Adolf Hoffmeister, a világhírű cseh költő és festő
pályája kezdetén a dadaizmus követője volt, és a későbbiekben is avantgárd
művészként tartották számon. Az avantgárdot pedig sokan rokonították a
fantasztikummal, főleg azokban az évtizedekben, amikor a szocialista kultúrpolitika
meglehetősen bizonytalanul viszonyul a sci-fihez. Ezért is lehet érdekes a
számunkra, hogy miként vélekedett Hoffmeister kedvenc műfajunkról. Értekezése
már halála után jelent meg magyarul is egy felvidéki magazin hasábjain…
A tanulmány hosszabb változata egyébként olvasható volt
már 1971-ben az SF Tájékoztató számaiban is Tudományos fantasztikus irodalom
avagy útikalauz a labirintushoz címmel.
 |
| Adolf Hoffmeister |
Adolf Hoffmeister
Mi a sci-fi?
A tudományos-fantasztikus irodalom nem divat. Nem is
irodalmi divat. A divat mulandó; átmeneti, idényjellegű jelenség. A divat nem
tart negyven évig, s nincs nagyon határozott és jellegzetes fejlődése. A
divatból néha stílus lesz, de a stílus általánosabban érinti az élet mindennapiságát.
Ha azonban a tudományos-fantasztikus regényekben keresnénk stílusjelleget,
nyomát sem találnánk valamiféle rendszernek, mivel a tudományos-fantasztikus
irodalmat nemcsak nagy nevek és jelentős színvonalú művek jelzik – mint Ray Bradbury,
Stanislaw Lem, J. L. Borges és mások –, hanem ugyanúgy nagyon jó ötletekkel
rendelkező nagyon rossz írók egész serege. A sci-fi irodalom egészen heterogén,
kiegyensúlyozatlan és esztétikailag nehezen osztályozható irodalmi jelenség.
Jacques Sternberg az irodalomnak ezt a még mindig
elszigetelt területét inkább az irodalmi műfaj eposzának, mint fejlődésének
nevezi. Megnemértésének, a tudományos-fantasztikus regények művészeti
kategóriába való be nem sorolásának okát úgy tekinti, mint annak következményét,
hogy még mindig nem ismerjük az amerikai szellemi életet, nem értjük meg az
amerikai életritmust, s tájékozatlanok, vagy inkább rosszul tájékozottak
vagyunk abban, mit adott az amerikai élet kulturális téren a világnak.
A sci-fi nemcsak az amerikai, hanem a világcivilizáció
jelenségeinek ama csoportjába tartozik, amely éppen a divatok és felforgató
újdonságok elleni szívós ellenállása révén érvényesül oly kifejezőén. Aligha
tévedünk, ha ezeket a jelenségeket akár áramlatnak, akár mozgalomnak, akár
irányzatnak, akár elemi csapásnak is nevezzük, Amerika jónéhány effajta mozgalommal
gazdagította a modern világot. De eléggé jellemző az amerikai ember szervező
szellemére, hogy ezek közül a tömegjellegű, népi mozgalmak közül (dzsessz,
cowboy regények, comics stb.) szinte egy sem született eredeti amerikai
kezdeményezésből…
A dzsessz Afrikában született, a detektívregények
Angliában, a comics eredetét valahol Kínában és Egyiptomban kell keresnünk, a pin-up
girls és a sztpitíz határozottan Párizsban kezdődött… A science fiction pedig?
Hány írónemzedéket kellene említeni az utópista filozófusoktól a kalandregényekig!
Csak az elnevezést – le a kalappal! –, tipikus távirati stílusban, ezt maguk az
amerikaiak találták ki!
A sci-fi annak az emberiségnek az irodalma, amely már
fogékony a modern civilizáció költői értékei iránt. A tudományos-fantasztikus
regények és elbeszélések ugyanis nemcsak az olyan, a jelent megremegtető
negatív értékeket fejeznek ki, mint a szorongás, a múlandóság és a
bizonyosságok szomjúhozása, hanem az olyan, nagy mértékben pozitív
tulajdonságokat is, mint a költői tehetség, elbűvölés, éleslátás, vágyódás és
munka.
Itt arról van szó, hogy az emberek egy bizonyos csoportja
megpróbálja kialakítani a maga világát, ahol a szép külön törvényei érvényesek.
A mi esetünkben olyan irodalomról van szó, amely az irodalmon kívül éli a maga
törvényes életét.
