„A harmadik évezred
elején élünk, ami annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel
kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények
kinevelésének fennáll-e még a lehetősége…”
Az idézett mondat Stanisław
Lem Dilemmák című esszékötetéből
való (melynek írásai eredetileg az ezredforduló környékén láttak napvilágot);
kiragadásának oka pedig, hogy néhány szóban összefoglalja az egész könyv
mondanivalóját. A szerző ugyanis hasonlóan bő lére eresztett cirkalmas
mondatokkal fanyalog valami olyan intellektuálisnak vélt magaslatból, ahová
érzése szerint olvasóinak többsége úgysem ér fel. Ahogyan a fülszövegben áll: „… a könyv az aktuális korszellemet szedi
ízekre. Lem ezen esszéiben az itt és most eseményeinek keserű hangú
kommentátora.”
A problémát nem is annyira a keserű hang okozza, hanem
hogy ilyen magától értetődő egyszerűséggel megfogalmazott mondatok csak a könyv
hátoldalán olvashatók, míg a belső szöveghalmaz leginkább azt sugallja, hogy a
világ változásain felháborodott Lem saját olvasóit (s mivel annak idején az
esszék különféle népszerű, sokak által olvasott lapokban jelentek meg először,
tulajdonképpen az egész társadalmat) okolja eme változásokért (hiszen ki mást
okolhatna?), és bonyolultan megfogalmazott mondataival valamiféle bosszút kíván
állni rajtunk. Valószínűleg divat lehetett a XXI. század hajnalán
Lengyelországban Lemet olvasni; az értelmiség körében mindenképp, s Lem e
mondataival adja tudtunkra, hogy értelmiség ide vagy oda, ő műveltségben
magasan fölöttünk áll – nehogy már sokat képzeljünk magunkról. Ami a műveltség
dolgát illeti, az alighanem igaz is, sőt bizonyára sokan vannak, akik valami
perverz kielégüléssel olvassák a mondatait; talán jólesik nekik, hogy lenézik
őket, mert hát mi mást olvasnának, ha nem tőlük okosabb emberek könyveit? Hiszen
abból tanulni lehet, míg a velünk egy szinten lévők úgyis csak azt mondogatják
(illetve írják le), amit mi is tudunk, ugye?
A kötet utószavát jegyző Jerzy Jarzebski szerint a könyv nem
tetszhet mindenkinek, mert gyötri az olvasót és kínos kérdéseket tesz fel neki.
Túlsúlyba kerülnek benne a szerző
erőteljesen hangsúlyozott személyes emóciói és nézetei, az „akarom”-ok és „nem
akarom”-ok, a „csodálom”-ok és a „nem szenvedhetem”-ek, amelyekkel sűrűn
teletűzdelte az érintett témákat. Az ilyesfajta könyvek általában ellentétes
véleményeket szülnek, ugyanis igen egyértelmű stílusban íródnak, és nem
aprózzák el a jelenségek vizsgálatát, sőt, időnként igazságtalanok, nem
hajlandók megérteni, avagy elfogadni a kultúra és az erkölcsök újabb
áramlatait. (…)Régebben a technológiai
fejlődés távlatairól vagy a véletlen filozófiájáról szóló klasszikus esszéiben
Lem válaszai az elérhetetlen jövőt tervezték – ma viszont közeli távlatokban
vannak megfogalmazva, és ezért sok embert felháboríthatnak, akik azon speciális
területek szakértőinek tartják magukat, amelyekkel kapcsolatban épp
nyilatkozik.
Nos Stanisław Lem bármilyen témáról ír, előbb-utóbb a
második világháborúnál lyukad ki: érződik a sorok közt, hogy engesztelhetetlen
gyűlöletet táplál Hitler és Sztálin iránt, de általában a németek és oroszok,
mint hazája megrontói iránt is. Putyint egyre Sztálinhoz hasonlítgatja, de
ugyanakkor a liberális német vezetéssel úgy tűnik, elégedett – amit viszont
nehezen tud összeegyeztetni negatív érzelmeivel. Amúgy hosszú évekig élt
németek között, és később is a német médiából értesült a világ híreiről,
láthatóan azt tartja mérvadónak, miközben minduntalan felbukkan
németellenessége, a német nemzettel szembeni idegenkedése, és rendre őket
okolja a mai lengyel társadalom intellektuális lesüllyedéséért, merthogy a
nácik annak idején kiirtották hazája értelmiségi rétegét. Mintha nem is hallott
volna Katyńról és Sztálin ama tervéről, hogy lefejezze a lengyel társadalmat. Újra és újra felbukkan nála Auswitz
és a lágerek, persze csak a náci lágerek, mintha a Gulagnak nem lettek volna
lengyel áldozatai, s mindeközben Lem az ezredforduló amerikai kormányzatának
gyengekezűségén, korlátoltságán és engedékenységén siránkozik, ami leginkább a
hírhedt norvég Anders Breivik
gondolatait juttatja az ember eszébe. Ő haragudott így a világra és ostorozta a
nagyhatalmak vezetőit, ide-oda csapódva eszmék és áramlatok között, miközben
oldalak százain papírra vetette elégedetlenségének okait – mielőtt radikálisabb
lépésekre szánta volna magát.
Aztán itt van a tömegkultúra rémes lesüllyedése, amiről Harry Potter, a valóságshow-k, de főleg Harry Potter gondoskodik. De tényleg:
úgy tűnik, a Potter gyerek az első számú közellenség. Olybá tűnik, ha a
varázslótanonc nem volna, minden fantasztikumra éhes olvasó Lem könyveit falná.
Az persze lényegtelen, hogy J. K. Rowling
művei gyerekek számára készültek (nem is ember, aki felnőtt létére ilyesmit
olvas!), míg Lem sci-fijein minden gyerek elalszik unalmában; nem azért persze,
mintha rosszak lennének, hanem mert nem gyerekeknek írta azokat. Még Pirx pilóta kalandjait vagy a Kiberiáda meséit sem. Az meg, hogy
íróként megtagadja korai műveit, nem
vet rá jó fényt, hiszen az ötvenes-hatvanas években senki nem kényszerítette
arra, hogy megírja azokat a könyveket. Önszántából tette amit tett; ezt
megbánni lehet, de megtagadni olyan, mint az olvasók arcul köpése. Persze mit
várjunk attól, akinek a XXI. században legfőbb ellensége Harry Potter, a
muzulmánok, Putyin (mint Sztálin szelleme) és a környezetvédők, akik nemcsak gonosz
terveiket dédelgetik titkon, hanem roppant hülyék is, mert lépten-nyomon
megakasztják az atomhulladékot szállító vonatok útját: „Nem lehet abban a zöld pártban bízni, amelyik megállítja a nukleáris
hulladékokat szállító vonatokat, egyszerűen azért, mert maguk sem tudják, mit
cselekszenek: az ilyen vonat vagy nem sugároz radioaktívan, és akkor nincs
értelme megállítani, vagy igen, akkor viszont éppen hogy az egyetlen értelmes
dolog, ha a lehető leggyorsabb átvonulást biztosítjuk neki minél zavartalanabb
útvonalon.” (161. oldal) Mintha Lem nem akarná elfogadni, hogy nem
konkrétan a vonatokkal, hanem azokkal az atomhulladék-tárolókkal van probléma,
ahová a szerelvények tartanak. Hogy a környezetvédők nem azért állítják meg a
vonatokat, hogy azok egyhelyben vesztegeljenek és ott sugározzanak, hanem
azért, hogy ne jussanak el a célállomásukra és vissza kelljen fordulniuk az
atomerőművekbe… Ráadásul még azt is megállapítja: „Sajnos minden jel arra mutat, hogy a technológiai hulladékok kihatása
a klímára meglehetősen szerény. Az amerikaiaknak tehát sokban igazuk van akkor,
amikor nem akarnak beleegyezni az állítólagos üvegházi hatásokat kiváltó gázok
kibocsátásának radikális korlátozásába.” Na ez már nem is sci-fi, hanem
egyenesen fantasy…
Lem Dillemmáit olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a világ egysíkú, az amerikai elnök jó ember, az orosz gonosz, a zsidók jobb sorsra érdemesek, ő meg leszarja Steven Soderbergh Solaris-filmjét (Tarkovszkijt amúgy is utálta), a pénz persze jól jön érte, és távoli országok kiadóinak szívesen engedélyezi „megtagadott” művei megjelentetését is. És sajnos a globalizáció sem teljesen felhőtlen folyamat, mert minden erőfeszítés ellenére a „mi kis elitellenes, széteső társadalmi környezetünkben a változások árama által beláthatatlan jövő felé hajtott emberi tömegeket egyre kevésbé tudjuk uralni”. Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy Lem önmagát ahhoz a bizonyos, a világot irányító háttérhatalomhoz tartozónak tartja… Mindenesetre az afganisztáni háborút a második világháborúhoz hasonlítja, hiszen mindkét esetben az amerikai népet támadták meg holmi ázsiai országok, ezért felháborító, hogy egyes német politikai erők nem akarták azonnal és feltétel nélkül támogatni az Egyesült Államokat Kabul megszállásában. Olyan ez, mondja Lem, mintha az angolok haboztak volna, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot. Az már elkerüli a figyelmét, hogy párhuzamot inkább a két háborút kiváltó közvetlen események közt lehetne vonni: a német rádiótorony megtámadása éppen úgy hamis, ál-ok volt, mint a WTC lerombolása… Azt írja: „nehéz másképp megítélni az USA Afganisztánban folytatott tálibellenes akcióját, mint szükségszerűségből elkövetett lépést, hiszen a gyilkosan professzionális terrortámadás választ követelt. Kétségkívül viccesen festene, ha erre a támadásra válaszul az amerikai kormány egy bin Laden elleni letartóztatási paranccsal ellátott rendőrszázadot küldene.”
A könyv fülszövege úgy ajánlja a művet, hogy „Stanistaw Lem a tudományos-fantasztikus
irodalom mestere, és ez esetben a tudományos előtagot tessék a legkomolyabban
venni!” – ezt viszont elég nehéz elhinni, amikor a 182. oldalon azt
olvassuk, hogy egy évezreddel ezelőtt még a kőkorszakot írták volna őseink, ha
tudtak volna írni. Persze, ha ezt Krakkóban így gondolják, akkor már tudjuk,
hogy ezer éve a pápa miért Istvánnak és nem a lengyeleknek küldött koronát: hát
hogy nézett volna ki az az állatbőrökbe öltözött torzonborz kőkorszaki fickó,
fején egy ötvösművészeti remekművel?
Ehhez a képzavarhoz képest már valóságos felüdülés a
fordító bakija, amikor a 229. oldal alján fenékbe billentés helyett valakinek a
fenekébe akar billenteni – ami,
őszintén szólva rettentően tudománytalan eljárás volna a részéről…
