Lem szerint a világ, avagy miért nem nyírja már ki valaki Harry Pottert?!

 

„A harmadik évezred elején élünk, ami annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények kinevelésének fennáll-e még a lehetősége…”

Az idézett mondat Stanisław Lem Dilemmák című esszékötetéből való (melynek írásai eredetileg az ezredforduló környékén láttak napvilágot); kiragadásának oka pedig, hogy néhány szóban összefoglalja az egész könyv mondanivalóját. A szerző ugyanis hasonlóan bő lére eresztett cirkalmas mondatokkal fanyalog valami olyan intellektuálisnak vélt magaslatból, ahová érzése szerint olvasóinak többsége úgysem ér fel. Ahogyan a fülszövegben áll: „… a könyv az aktuális korszellemet szedi ízekre. Lem ezen esszéiben az itt és most eseményeinek keserű hangú kommentátora.”

A problémát nem is annyira a keserű hang okozza, hanem hogy ilyen magától értetődő egyszerűséggel megfogalmazott mondatok csak a könyv hátoldalán olvashatók, míg a belső szöveghalmaz leginkább azt sugallja, hogy a világ változásain felháborodott Lem saját olvasóit (s mivel annak idején az esszék különféle népszerű, sokak által olvasott lapokban jelentek meg először, tulajdonképpen az egész társadalmat) okolja eme változásokért (hiszen ki mást okolhatna?), és bonyolultan megfogalmazott mondataival valamiféle bosszút kíván állni rajtunk. Valószínűleg divat lehetett a XXI. század hajnalán Lengyelországban Lemet olvasni; az értelmiség körében mindenképp, s Lem e mondataival adja tudtunkra, hogy értelmiség ide vagy oda, ő műveltségben magasan fölöttünk áll – nehogy már sokat képzeljünk magunkról. Ami a műveltség dolgát illeti, az alighanem igaz is, sőt bizonyára sokan vannak, akik valami perverz kielégüléssel olvassák a mondatait; talán jólesik nekik, hogy lenézik őket, mert hát mi mást olvasnának, ha nem tőlük okosabb emberek könyveit? Hiszen abból tanulni lehet, míg a velünk egy szinten lévők úgyis csak azt mondogatják (illetve írják le), amit mi is tudunk, ugye?

 

 

A kötet utószavát jegyző Jerzy Jarzebski szerint a könyv nem tetszhet mindenkinek, mert gyötri az olvasót és kínos kérdéseket tesz fel neki. Túlsúlyba kerülnek benne a szerző erőteljesen hangsúlyozott személyes emóciói és nézetei, az „akarom”-ok és „nem akarom”-ok, a „csodálom”-ok és a „nem szenvedhetem”-ek, amelyekkel sűrűn teletűzdelte az érintett témákat. Az ilyesfajta könyvek általában ellentétes véleményeket szülnek, ugyanis igen egyértelmű stílusban íródnak, és nem aprózzák el a jelenségek vizsgálatát, sőt, időnként igazságtalanok, nem hajlandók megérteni, avagy elfogadni a kultúra és az erkölcsök újabb áramlatait. (…)Régebben a technológiai fejlődés távlatairól vagy a véletlen filozófiájáról szóló klasszikus esszéiben Lem válaszai az elérhetetlen jövőt tervezték – ma viszont közeli távlatokban vannak megfogalmazva, és ezért sok embert felháboríthatnak, akik azon speciális területek szakértőinek tartják magukat, amelyekkel kapcsolatban épp nyilatkozik.

Mindez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha én például évtizedek óta a szakmámban dolgozó tapasztalt kőműves vagyok, de Lem azt állítja, hogy ő bizony jobban ért a mesterségemhez, mint jómagam, akkor hallgassak csak rá, hiszen ő Stanisław Lem. És hogy mi is az, amihez Lem ért, azt a fülszöveg így fogalmazza meg: „Elemzi az Egyesült Államok és Oroszország kormányainak legújabb lépéseit, mérlegeli az Amerikát ért terroristatámadás rendkívül érdekes konzekvenciáit, képet ad a mai Lengyelország geopolitikai vetületeiről, valamint kritikus ítéletet hirdet az irodalom és a képzőművészet legfrissebb alkotásai fölött, nem kímélve az irodalomelmélet vagy a filozófia divatos áramlatait. Haraggal kommentálja a tömegkultúra rémes süllyedését és hangot ad a tudomány legújabb eredményeiről alkotott véleményének.”

Nos Stanisław Lem bármilyen témáról ír, előbb-utóbb a második világháborúnál lyukad ki: érződik a sorok közt, hogy engesztelhetetlen gyűlöletet táplál Hitler és Sztálin iránt, de általában a németek és oroszok, mint hazája megrontói iránt is. Putyint egyre Sztálinhoz hasonlítgatja, de ugyanakkor a liberális német vezetéssel úgy tűnik, elégedett – amit viszont nehezen tud összeegyeztetni negatív érzelmeivel. Amúgy hosszú évekig élt németek között, és később is a német médiából értesült a világ híreiről, láthatóan azt tartja mérvadónak, miközben minduntalan felbukkan németellenessége, a német nemzettel szembeni idegenkedése, és rendre őket okolja a mai lengyel társadalom intellektuális lesüllyedéséért, merthogy a nácik annak idején kiirtották hazája értelmiségi rétegét. Mintha nem is hallott volna Katyńról és Sztálin ama tervéről, hogy lefejezze a lengyel társadalmat. Újra és újra felbukkan nála Auswitz és a lágerek, persze csak a náci lágerek, mintha a Gulagnak nem lettek volna lengyel áldozatai, s mindeközben Lem az ezredforduló amerikai kormányzatának gyengekezűségén, korlátoltságán és engedékenységén siránkozik, ami leginkább a hírhedt norvég Anders Breivik gondolatait juttatja az ember eszébe. Ő haragudott így a világra és ostorozta a nagyhatalmak vezetőit, ide-oda csapódva eszmék és áramlatok között, miközben oldalak százain papírra vetette elégedetlenségének okait – mielőtt radikálisabb lépésekre szánta volna magát.

 

Aztán itt van a tömegkultúra rémes lesüllyedése, amiről Harry Potter, a valóságshow-k, de főleg Harry Potter gondoskodik. De tényleg: úgy tűnik, a Potter gyerek az első számú közellenség. Olybá tűnik, ha a varázslótanonc nem volna, minden fantasztikumra éhes olvasó Lem könyveit falná. Az persze lényegtelen, hogy J. K. Rowling művei gyerekek számára készültek (nem is ember, aki felnőtt létére ilyesmit olvas!), míg Lem sci-fijein minden gyerek elalszik unalmában; nem azért persze, mintha rosszak lennének, hanem mert nem gyerekeknek írta azokat. Még Pirx pilóta kalandjait vagy a Kiberiáda meséit sem. Az meg, hogy íróként megtagadja korai műveit, nem vet rá jó fényt, hiszen az ötvenes-hatvanas években senki nem kényszerítette arra, hogy megírja azokat a könyveket. Önszántából tette amit tett; ezt megbánni lehet, de megtagadni olyan, mint az olvasók arcul köpése. Persze mit várjunk attól, akinek a XXI. században legfőbb ellensége Harry Potter, a muzulmánok, Putyin (mint Sztálin szelleme) és a környezetvédők, akik nemcsak gonosz terveiket dédelgetik titkon, hanem roppant hülyék is, mert lépten-nyomon megakasztják az atomhulladékot szállító vonatok útját: „Nem lehet abban a zöld pártban bízni, amelyik megállítja a nukleáris hulladékokat szállító vonatokat, egyszerűen azért, mert maguk sem tudják, mit cselekszenek: az ilyen vonat vagy nem sugároz radioaktívan, és akkor nincs értelme megállítani, vagy igen, akkor viszont éppen hogy az egyetlen értelmes dolog, ha a lehető leggyorsabb átvonulást biztosítjuk neki minél zavartalanabb útvonalon.” (161. oldal) Mintha Lem nem akarná elfogadni, hogy nem konkrétan a vonatokkal, hanem azokkal az atomhulladék-tárolókkal van probléma, ahová a szerelvények tartanak. Hogy a környezetvédők nem azért állítják meg a vonatokat, hogy azok egyhelyben vesztegeljenek és ott sugározzanak, hanem azért, hogy ne jussanak el a célállomásukra és vissza kelljen fordulniuk az atomerőművekbe… Ráadásul még azt is megállapítja: „Sajnos minden jel arra mutat, hogy a technológiai hulladékok kihatása a klímára meglehetősen szerény. Az amerikaiaknak tehát sokban igazuk van akkor, amikor nem akarnak beleegyezni az állítólagos üvegházi hatásokat kiváltó gázok kibocsátásának radikális korlátozásába.” Na ez már nem is sci-fi, hanem egyenesen fantasy…

Lem Dillemmáit olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a világ egysíkú, az amerikai elnök jó ember, az orosz gonosz, a zsidók jobb sorsra érdemesek, ő meg leszarja Steven Soderbergh Solaris-filmjét (Tarkovszkijt amúgy is utálta), a pénz persze jól jön érte, és távoli országok kiadóinak szívesen engedélyezi „megtagadott” művei megjelentetését is. És sajnos a globalizáció sem teljesen felhőtlen folyamat, mert minden erőfeszítés ellenére a „mi kis elitellenes, széteső társadalmi környezetünkben a változások árama által beláthatatlan jövő felé hajtott emberi tömegeket egyre kevésbé tudjuk uralni”. Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy Lem önmagát ahhoz a bizonyos, a világot irányító háttérhatalomhoz tartozónak tartja… Mindenesetre az afganisztáni háborút a második világháborúhoz hasonlítja, hiszen mindkét esetben az amerikai népet támadták meg holmi ázsiai országok, ezért felháborító, hogy egyes német politikai erők nem akarták azonnal és feltétel nélkül támogatni az Egyesült Államokat Kabul megszállásában. Olyan ez, mondja Lem, mintha az angolok haboztak volna, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot. Az már elkerüli a figyelmét, hogy párhuzamot inkább a két háborút kiváltó közvetlen események közt lehetne vonni: a német rádiótorony megtámadása éppen úgy hamis, ál-ok volt, mint a WTC lerombolása… Azt írja: „nehéz másképp megítélni az USA Afganisztánban folytatott tálibellenes akcióját, mint szükségszerűségből elkövetett lépést, hiszen a gyilkosan professzionális terrortámadás választ követelt. Kétségkívül viccesen festene, ha erre a támadásra válaszul az amerikai kormány egy bin Laden elleni letartóztatási paranccsal ellátott rendőrszázadot küldene.”

A könyv fülszövege úgy ajánlja a művet, hogy „Stanistaw Lem a tudományos-fantasztikus irodalom mestere, és ez esetben a tudományos előtagot tessék a legkomolyabban venni!” – ezt viszont elég nehéz elhinni, amikor a 182. oldalon azt olvassuk, hogy egy évezreddel ezelőtt még a kőkorszakot írták volna őseink, ha tudtak volna írni. Persze, ha ezt Krakkóban így gondolják, akkor már tudjuk, hogy ezer éve a pápa miért Istvánnak és nem a lengyeleknek küldött koronát: hát hogy nézett volna ki az az állatbőrökbe öltözött torzonborz kőkorszaki fickó, fején egy ötvösművészeti remekművel?

Ehhez a képzavarhoz képest már valóságos felüdülés a fordító bakija, amikor a 229. oldal alján fenékbe billentés helyett valakinek a fenekébe akar billenteni – ami, őszintén szólva rettentően tudománytalan eljárás volna a részéről…