni, amelyik megállítja a nukleáris hulladékokat szállító vonatokat, egyszerűen azért, mert maguk sem tudják, mit cselekszenek: az ilyen vonat vagy nem sugároz radioaktívan, és akkor nincs értelme megállítani, vagy igen, akkor viszont éppen hogy az egyetlen értelmes dolog, ha a lehető leggyorsabb átvonulást biztosítjuk neki minél zavartalanabb útvonalon.” (161. oldal) Mintha Lem nem akarná elfogadni, hogy nem konkrétan a vonatokkal, hanem azokkal az atomhulladék-tárolókkal van probléma, ahová a szerelvények tartanak. Hogy a környezetvédők nem azért állítják meg a vonatokat, hogy azok egyhelyben vesztegeljenek és ott sugározzanak, hanem azért, hogy ne jussanak el a célállomásukra és vissza kelljen fordulniuk az atomerőművekbe… Ráadásul még azt is megállapítja: „Sajnos minden jel arra mutat, hogy a technológiai hulladékok kihatása a klímára meglehetősen szerény. Az amerikaiaknak tehát sokban igazuk van akkor, amikor nem akarnak beleegyezni az állítólagos üvegházi hatásokat kiváltó gázok kibocsátásának radikális korlátozásába.” Na ez már nem is sci-fi, hanem egyenesen fantasy…

Lem Dillemmáit olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a világ egysíkú, az amerikai elnök jó ember, az orosz gonosz, a zsidók jobb sorsra érdemesek, ő meg leszarja Steven Soderbergh Solaris-filmjét (Tarkovszkijt amúgy is utálta), a pénz persze jól jön érte, és távoli országok kiadóinak szívesen engedélyezi „megtagadott” művei megjelentetését is. És sajnos a globalizáció sem teljesen felhőtlen folyamat, mert minden erőfeszítés ellenére a „mi kis elitellenes, széteső társadalmi környezetünkben a változások árama által beláthatatlan jövő felé hajtott emberi tömegeket egyre kevésbé tudjuk uralni”. Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy Lem önmagát ahhoz a bizonyos, a világot irányító háttérhatalomhoz tartozónak tartja… Mindenesetre az afganisztáni háborút a második világháborúhoz hasonlítja, hiszen mindkét esetben az amerikai népet támadták meg holmi ázsiai országok, ezért felháborító, hogy egyes német politikai erők nem akarták azonnal és feltétel nélkül támogatni az Egyesült Államokat Kabul megszállásában. Olyan ez, mondja Lem, mintha az angolok haboztak volna, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot. Az már elkerüli a figyelmét, hogy párhuzamot inkább a két háborút kiváltó közvetlen események közt lehetne vonni: a német rádiótorony megtámadása éppen úgy hamis, ál-ok volt, mint a WTC lerombolása… Azt írja: „nehéz másképp megítélni az USA Afganisztánban folytatott tálibellenes akcióját, mint szükségszerűségből elkövetett lépést, hiszen a gyilkosan professzionális terrortámadás választ követelt. Kétségkívül viccesen festene, ha erre a támadásra válaszul az amerikai kormány egy bin Laden elleni letartóztatási paranccsal ellátott rendőrszázadot küldene.”

A könyv fülszövege úgy ajánlja a művet, hogy „Stanistaw Lem a tudományos-fantasztikus irodalom mestere, és ez esetben a tudományos előtagot tessék a legkomolyabban venni!” – ezt viszont elég nehéz elhinni, amikor a 182. oldalon azt olvassuk, hogy egy évezreddel ezelőtt még a kőkorszakot írták volna őseink, ha tudtak volna írni. Persze, ha ezt Krakkóban így gondolják, akkor már tudjuk, hogy ezer éve a pápa miért Istvánnak és nem a lengyeleknek küldött koronát: hát hogy nézett volna ki az az állatbőrökbe öltözött torzonborz kőkorszaki fickó, fején egy ötvösművészeti remekművel?

Ehhez a képzavarhoz képest már valóságos felüdülés a fordító bakija, amikor a 229. oldal alján fenékbe billentés helyett valakinek a fenekébe akar billenteni – ami, őszintén szólva rettentően tudománytalan eljárás volna a részéről…

Fölnevelem az apámat!

 

 

 

A költőként induló Simai Mihály az 1980-as évekre népszerű ifjúsági íróvá vált, legalábbis a kiadók körében. Miközben a 10-14 éves korosztály számára készülő szegedi Kincskereső című gyermeklap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott, Simainak egymás után jelentek meg ifjúsági könyvei, melyek közül több (Robogunk az Észtrabanton, Móra, 1982;  Zobb, a legcsibészebb robot, Móra, 1986; Fölnevelem az apámat, Móra, 1987) bekerült a korabeli sci-fi bibliográfiákba is. Ez azonban ne tévesszen meg minket, hiszen az akkori ínséges időkben az űrhajósokkal készült riporttól kezdve (Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap) csillagászati szakmunkákon át (A távcső világa) a Babóig sok mindent sci-finek vettek a kiéhezett hazai fanok. Simai regényei pedig közelebbi rokonságot éppen Tolkien mester könyvével tarthatnak, azaz inkább meseregények – még ha modern köntösbe öltözöttek, s a XX. században játszódnak is. Ma már senki nem nevezné ezeket sci-finek, de mint mondottuk, megjelenésükkor éltek még hazánkban olyan igazi fanok, akik mindennek örültek, ami eltávolodott kissé a valóságtól. A Fölnevelem az apámat pedig tényleg nem egy realista regény, noha a nyolcvanas évek politikai hangulata köszön vissza belőle. Hősei olyan célokért küzdenek, melyek a mai gyerekek számára teljesen ismeretlenek (a világűr demilitarizálása, a fegyverkezés megállítása, atomsorompó egyezmény; kvázi a világbéke megvalósítása, aminek óhajtása manapság inkább csak szőke szépségkirálynők ajkait hagyja el ily direkt formában), így napjainkban egy ifjú olvasó nehezen tudna azonosulni velük. Egy idősebb olvasó számára viszont (aki mondjuk kiskamaszként olvasta a regényt annak idején, és most nosztalgiára vágyva veszi kézbe ismét) a nyelvezet és a stílus válhatott annyira idegenné, ami már olvashatatlanná teszi a könyvet. Végeredményben tehát Simai regénye 25 év alatt teljesen elavult, az olvasóközönség túlnyomó többsége számára abszolút élvezhetetlenné vált. Ezért ideje megemlékeznünk róla, mielőtt végképp eltűnik a feledés homályában…

 

 

Nos, a történet szerint 1999-ben (tehát a regény megjelenéséhez képest a jövőben) két nagy erő irányítja a világot: az Észak- és Dél-Amerikai Unió, amit valamennyi szereplő a magyar rövidítéssel élve ÉDAU-nak hív, valamint a béketábor, az Eurotengely. (A béketábor egyébként a nyolcvanas évek közbeszédében a szocialista országokat jelentette.) Az ÉDAU gonosz vezetőinek terve, hogy leigázzák a világot, ezért Űrtigris néven rakétarendszert akarnak telepíteni a világűrbe. Közben egyik tudósuk, a magyar származású Cikola Ignác feltalálja a csodálatos visszafiatalító szert, amit cikolignium maximumnak keresztel, és ami hipp-hopp, gyerekeket varázsol a felnőttekből. A nőkből olyan gyerekeket, akik a megszólalásig hasonlítanak saját lányukra, a férfiakból pedig olyanokat, akiket a saját fiukkal téveszthetünk össze. (Hogy mi történik akkor, ha mondjuk, egy apának csak lánya van, arról nem esik szó.) Ráadásul a szer mellékhatásaként a visszafiatalodott alanyoknak láthatatlan, ám ugyanakkor több kilométer hosszúra kinyújtható fantomkezük nő, melyekkel rendkívül ügyesen bánnak. Cikola bácsi nem akarja ezt a csodaszert a gaz fegyvergyártók kezére adni, ezért megszökik, és a világ számos pontjáról, de legfőképpen Magyarország Szerdahely nevű városából gyerekeket és visszafiatalodott felnőtteket gyűjt maga köré. Egy lakatlan szigeten Lubickopolisz néven alapítanak tábort, ahonnan a parabukferenciális hiperbolha nevű járművel ugranak el, hogy űrfityiszt fessenek a támaszpontokon várakozó rakéták oldalára. Bár a nemzetközi társaság eszperantó nyelven érintkezik egymással, nevük mégis magyar: Egy Szív, Egy Lélek, röviden ESZEL, amit mindenki megért és boldogan rittyent köréje efféle rigmusokat:

 

Azt mondják az ESZEL-ősök,

Ősök! Ősök!

Ne legyetek eszelősök!

 

 Az ESZEL, az ESZEL

sok mindent kieszel:

azt is, hogy kétezer-

ben boldog hogy leszel!

 

 

A kis csapat számos akciót hajt végre, bár ezek kivitelezéséről nem sokat tudunk meg:

Vacsora hatkor, utána tévénézés. Akárcsak otthon. A hatal­mas ebédlőbarlangban mindenki a képernyőt lesi. Nem a film, hanem a hírek miatt. Idézem:

„Különös rajzok jelentek meg a Global Konszern irodaépü­letén. – A francia bemondónő arcán alig észrevehető a gúnyos mosoly. – Ma délben a Global szó mellé ismeretlen kezek egy transzparenst illesztettek úgy, hogy összeolvasva az alábbi mondattá egészült ki:

Őrültek terve! Globál-is háború?

Le az Űrtigrissel!

Ismeretes, hogy e minneapolisi mamutcég neve is szerepel gyártóként abban az Űrtigris-dossziéban, melyet a Silent fran­cia napilap adott közre két nappal ezelőtt.”

Ignác bácsi nagyot kacsint, aztán tovább tolmácsol:

„Föltehető, hogy ugyanaz a szervezet hajtotta végre ezt a vakmerő akciót is – a Globál-székház ötven emelet magas! –, amelyik megszerezte és a Silenthez juttatta az Űrtigris-program dokumentumait.

A föliratok sok-sok embert hoztak lázba. Először a helyszínen, majd Los Angelesben, San Franciscóban, Miamiban, Tokióban, Stockholmban, Athénban és nálunk, Párizsban voltak tüntetések. A Quartier Latinben e percekben is „Éljenek az Ikszek!” és „Veletek vagyunk, lelkiismeret-bajnokok!” feliratú táblákkal vonulnak az egyetemisták. A követségi negyedben Űrtigris-karikatúrákat égettek el.

Apropó, rajzok! A Globál-székház homlokzatán a fölirat mellett érdekes gyerekrajzok is megjelentek. Tiltóan fölemelt kezeket ábrázolnak, mindenféle bőrszínű kezeket.”

Sorra mutatják a gyerekrajzokat. A bemondónő elképzelni se tudja, hogy kerülhettek ezek ötven emelet magasságba.

Én se. Petykó se. De a Mesternek el kell higgyük: ezek a rajzok itt készültek, egytől egyig, a szigeten. A célba juttatás? Persze, mi a válasz: csillagom, a parabukferenciális hiperbolha közbejöttével...

– Hát itt csupa balhászkodás az élet?

Ignác bá csak nevet.                        

– Kezd fölfigyelni ránk a világ, gyerekek. Mi lettünk a titokzatos Ikszek! S hogy elcsodálkoznak majd, ha kilépünk az ismeretlenség homályából!

– Kilépünk?

– Noná! És ebben ti is benne lesztek, hungarókáim!

 

 

Mindenesetre lassan az őrületbe kergetik az ÉDUA elnökét:

 

Monika Láng a legnépszerűbb szerkesztő ezekben a napokban. Lapja mindjárt a címével csatát nyert. ,,Az élet szent okokból élni akar.” Nincs az az élő ember, aki ne akarná elolvasni. Pláne most, mikor borotvaélen táncol minden.

Így van ez. Az emberek, legyenek bár amerikaiak vagy európaiak, szocialisták vagy kapitalisták, ateisták vagy hívők, fehérek, feketék, sárgák, vörösek, félvérek, jók vagy rosszak, ifjak vagy vének, tudósok vagy analfabéták, kérem, ezek az emberek mind-mind élni akarnak.

Mindnek megvan a maga szent oka hozzá. És annyi sütnivalója mindenkinek van, hogy egy atomháború nem életbiztosítás. Még az állítólag erősebb félnek sem. Mert a csapásmérésben (mily fennkölt e szó!) benne foglaltatik az a bizonyos válaszcsapás. És ez a kettő együtt valahogy még a piaci kofák szemében is elégnek tűnik ahhoz, hogy utána se zöldségeladók, se zöldségvásárlók, de még csak zöld növények se maradjanak ezen a bolygón.

Következésképp az emberek már nagyon – sőt: halálosan! – unják Carringfry beszédeit. Az öreg sehogy se érti, mi leli őket. Csupa béketüntetés, galambos felvonulás, TN feliratos ingek – és csupa Űrfityisz, kérem, a legapróbb gyerekek is ezt hordják ingükön, ezt pingálják járdára, házfalra, iskolatáblára, minden lehető és lehetetlen helyre. És a levelek, amiket kap!

Carringfry az asztalra csapott. Itt egy déli kisváros: föl akarják venni a Terranostra nevet. Merthogy egy turistacsoportjuk ott volt azon a repülőgépen, amit a TN-esek mentettek meg csodás módon. Ezzel a gesztussal is hitet akarunk tenni a béke, a leszerelés…

Ezt írják. Szemétbe vele! Hát már a honfitársaim is együtt üvöltenek a farkasokkal?

Hát megérdemlik ezek egyáltalán, hogy ilyen president-axnátoruk legyen, mint én... Én... ÉN?!

Idővel aztán, ahogyan egy ifjúsági műben dukál, minden jóra fordul; a szerelmi szál kibontakozik, a problémák nagyrészt megoldódnak, a drámai esemény megszelídül, végül pedig egy valódi sci-fibe illő csattanót is kapunk. Akár egy mai tucatponyva is kialakulhatna ennyi panelből, ám mivel a regény a nyolcvanas évek közepén született, a ponyvaelemeket szándékosan degradálta az író, feltehetően azért, hogy megfeleljen a szocialista elvárásoknak. Ennek a szándéknak az eredménye egy humorosnak szánt gyermekkönyv, amely néhol erőltetetten igyekszik kikacsintani a felnőtt olvasókra is:

Ebben tévedtek. S hogy mekkorát, arra Mark Tindolini döbbent rá hamarabb. Már másnap hajnali kettőkor, amikor látta önmagát az ajtóból gúnyosan visszainteni, s ő ott maradt, megkötözve a hotelágyon, ahol öt perccel azelőtt egy kreol bőrű, gyönyörű testű lány cirógatta. Hányszor mondták neki, a „nőfaló digónak”, hogy egyszer a nők okozzák majd a vesztét... hát tessék, be is teljesedett.

 

A regény először folytatásokban látott napvilágot a Kincskereső című folyóiratban 1986-87-ben, Csala Károlynak a mű stílusához képest túlzottan realista rajzaival illusztrálva. A grafikák és a szöveg ellentmondása olyan feltűnő volt, hogy a hamarosan (1987-ben) megjelenő könyvet már Sajdik Ferenc karikatúrái díszítették, hangsúlyozva, hogy nem kell mindent komolyan venni abból, amit a szerző leírt. És bár Csala Károly rajzait már megkedvelhettük a Robur számaiban is, a regénynek valóban jót tett a váltás. ezzel a szerkesztők is tisztában lehettek, mert amikor 1987 februárjában a Galaktikában közölték a történet felnőtteknek szánt novellaváltozatát, azt is Sajdik Ferenc illusztrálta. És hogy miként lesz a gyermekkönyvből felnőtteknek szóló novella? Nos, az Idegen-e dr. Fantom? című novella története szerint egy nyugdíjas orvos, bizonyos Kisignác Béla egy balesetben mindkét karját elveszti. Hamarosan úgynevezett fantomfájdalmak kezdik gyötörni, majd láthatatlan fantomkezei nőnek, melyeket eleinte apróbb stiklikre és szép nők szexuális kielégítésére használ, mígnem afféle jézusi küldetést talál magának:

 

Határtalan önbizalmára jellemző, hogy rendre behatolt a fontosabb katonai objektumokba, tábornoki tanácskozásokra, az ott található feljegyzéseket, jegyzőkönyveket, dokumentumokat elhappolta, majd odacsempészte valamelyik világlap szerkesztőségi asztalára.

Azok meg közzétették.

Botrányt botrány követett. Semmi sem volt titok többé, a kezek áldásos működése következtében hadügyminiszterek buktak meg, titkosszolgálati vezetők kerültek tébolydába, s csodás módon rendre kiszabadultak börtöneikből a lefogott békeharcosok Amerikában, Ausztráliában, Japánban, Franciaországban – mindenütt.

A KEZEK elszemtelenedtek, s kezdtek népszórakoztató intézmény lenni. A 44-es űrszektor nagy titokban tervezett megszállását – vagyis ezerötszáz legújabb típusú űrsziget egyetlen „pajzzsá” kapcsolódását 1995. augusztus 5-én dr. Kisignác Géza kezei akadályozták meg. Ez ma már minden kétséget kizáró tény.

A már startra kész fémszivarokra azon az augusztusi éjszakán hatalmas fityiszt mázolt(ak) valaki(k): rikító vörössel s kivétel nélkül mindegyikre. Szánalmas látványt nyújtottak a fellövésre kész űrcsodák a fügét mutató óriási kezekkel. Az Űrhaderő három legfőbbjét menesztették. A fellövés – és ezzel az első Földtől független Űrszigettömb megvalósítása –bizonytalan időre elmaradt.

Ennek bejelentésekor tömegével jelentek meg az égen az űrfityiszt formázó fénytünemények. Bizton állíthatom: ezek békepárti tűzszerészek művei voltak világszerte, dr. Kisignác egyáltalán nem tesz róluk említést. Ő arról a bizonyos feliratról szól csupán, amelyet sikerült rákevernie valamennyi tévéadó meteorológiai jelentésére: LÉGY HŰ A FÖLDHÖZ!

A felhőkből (persze álfelhőkből!) formált betűket azon az augusztusi estén egész Európa látta. Szórakozottságból-e vagy szándékosan? Tény, hogy a több nyelven is beszélő doki magyarul írta fel velük a négy szót a tévébeli égboltozatra. Ez megint számtalan találgatásra adott okot az Ü. F. jelenségekkel kapcsolatban.

Nagyon sokan isteni üzenetnek vélték az Ü. F.-eket, deus ex machinának a válságos világhelyzetben. Egyes amerikai héják szerint a zöldek, mások szerint a vörösök ügyes propagandafogása csupán. Nem kevesen foglaltak állást amellett, hogy más bolygóról ideérkezett, magas rendű civilizációt képviselő lényektől származik az üzenet, ezek az idegenek jól látják ” s tán tapasztalatból is tudják –, hogy egy nagyhatalom az anyabolygóról kilépve, akár gyilkosává válhat szülőanyjának, s ezért a kemény figyelmeztetés.

Arra azonban képtelenek voltak magyarázatot adni, miért éppen a magyart választották közvetítő nyelvül a jövevények.

Egyesek még – Szentgyörgyi Albert, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Simai Attila szülőhazájáról lévén szó – azt sem tartották kizártnak, hogy a magyarok valami fantasztikus találmány birtokában vannak. A Békejobb és Ürfityisz konferencia nyilván azért is tette meg székhelyéül Budapestet. (1995. szeptember 1-6.) Az ülés még javában tartott, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó, vétójoggal rendelkező tagjává választotta Magyarországot. (Egy régi szakszervezeti vezetőt választottak a delegáció fejévé, V. Tóth Andort, aki a mozgalomban töltött évei során már nagy gyakorlatra tett szert a vétózásban.)

Kisignác feljegyzéseiben nincs bővebb utalás arra, hogyan érte el, hogy a genfi V. T. (Végeérhetetlen Tárgyalások) egyetlen délután (piros betűs nap: október 2.) korszakalkotó döntést hozzon: s nemcsak a haderőcsökkentésről, hanem egy atomfegyvermentes Európáról is. Ennél a dátumnál a doktor csak annyit ír: „iszonyú dühbe gurultam, utólag szégyellem is, de mérhetetlenül felbőszí...” (Valami kemény tettlegességre lehet következtetni e szavakból, odaképzelhető akár egy ilyen folytatás is: „ebédszünetben Föld körüli pályára vittem az egyik makacs fickót. A meggyőzés hatott. Persze ez csak hipotézis, de valami ilyesfélének kellett történnie, hogy olyan gyorsan megtört a jég”.

Ez az utolsó előtti bejegyzés dr. K. G. naplójában. Jó néhány lap hiányzik utána a füzetből. Nyilvánvaló, hogy kitépték őket. Az okot csak találgatni lehet.

Esetleg visszakövetkeztetni az utolsó néhány bekezdésből. Idézem:

„XII. 9.

Istenem, mi lesz velem?!

Újabb tíz centivel kisebbedtem. Már csak 45 centiméter vagyok! A folyamat – bármilyen rettenetes ezt így leírni – irreverzibilis! ELFOGYOK!

Valószínű, hogy a nagy hatósugarú mozgások áldozata vagyok. Fölemészthették kezdeti energiáimat. Most már úgy érzem magam, mint egy lángoló csipkebokor az elhamvadás óráján. Még egy-két nap…

Vajon milyen lesz a vég?

Ma megint nem engedtem be Margitkát. Szegény öngyilkos akar lenni: azt hiszi, azért bújok előle, mert nem akarom elvinni az anyakönyvezetőhöz. Hiába kiabálom: semmi baj, csak magányra van szükségem. Mielőtt elrohant, megátkozott. Ó, kicsikém, épp a te átkod hiányzott még utolsó óráimra!

Mindegy. Tőle se várhatok segítséget. Senkitől se.

Eljátszottam egy isten lehetőségeit, és most – vége!”

 

 

A novellából hiányzik az a bizonyos sci-fi csattanó, ami regényben megvan, de ettől eltekintve még stílusbeli különbség sem fedezhető fel köztük. Sajnos. Viszont legjobb tudomásunk szerint ez volt Simai Mihály utolsó próbálkozása a science fiction birodalmában…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hotel a Halott Alpinistához

Hogy ne kelljen egymilliárd évet várnunk a világvégére (és persze, hogy megmutassuk, a sci-fi nemcsak együttérez veled a kánikulában, de egy kellemesen hűs történettel akár fel is frissíthet), íme egy korabeli sajtóanyag a másik feledésbe merült Sztrugackij-filmről, azokból a nagyhírű nyolcvanas évekből:

Egészen pontosan 1981 augusztusában mutatták be a művet a hazai filmszínházak. Az a hónap pedig egészen különleges volt az akkori SF-rajongók számára, hiszen a megszokotthoz képest jóval több, és sokféle fantasztikus filmmel kényeztették őket a mozik.

Először is itt van a Transzport című magyar alkotás, amely Kuczka Péter forgatókönyvéből készült Szurdi András első játékfilmjeként. Erről a hazai sci-fisek sokáig nem tudták eldönteni, hogy szeressék vagy sem, azaz SF vagy mégsem. Ma már sci-finek talán senki sem mondaná, akkoriban viszont az ínség okozta hevület hatására a legtöbben végül annak nyilvánították.

Ugyancsak augusztusban vetítették a mozik felújításban A majmok bolygója című sorozat 1968-ban készült első részét, Franklin J. Schaffner rendezésében, Charlton Heston főszereplésével. Azért felújításban, mert a film korábban a Filmmúzeumban és a filmklub-hálózatban már látható volt. (Egyébként ez az az alkotás, amelyről egy veszprémi moziüzemvezető ismerősöm kinyilvánította, hogy 1968-ban nem a 2001 Űrodisszeia, hanem A majmok bolygója újította meg az angolszász sci-fi filmművészetet. Ami pedig szerintem 11 évvel később, a Csillagok háborújával történt meg.)

 1981. augusztus 20-tól (a kertmozikban már egy héttel korábban) láthatták a hazai mozinézők először Bud Spencert fantasztikus filmben pofozkodni. A Seriff az égből című alkotás sem igazán sci-fi, inkább csak fantasztikus elemekkel operáló bohózat, amiben Bud Spencer egyik partnere Joe Bugner, a magyar származású bokszoló volt, a másik pedig H-7-25 szerepében az a Cary Guffey nevű fiúcska, akit korábban Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjében pécéztek ki maguknak a földönkívüliek.

 Végül, de természetesen nem utolsósorban meg kell említenünk, hogy abban a hónapban a Magyar Televízió is sugárzott egy sokak által SF-nek tartott alkotást, William Golding első regényének első filmfeldolgozását. A Legyek Urával kapcsolatos bizonytalanság ugye abból fakad, hogy a történet elején atomháború tör-é ki, vagy csupán a második világháború londoni bombázásairól van szó. Mindegy végül is, mert nem ezért szeretjük a regényt, melynek ez a fekete-fehér filmfeldolgozása minden idők egyik legnevesebb színházi rendezőjének, a hazánkban is járt Peter Brooknak a nevéhez fűződik. Filmes körökben a későbbi amerikai változattal szemben ezt tartjuk etalonnak, bár nekem azzal sincs különösebb problémám. Ez utóbbi a 90-es években a Televideó jóvoltából VHS-en volt elérhető, Brook filmjét pedig nemrégiben DVD-n hozta forgalomba a CORNERFILM.
Na, és hogy el ne feledjük, minek kapcsán szövegeltünk ennyit:

Kánikulai sci-fi

Lakótelepen élsz? Panelban laksz? Kikészít a kánikula? Úgy érzed, felforr az agyad a hőségben, és már látomásaid támadnak? A légkondiról csak álmodozhatsz és nincs pénzed a strandra? A forró levegő szinte vibrál körülötted, és úgy érzed, itt a világvége? Igazad van, nekem elhiheted… Mégis van remény, akad, ami átérzi kínjaidat, ami sosem hagy magadra, bármennyire szenvedsz is… Sci-fi rajongó vagy? Akkor tudod, miről beszélek. Mert bár szidhatjuk, kritizálhatjuk és sirathatjuk, az SF mindig velünk marad. Még egymilliárd évvel a világvége előtt is…

„…az elmúlt két évszázadban nem tapasztalt rekkenő, vakító júliusi hőség árasztotta el a várost. Az izzó tetők felett délibábok lebegtek, a városban minden ablak tárva-nyitva volt, a tikkadó fák nyúlós árnyékában a kapualjak előtt a kispadokon öregasszonyok izzadtak és olvadoztak.

A nap már túljutott a delelőn, sugarai beleivódtak a könyvek sokat szenvedett gerincébe; a polcok üvegéhez, a szekrény politúrozott ajtajához csapódtak, s a forró és dühös nyuszik táncba kezdtek a tapétán. Közeledett a délutáni fullasztó hőség – nincs már messze az az óra, amikor a felbőszült nap halottan megdermed a szemközti tizenegy emeletes pontház felett, s sugarai keresztül-kasul bejárják az egész lakást.

Maljanov becsukta az ablakot – mindkét ablaktáblát –, s gondosan behúzta a nehéz sárga függönyt. Majd alsónadrágját feljebb ráncigálva mezítláb a konyhába csoszogott, s kitárta az erkélyajtót. Kettő múlt pár perccel.”

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Egymilliárd évvel a világvége előtt. Olvasd és nem fogsz egyedül szenvedni. De ha még az olvasás is túl nagy feladat volna számodra ebben a kánikulában (mert mondjuk a naptej és a verejtéked keverékétől összeragadnak a könyv lapjai), akkor meg is nézheted az orosz hőséget, hiszen a Sztrugackij fivérek a Magyar Televízióban is szerepeltek már – ha nem is közvetlenül. És azt sem árt tudni, hogy nem egyedül Rajnai András forgatott akkoriban sci-fit.

A forgatókönyvíró személyére is érdemes egy pillantást vetnünk: Szentmihályi Szabó Péter nemcsak az akkori Galaktika állandó munkatársa volt, de a kor legkiválóbb hazai sci-fi szerzői közé tartozott; igazán sajnálhatjuk, hogy ma már alig publikál a témában…

A regényből egyébként később orosz filmfeldolgozás is született, amit a 90-es években szintén láthattunk a tévében, ám különösebb kritikai visszhangot nem váltott ki.

Nos, a mi szívünknek mi tagadás, kedvesebb a hazai anyag, jobban visszaadja a regény, de legalábbis a korszak hangulatát, mint ez:
 http://www.magyarvagyok.com/videok/26-Movies/281215-Az-elsotetules-napja.html

 

 

 

 

Jedi matricás album

Bár sokak számára bizonyosan fájdalmas a felismerés, mégsem titkolhatjuk tovább, hogy a gyűjtögetős-matricás füzetek világa nem 1990-ben kezdődött a Lutra albummal. Bizonyságképp íme egy reklám a nagy hírű 80-as évek elejéről a francia gyerekek Pif című magazinjából: