Powered By Blogger

2013. október 9., szerda

Üzenet a világűrből


Ama nagyhírű 80-as évek közepére a hazai sci-fi klubmozgalom kibontakozása számos új rajongót szerzett a műfajnak a tizenéves korosztályból. Számukra Botond-Bolics György már legenda volt; sosem hallották a Mikrobi című hangjáték-sorozatot, de még a hasonló című rajzfilmszéria is legfeljebb, ha derengett valahol óvodáskori emlékeik között, és aligha kapcsolták össze ezeket az író nevével. A Vénusz-trilógia pedig akkoriban látott napvilágot, amikor a nyolcvanas évek tinédzserei még meg sem születtek, ezért többnyire az elérhetetlen, megismerhetetlen kuriózumot jelentette számukra, amiről éppen elérhetetlensége miatt lehetett különféle ábrándokat szövögetni. Hiszen már a szerző neve is milyen furcsa hangzású: nem egyszerűen Nemere, Lőrincz, Apáti, Csernai, Zsoldos, Mányi, Hernádi vagy Hédervári, hanem Botond-Bolics. Vajon mit jelenthet ez a furcsa szóösszetétel? Milyen különleges ember rejtőzhet mögötte? És azok a ködbe vesző 50-es, 60-as években megjelent regények, azokkal a sejtelmes címekkel!… Ha felszáll a köd, Idegen bolygón született, Ezer év a Vénuszon… Szinte mindenki hallott róluk, de senki nem tudta, miről szólnak, ezért aztán színes, kalandos, misztikus történeteket lehetett mögéjük képzelni. Hiszen a nyolcvanas években a sci-fi már nem a tudományos ismeretterjesztő irodalmat jelentette, hanem például az olyan lenyűgöző űroperákat, mint a Csillagok háborúja, az olyan érzelmes űrmeséket, mint Az Idő Urai, az olyan sejtelmes sztorikat, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az olyan félelmetes idegeneket, mint A nyolcadik utas… A képzelet határai kitárultak, a fantázia szabadon szárnyalhatott.
Aztán 1986-ban a vállalati GMK „mozgalom” utolérte a könyvkiadókat is, és utat találtak maguknak a félig-meddig magánkiadású könyvek. Így jelent meg Botond-Bolics György Az Orbitron-terv című regénye, amely azon nyomban le is rombolta a szerző mítoszát. Valószínűleg nem véletlenül nem adták ki addig az állami vállalatok; talán az író és a szerkesztők is érezték, milyen lapos és naiv történet ez a két beszélő nevekkel ellátott katonai hatalom tudósairól és csodálatos gépezeteiről szóló példabeszéd. Tipikus szocialista sci-fi, melynek főszereplői nem is igazi élő emberek, inkább csak ideológiailag elkötelezett állampolgárok. Ám a nyolcvanas évek új SF-rajongóit az ilyen látásmód már egyáltalán nem érdekelte, holott a kiadó a szerző legendájára alapozott és hatalmas példányszámban hozta ki a könyvet, amellyel ezért még a kilencvenes évek leárazásain is lehetett találkozni. A borító Korga György remek festménye ellenére a legrosszabb megoldások közé tartozott (akárcsak a szintén akkoriban, hasonló úton megjelentetett Zsoldos-regény, A feladat új kiadása esetében), mert nem elég egy jó kép, a címlapot meg is kellene tervezni, ugye. Persze a néhány hónappal később 2. kiadásban megjelent Redivivus tüzet kér című Botond-Bolics-regény még ezt is alulmúlta; a kereskedelemben sokáig példálóztak vele, ha arról beszéltek, milyen az abszolút eladhatatlan borítójú könyv.
Felejtsük most el azonban eme kései próbálkozásokat, és repüljünk vissza az író aranykorába, amikor leghíresebb regényeit alkotta. Azok mellett ugyanis Botond-Bolics György többek között a Pajtás című gyermeklapban is publikált két elbeszélést, melyek közül most a rövidebbet mutatjuk be. 
Az Üzenet a világűrből című novella 1960-ban jelent meg (közelebbi dátumot sajnos nem tudok mondani) és feltehetően Zórád Endre illusztrálta, aki akkoriban szintén sokat dolgozott a lapnak. A korszak elvárásaihoz illeszkedve természetesen ez is egy tudományos intézetben játszódik, de azért megvan a maga sajátos bája: gyerekként ki ne ábrándozott volna a csillagos égboltot bámulva arról, hogy odafentről valaki szintén figyel minket…
Annyit el kell még mondanunk, hogy a felkutatás érdeme nemminket illet; innen le lehet tölteni az oldalak fotóit. Amint látható, a második oldalon középen, a lap aljából hiányzik egy darabka, ezért ott két mondatban (a megmaradt részek figyelembevételével) kipótoltam a szöveget.
 


A rádiótávcső óriás tölcsérantennája lassan forogva pásztázta az égboltot. Néha meg-megtorpant és mintha csak észrevett volna valamit, egy ideig figyelve, mozdulatlanul meredt a végtelen mindenség egy láthatatlanul távoli pontjára. Az antenna öblös kosarát tartó oszlopok tövében lapos tetejű, csupa ablak épület húzódott meg szerényen. A föléje tornyosuló acélóriás mellett olyan aprónak tűnt, mintha nem is emberek, hanem a köröskörül láthatárig nyúló rengeteg manói számára építették volna.

Petter, aki egyedül kaptatott felfelé a közeli lakótelepről az obszervatóriumhoz vezető meredek ösvényen, jól tudta ugyan, hogy erdei manók nincsenek és manapság mesékben se igen esik már szó róluk, mégis gyorsabban kezdte szedni a lábát, amikor a nyugtalanul hajladozó fák sűrűje felől furcsa, szokatlan hangokat sodort füléhez a szél. Hirtelen nagyot reccsent valami mögötte. Bizonyára egy száraz ág tört le valamelyik öreg fáról, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Petter nekirugaszkodjék és futva tegye meg a hátralevő utat. Az épületet övező kis kertre ajtó nyílott, a résen át kékes lámpafény hasított a sötétbe. Petter habozva indult a világosság fele és már-már beljebb került az ajtón, de meggondolta magát.

– Rau – kiáltott be a küszöbről és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meghallotta a jól ismert hangot:

– Csak nem te vagy az, Petter?

Rau és Petter testvérek voltak, de Rau Kormok, a híres rádiócsillagász majd harminc esztendővel idősebb volt öccsénél. Szüleik rég meghaltak; Rau itt élt az obszervatórium kis lakótelepén, távol a várostól, ahol Petter diákoskodott és ahonnan éppen a nagy távolság miatt csak a téli-nyári vakációk idejére utazhatott bátyjához.

Most végéhez közeledett a nyári szünidő és Petter talán még sosem készült ilyen nehéz szívvel a búcsúzásra…

– Mi jutott eszedbe, hogy ilyen öreg este felkapaszkodtál ide a hegytetőre? – kérdezte öccsét Rau.

– Hiába próbáltalak otthonról hívni, nem jelentkeztél…

– Kikapcsoltam a telefont, hogy senki ne zavarjon most – nevette el magát Rau. – De mint látnivaló…

– Működik már? – vágott közbe izgatottan Petter és a szekrény nagyságú készülékre, Rau legújabb találmányára mutatott.

– Működik!

– És?…

Rau olyan mozdulattal válaszolt, mintha azt mondaná: majd meglátjuk mi lesz… most majd elválik, hogy élnek-e másik bolygón is, hozzánk hasonló értelmes lények. Felállt, a géphez ment és elcsavart rajta néhány gombot, majd benyomott egy fogantyút.

– Hogyan akarsz beszélni olyan lényekkel, akikről nem is sejted, milyen a formájuk és tudnak-e egyáltalán beszélni? – kérdezte Petter rekedten, majdnem suttogva, mintha attól tartana, hogy valaki más, talán éppen „azok” is hallják, amit mond.

– Nem csak szavakkal, hanem például a számok nyelvén is szót válthat két értelmes lény, Petter!  Én most minden három percben újra és újra az első öt páratlan számot: egy- három-öt-hét-kilenc… ezt sugárzom morsejelekkel rádióteleszkópon keresztül abba az irányba, ahol messze Földünktől lakott bolygót gyanítanak a csillagászok. Erre minden értelmes lénynek fel kell figyelnie, mert egy darab a világon mindenütt egy és a kettő meg a három sem lehet több vagy kevesebb.

– És ha egyáltalán léteznek, vajon mit üzennek majd „ők”?
 

– Egyelőre elég lenne, ha ugyanezeket a számokat, mondjuk, ugyanilyen időközökben visszasugározzák a Földre. Ebből már mindketten tudni fogjuk, hogy ott is, itt is értelmes lények élnek. Aztán hozzákezdünk, hogy megtanuljuk egymás nyelvét és kölcsönösen hírt adunk arról, milyen világ van itt és milyen azon a bolygón, ahol ők élnek.

– Nem tartasz attól, hogy soká fog tartani, amíg egymásra leltek? És talán még tovább, mire az egyik megérti, amit a másik üzenni akar…

– Lehet, hogy sokáig tart majd, de ez legyen a legnagyobb baj! – ölelte magához öccsét gyengéd szeretettel Rau. – Majd folytatod, amit én elkezdtem… és ha netán a te idődből se futná, majd a fiaid vagy unokáid érnek célt egyszer.  Fontos az, hogy végre működik az én készülékem.

A képernyőn eddig vadul cikkázó fénycsíkok hirtelen elsimultak és többé-kevésbé szimmetrikus, hullámos ívekbe rendeződtek.

– Ez… csak üzenet lehet! – kiáltotta rekedten Rau. Mintha eszét vesztette volna, ide-oda rohangált a töméntelen készülék között és hol az egyiken, hol a másikon állított valamit. Aztán felkapta a telefonkagylót, és néhány másodperccel később már hadarva diktálta az elektronikus számítóközpont ügyeletesének az adatokat, melyek alapján az elekroagy gyorsan és pontosan ki tudja számítani, milyen távol van a bolygó, ahonnan a Földre sugárzott, Rau készülékében fény- és hangjelekké alakított rádióhullámok érkeznek.

Ha egyszeriben ezer karja nő Raunak és mindegyiken ezer ujja van, az is kevés lett volna most ahhoz, hogy mindent elvégezzen, annyi tennivalója akadt. Repült az idő, a méter átmérőjű csillagászati kronométer számlapján nesztelenül suhant egyik óráról a másikra a hajszálvékony mutató.

– Ha ők is ugyanígy jelentkeznek majd, abból tudni fogjuk, hogy egymásra találtunk – mondta bizakodó reménységgel a hangjában Rau, amikor az egyik adás után ismét vételre kapcsolta készülékét.   Tovább   tett-vett, számolt, igazgatta a műszereket és jó időbe tellett, mire ráeszmélt, hogy  Petter  eltűnt  mellőle.   Ekkor vette csak észre, hogy az egyik asztalra  borulva, halom könyvnek támasztott fejjel rég ez igazalt álmát alussza már.

Rau maga sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, amikor meghallotta, hogy felberreg a telefon. A számítóközpont jelentkezett,

– Eredmény?

– Az elektroagy szerint a kapott adatokból nem lehet pontosan megállapítani, milyen távol van Földünktől az adást sugárzó rádióállomás.

– A hozzávetőleges távolság?

–Valamivel több, mint tizenhat fényév.

Százhatvan billió kilométer… Akkor ez az égitest csak egy az ERIDANUS csillagképhez tartozó naprendszer valamelyik bolygója lehet!

Hamarosan kiderült, hogy Raunak meg seregre való dolgot kell tisztáznia, ha minden kérdésre választ akar kapni az elektroagytól.

– Holnap kora estétől legyenek teljes készenlétben! – rendelkezett. – Éjfélig minden adatot megkapnak…

A telefonhívás Petert is felverte álmából. Már jó ideje ott toporgott Rau mellett, és amikor az letette a kagylót, ijedten kérdezte:

– Miért ez a csönd? Elromlott a készülék vagy… beszüntették odaát az adást?  – mutatott bizonytalan mozdulattal valahová a mennyezeten túlra.

Rau egy pillanatig nem válaszolt.

– Most egy időre megszakadt a kapcsolat – mondta aztán. – A tengelye körül forgó földgolyó néhány órán át elfedi antennánk elől a távoli égitestet. Várnunk kell estig, amikor majd ismét látóvonalba kerül az Eridanus csillagkép.

– Mit csinálsz addig?

– Megpróbáljuk kibogozni, van-e értelmük, jelentenek-e valamit a fel fogott hangjelek.
 

– Hogyan lehet azt kibogozni?
– Ahogyan a régészek sok-sok ezer esztendő előtt élt népek írásjeleinek titkát felfedik.   Számokra bontom a hangsort és a fénykígyó hullámait, a hangok, fénypontok értékét s számokkal helyettesítem, aztán munkába állítom az elektroagyat. Így néhány nap vagy hét alatt megfejtem a rejtvényt, ha ugyan egyáltalán megfejthető. Ez még az én feladatom, Petter… azután te következel:
– Én?!
– Igen, te! Mert arra az üzenetre, amit éjszaka útnak indítottunk, és amit ma, holnap és azután sugározni fogunk, leghamarabb is csak kerek harminchárom esztendő múlva érkezhet válasz.  Emberöltőkig tartó beszélgetés lesz ez,  Petter… kétszer tizenhat és fél évbe telik, amíg a rádióhullámok megjárják az oda-vissza utat. Hol leszek én, mire az Eridanus csillagvilágának bolygólakóitól nemcsak vaktában indított üzenet, hanem válasz érkezik a Földre?!...
Petter szeretett volna valami kedvest, biztatót mondani, de érezte, hogy akármit felel is, az nagyon hamisan csengene most.
Kint már teljes pompájában ragyogott az égen a nap.
Vajon az idegen bolygó lakói is olyan parányi fénypontnak látják óriás tűzgolyóját, mint mi az Eridanus csillagkép izzó halmazát? Vajon milyenek lehetnek azok a lények, akik ott élnek és ki tudja, mennyi munka, kutatás, kísérletezés után most végre rátaláltak Földünkre? Mióta küldik üzenetüket és mióta várnak választ a Föld emberétől?
Ezer és ezer gondolat zsongott Petter agyában. Kérdések, melyekre egyszer ő kap majd választ…
Közelebb simult bátyjához és átölelte derekát. Aztán halkan csak ennyit mondott:
– Folytatni fogom, Rau, amit elkezdtél.  Ígérem, hogy folytatni fogom és be is fejezem megkezdett munkádat…