Az Univerzum magazin sci-fi borítói

Napjainkban a megszállott sci-fi rajongók többnyire az interneten vadásznak olyan kuriózumokra, amelyek még hiányoznak a gyűjteményükből. 50-100 évvel ezelőtti folyóiratok könyvtárak vagy az ADT által bedigitalizált példányait böngészik egy-egy SF novella vagy a műfajjal foglalkozó cikk után nyomozva, és ha találnak valamit, azt boldogan mentik el a számítógépükre, vagy éppen kinyomtatják, hiszen mégiscsak más érzés kézbe venni, megtapogatni a fellelt kincset, még ha nem az is az eredeti példány.

Azokban a nagyhírű nyolcvanas években ilyesmire persze nem volt lehetőség; a gyűjtők akkoriban a MÉH telepeken kutattak kidobott úkjságok után, és ha valami érdekeset találtak, azt kitépték, hazavitték, ollóval egyforma méretűre vágták, majd az így összegyűlt anyagot elvitték egy könyvkötőhöz, aki tartós és tetszetős kötetbe foglalta a kincseket. Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy az így létrehozott könyvek külseje unalmas, egyszínű műbőrből készült, bár az kétségtelen, hogy a gerincük egymás mellé állítva jól mutatott a könyvespolcon; avatatlan szemlélő első pillantásra akár lexikonoknak vagy komoly tudományos szakmunkáknak is vélhette őket J 

Ilyesmit persze manapság is csinálhatunk: az internetről lementett anyagokat beköttethetjük vagy spiráloztathatjuk, fóliázhatjuk és némi ügyességgel még címlapokat is készíthetünk hozzájuk. Egy lelkes internetes csoport például pontosan ezzel foglalkozik. Az alábbiakban az 1957-től 1988-ig havonta megjelent Univerzum magazinból kigyűjtött sci-fi novellákból összerakott éves antológiák borítóit mutatjuk be, amelyeket a wówapi nicknéven futó alkotó készített.

SZÉP NYARUNK LESZ 2010-BEN

Az alábbi bejegyzés nagywouk blogjában látott napvilágot még 2010-ben, ám mivel az oldalt bizonyos hatalmak megsemmisítették, időnként felidézünk belőle néhány megmentett gondolatot – nem mintha különösebben nagyra értékelnénk azokat, inkább csak a nosztalgia kedvéért, ha már az SF Sirató amúgy is egy édes-bús, múltidéző zuga a világhálónak…

* * *

Manapság az időjárás már nemcsak az angolok körében népszerű és mindennapos beszédtéma, hiszen a mind gyakrabban tapasztalható extrém jelenségek már kicsiny hazánk lakóit is mind gyakrabban késztetik heves kifakadásokra. Mindeközben pedig az idősebb korosztályok tagjaitól szinte mást sem hallani, mint hogy bezzeg az ő idejükben a nyár meleg volt, a tél hideg, a világ folyása pedig – legalábbis az időjárás tekintetében – nem adott okot az aggodalomra. De vessünk csak egy pillantást a 32 éve, 1978 novemberében az IPM-ben megjelent cikkre (amely címében szép nyarat ígért nekünk 2010-re), és rögtön szembetűnik, már akkoriban is azon töprengtek az illetékesek, hogy most akkor melegszik, vagy éppenséggel hűl Földünk északi féltekéjének éghajlata… Mi több, a Kultúra című lengyel magazinból átvett cikk szerzője még némi futurológiai előrejelzésre is vállalkozott, és megjósolta saját jövőjének (azaz a mi jelenünknek) várható időjárását is.
Nos, ha valami, hát akkor ez az igazi science fiction!

A meteorológusok 1977-et „az esők és szelek évének” nevezték. A különféle időjárási anomáliák éve volt. De ugyanezt mondták 1976-ról és 1975-ről is, 1974 pedig az évszázad legőrültebb éveként került be a meteorológiai krónikába.
Csak újabban ilyen szeszélyes az időjárás, vagy a régiek is tapasztaltak hasonló anomáliákat? Az idősebbek úgy emlékeznek, hogy hajdanában egyszerű volt az időjárás: „nyáron nagyon meleg, télen nagyon hideg volt”. A múltban is akadtak ugyan meleg telek és hűvös, esős nyarak, de mégiscsak van igazság a fenti nézetben. Mostanság az időjárási anomáliák gyakoribbak. Némelyikük pár napig vagy hónapig érezteti hatását, de van, amelyik évekig. Huzamos „kilengések” például az ismétlődő európai szárazságok, vagy a sarkvidék felmelegedése századunk elején. Tartós anomália az is, hogy az óceáni és a szárazföldi éghajlat határa lassan eltolódik Közép- és Kelet-Európában. Ez a határ az elmúlt száz év folyamán több száz kilométerrel vándorolt keletre, az óceáni éghajlat befolyása ily módon a réginél jóval keletebbre terjed. A meteorológusok feltevése szerint az ismétlődő téli viharok és orkánok szakaszába lépünk. Régebben az északi-tengeri elemi csapásokat okozó nagy téli orkánok évszázadonként csak néhányszor fordultak elő, a legutóbbi 150 évben jóval sűrűbben.
A hurrikánok az Atlanti-óceánon születnek. Európa partjaitól távol. A nyugat-európai országok meteorológusai újabban megállapították, hogy a „viharfészkek” közelebb kerültek földrészünkhöz. A kutatók körében két ellentétes nézet kerül szembe. Az első szerint búcsút mondhatunk az enyhe éghajlat korának, Földünk újabb jégkorszakba lép, vagy már benne is van. A másik, derűlátóbb elmélet szerint a lehűlések csak időszakosak, éghajlatunk általában inkább melegszik. Az utóbbi elmélet hívei emlékeztetnek rá, hogy évszázadunk a legmelegebbek egyike az elmúlt évezred folyamán, a jelenlegi évezred pedig a legmelegebb az elmúlt tízezer évben.
A meteorológusok felfigyeltek a naptevékenység és az éghajlatváltozások összefüggéseire. A naptevékenység 11 éves ciklusának kétszerese több kisebb szakaszra oszlik, és bizonyos szabályszerűséggel befolyásolja az éghajlatot. A ciklus első négy évében az északi félteke éghajlata száraz és kontinentális jellegű, a 4-10. évben jobbára nedves és hűvös az éghajlat, a 10-16. évben csapadékos és mérsékelt, a ciklus végén pedig, a 16-22. évben, meleg és csapadékos.
A 22 éves ciklusokból adódnak az úgynevezett évszázados vagy 80-90 éves ciklusok és a 180 éves ciklus. A naptevékenység ritmusának megfigyelése több mint száz éve folyik. Ennek alapján dolgozták ki a következő két évszázad éghajlatváltozásainak prognózisát. Kiszámították, hogy 1977. és 2000. között az északi féltekén a hőmérséklet kissé csökken. A trópusi övezetben és a déli mérsékelt égövben szárazságok várhatók. 2000 és 2010 között visszatér a melegebb és csapadékosabb éghajlat. 2010 és 2030 között trópusi aszályokra kell számítani, az északi mérsékelt égövben viszont több lesz a csapadék. 2030 és 2050 között általános felmelegedés és több csapadék jellemzi majd az éghajlatot.
Az éghajlat a múltban is sokszor változott, és erre a jövőben is számítani kell. Az éghajlati zavarokat nemcsak a levegő átlaghőmérsékletének változásai okozhatják, hanem más jelenségek is, például a sarki jéghatár eltolódása, vagy az, hogy az örök hó határa lejjebb húzódik a hegyekben. Az elmúlt negyed évszázadban az északi féltekén az átlaghőmérséklet nem egészen 0,3 C-fokkal csökkent. Ez adott okot az új jégkorszakról szóló találgatásokra. A századunk negyvenes éveiben kezdődött lehűlés azonban a hetvenes évek elején véget ért. A hőmérséklet most ismét normálissá válik, és a kutatók hajlamosak átmeneti változásnak és nem állandó tendenciának tekinteni a századunk közepén tapasztalt időszakos lehűlést.
Az amerikai éghajlatkutatók szerint az emberiség növekvő energiafogyasztása miatt a következő 100-150 évben a légkör széndioxid-tartalma csaknem a nyolcszorosára növekszik. Ez a széndioxid-mennyiség ezer évig is megmaradhat a légkörben, ami felmelegedéshez vezet.
Így óriási éghajlatváltozás következhet be. Visszatérünk ahhoz az éghajlathoz, amely mintegy 100 millió évvel ezelőtt uralkodott Földünkön. Egyes klimatológusok szerint ez nagyon is megalapozott kilátás. Kiszámították, hogy 2050 körül az emberiség által mesterségesen termelt hőmennyiség óriási lesz: 7 százalékát teszi ki annak a hőenergiának, amelyet a Föld a Naptól kap!
Hogyan alakul a továbbiakban az éghajlat?
Ha az északi félteke átlaghőmérséklete 2-3 fokkal emelkedik, Európa nagyobb része a mediterrán éghajlati övezetbe kerül, jelentősen északra tolódik a téli fagyok és havazások hatóra. A Balti-tenger déli partvidékének éghajlata olyan lesz, mint jelenleg a Duna menti országoké. Messze északra tolódik el az erdőségek és szántóföldek határa. A szén-dioxidban gazdag légkör a növényzet dús fejlődését segíti elő, s az esőzések is nagyobb arányúak lesznek. Az éghajlatváltozásnak persze kóros hatásai is lehetnek. A felmelegedés folytán például olvadni kezd a sarki jég, és fokozatosan emelkedik a tengerek szintje. De ezeknek az eseményeknek a bekövetkezése számos más tényezőtől is függ, ezért meglehetősen bizonytalanok ebből a szempontból az előrejelzések.                                   (Kultúra - Varsó)

  

AZ ATOM-TÚLVILÁG LEGENDÁJA

A második világháború után, az atombombák ledobását követően világszerte megnövekedett az érdeklődés az atomok világa és a mikrokozmosz iránt. Nem mindenkit elégítettek ki azonban az atommagról vagy az atomhasadásról szóló tudományos beszámolók, és sokan misztikus magyarázatokat kerestek a fizikai jelenségekre, így született meg az atom-túlvilág elmélete, mely szerint a Biblia túlvilágról szóló ismeretei immár elavultak, mert az emberi lélek halhatatlan ugyan, de a test pusztulása után nem holmi égi világba jut el, hanem a mikrokozmoszba, az atomok világába…

Ryan Choi, az atomember

Az embert ősidőktől fogva izgatja a kérdés, hogy mi alkotja az anyagi világot. Hiszen bármilyen eltérő is az egyes tárgyak külső megjelenése, tulajdonságaik között mégis találunk hasonlóakat, ami arra utal, hogy valami közös mégis kell legyen bennük. Az anyagnak erről a közös alkotórészéről szóló első elméleteket a görög filozófusok hagyták ránk, bár már ők is régebbi civilizációk nézeteit használták fel. Anaxagorasz (Kr. e. 500-428) szerint például minden dolog parányi magokból épül fel, amihez Démokritosz hozzátette, hogy ezek a magok (atomok) tovább már nem oszthatók, viszont számuk és alakjuk a világmindenségben végtelen: „Semmi sem történik véletlenül, hanem minden okkal és szükségszerűen van. Semmi sem teremthető a semmiből, és semmi sem pusztítható el és változtatható semmivé.”

Ez a tulajdonképpen materialista elképzelés volt a valósághoz legközelebb álló teória évezredeken keresztül, egészen a huszadik század hajnaláig. Az 1930-as évekre a fizikusok azonban behatoltak az anyag mikroszkopikus világába, iskolai tananyaggá vált az atom szerkezete, és a gyerekek 1943-ban már olyan regényeket olvastak, mint Jeges Károly professzor Utazás az atomok birodalmában című könyve, amit az első magyar sci-fik között tartanak számon. Csakhogy a második világháború végén az atombombák szörnyű pusztítása sokakat rettegéssel töltött el, ami elől csak egy új vallási irányzat kínált menekülést…

Jeges Károly regénye

A nagy a kicsiben

Az új elmélet hívei a keresztény egyházakból kiválva egy atomszekta gúnynévvel illetett vallási csoportot alakítottak, és hamarosan új magyarázatot találtak olyan természetfeletti jelenségekre, mint például a kísértetjárás. Filozófiájukat olyan ismert és népszerű sci-fi történetekkel támasztották alá, melyek a mikrokozmosz világában játszódtak. Ugyanekkor például Magyarországon, ahol minderre nyíltan nem volt lehetőség, röplapokat terjesztettek az ifjúsági közösségekben, így például a Műegyetemen is:

„A Bibliát primitív fokon álló emberek primitív világképéhez szabták annak idején, s ma

már csak arra jó, hogy megrengesse a hívők hitét a szellem öröklétében, s azt higgyék maguk is, hogy a földi forma, a porhüvely halála a lélek halála is egyben. Ma a természettudományok, különösen a fizika és a kémia rohamléptű fejlődése nevetségessé teszi az ilyen bárgyúságokat. Őseink az örök szellem sugallatára megérezték a lélek halhatatlanságának szükségességét. S teret keresve a halhatatlan lelkek számára, a titokzatos, ám látható égi világba helyezték a jobbik felét, a rosszabbat meg a föld alá, ahonnan időnként kénszagú tüzes láva tört a földjeikre. Ám korunk szellemi terméke, a modern tudomány kiszorította a túlvilágot onnan, ahol az sosem volt, s megtalálta ott, ahol annak léte egyedül lehetséges. Mert miért is lennének elhunyt őseink halhatatlan lelkei irdatlan távolságra tőlünk, a messzi égbolton vagy a földmély gyomrában? Itt vannak ők a közvetlen közelünkben, tárgyainkba és saját testünkbe ágyazva, ahol közvetlen sugárzásukkal hatnak az élőkre, vezérlik életüket, kezük munkáját, gondolataik bontakozását.

Nézzétek az atomot! A mikrokozmoszt! Micsoda iszonyú gazdagság! Akár az emberi lélek gazdag sokfélesége. Íme, a tudomány megtalálta a halhatatlan lelkek világát: úgy hívják, mikrokozmosz. Mert mi az elektron? Negatív töltésű elemi részecske. De ez csak a forma. Ez csak lehetőség. Keret az öröklétű nemes lélek továbbélésére. Mi a proton? Az atommag egyik alkotóeleme. De ez csak forma, ez csupán lehetőség. Keret az öröklétű bűnös lélek továbbélésére, mely vagy örökké az atommag poklában marad, vagy megtisztulva megszabadul onnan…”

Elgondolkodva a fenti sorokon, megállapíthatjuk, amit napjaink ezoterikus tanítói is gyakran hangoztatnak. Azt, hogy elődeink, egykor élt családtagjaink, szeretteink és ellenségeink lelkei tulajdonképpen bennünk és körülöttünk bűnhődnek, vezekelnek és magasztosulnak.

A létezés és a túlvilág sosem kerülhet ettől közelebb egymáshoz.

Egy korabeli sci-fi Rejtő Jenőtől

Kétségtelen, hogy napjainkra már meglehetősen elavult stílusában és témájában is, ám igazi ritkaság. Rejtő életében nem jelent meg, csupán a tavaly kiadott A megtalált tragédia című kötetben szerepel, amelyből az is kiderül, hogy az eredeti kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeumban található…

 

 

KÍSÉRLETI NYULAK

írta: Rejtő Jenő

 

Lichtmann tanár úr végiglépte kétszer-háromszor a laboratóriumot teljes hosszában és elgondolkozva babrált ritkás szakállában. Annyi már világossá vált előtte, hogy a praeparátum semmi hatással sincs a hasnyálmirigyekre, legalábbis az eddigi kísérletek csődöt mondtak, pedig kétségtelen, hogy helyes nyomon van. Egy darabig még töprengett a dolgokon, aztán rászánta magát, hogy megkísérti még egyszer az új praeparátummal.

A tengerinyúl ott vergődött Dobó asszisztens jól ápolt kezei között megkötözött lábakkal, annyira elgyötört állapotban, hogy nyikkanni sem bírt már, csak akkor hallatott valami halk, síró hangot, mikor a tanár egy rövid, de mély vágással megnyitotta a hasüreget, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Megelégedetten nyomta be az injectiós tűt a nyúlba, hogy a praeparátum egyik felét a fehérmájba, másik felét a tarkóbőr alá fecskendezze. Aztán megint összevarrta a tengeri nyulat, visszadobta a kalitkába és kedvtelenül lehúzta a gumikesztyűt.

– Reggelre gennyel kell megtelniük a könnyzacskóknak – fordult Dobóhoz –, másképen nem ér semmit az egész.

Dobó helyeslőEn bólintott. Általában, ő mindég helyeslően bólintott, ha a tanár úr mondott valamit, aztán megnyomkodta a friss sebet a nyúl hasán, hogy van-e még élet benne. Még volt. Nem sok, csak éppen annyi, hogy szomorú fejét lecsüggessze sovány patáira. Onnan nézte megkínzottan, bágyadt pislogással Dobót, amint kezet mos és a kalapja után nyúl.

Dobó a korzóra ment...

Alkonyodott már. A tanár úr idegesen, kimerültén vetette magát egy kopott bőrfotelbe. Nem tetszett neki ez a dolog a hasnyálmirigyekkel. Talán jobb lett volna malaccal kísérletezni. Eszébe jutott a tenger és hogy nyáron el kellene utazni valahová egy pár hétre... Aztán elaludt.

Kint feküdt a Lidón... A nap forrón sütött, a tenger végtelen kékségben tündökölt vakítón, és mindenféle nők masíroztak előtte, fürdődresszben, apró napernyőket forgatva, úgy, ahogy az operettben látta. „Nini, a Lichtmann...”, mondták nevetve és mutogattak rá. Ő meg csak hagyta őket és mosolygott, mert valahogy úgy érezte, hogy igazságtalan volt a múltkor este, mikor a színházból jövet azt mondta rájuk, hogy ők mételyezik meg az ifjúság erkölcseit és valamennyit ki kellene toloncolni... Persze az asszony helyeselt. Az ilyesmi tetszik neki... „Csak gyertek...”, biztatta a nőket - „majd elbánok az asszonnyal”, és feltette, hogy el is fog bánni vele, de alig fejezte be ezt a gondolatot, a nők máris riadt, tolongó futásba kezdtek. „Zivatar lesz?”, gondolta, és fel akart emelkedni, de nem bírt. Gyors csörtetést hallott a mögötte lévő cserjés felől, de már akkor egészen egyedül volt. Óriási állatok rohantak elő a bozótból. Nyolc-tízszer akkorák voltak ezek, mint egy közönséges ember, és a mellső lábukat maguk elé húzva, két lábon ugráltak. Először azt hitte, hogy brontosaurusok, aztán rémülten látta, hogy tulajdonképpen gigászi tengeri nyulakkal van dolga. Egyenesen feléje tartottak és mielőtt elmozdulhatott volna, egy nagy zöld hálót dobtak rá... Próbált kapálódzni, de valaki gorombán hasbarúgta... Vitték.

 

 

 

Hosszú úton cipelték így, süketen, vakon a reágomolyodott zöld hálóban, míg végre megálltak. Halkan tanakodtak körülötte, aztán egy sarokba dobták, de úgy, hogy jól megütötte a fejét... Már régen feküdhetett, mikor végre megnyílt a háló szája. Abban a hitben, hogy elfuthat, kiugrott a nyíláson... puff!... Valami lecsapódott mögötte, és egy zárt, tetőtlen kalickában volt, melynek rácsai reménytelenül magasra nyúltak. Csupa tengeri nyulat látott maga körül, akik mind egy idősebbnek látszó cvikkeres nyulat álltak körül nagy figyelemmel. Csodálatosképpen értette, hogy mit beszélnek. Két durva nyúlpata hirtelen megfogta fentről és tapogatni kezdte.

– Azt hiszem, jó lesz – mondta rövid tapogatódzás után.

Megrémült. Mit akarnak ezek? A cvikkeres tengeri nyúl gumikesztyűt húzott a patáira és kést vett. Elhatározta, hogy felfedi előttük a kilétét.

–  Kérem – kezdte –, én Lichtmann Benő egyetemi nyilvános rendes tanár vagyok az „Obligát paraziták tenyésztése” és a „Kísérleti szerológia” című tudományos művek szerzője, egészségügyi főtanácsos. Nem tudom, minek tulajdonítsam ezt a minősíthetetlen bánásmódot, mellyel önök nemcsak méltóságomat, hanem a törvényt is sértik.

–  Hogy szepeg... – jegyezte meg az egyik –, mintha csak érezné, hogy milyen missziót kell szolgálnia az ő nyomorult kis életének...

Dühösen kiabálni kezdett:

– Ezt a tónust kikérem magamnak! Én nagyon jól értem azt, amit beszélnek, de érthetetlen előttem, hogy miért korlátoznak személyes szabadságomban. Figyelmeztetem önöket, hogy az idevonatkozó paragrafusok igen súlyos jogi következményekkel terhelik a vétkeseket.

– Vinnyog... – mondta újra az előbbi.

– Meg van ijedve – jegyezte meg most egy másik is, és szórakozottan tépdesni kezdte a tanár úr tarkójáról az apróbb szőröket. Valaki döfködte a szemét, mert érdekelte, hogy funkcionál-e a pupilla reflexe, és a cvikkeres egy lapos cseréptállal kétszer-háromszor erőteljesen fejbe vágta, mire felordított.

– Ütésre reagál – mondta megelégedetten, de a nagyobb biztonság okáért még két-három ütést mért Lichtmann fejére. Egy nyúl apróbb tűket szurkált a testébe és egy másik csipkés szélűre metélte a füleit. Könyörgésre fogta a dolgot:

– Családos ember vagyok... gyermekeim vannak... Önök ezt nem tehetik velem, ha kultúrállatok...

A cvikkeres letette a cseréptálat. –  No ne kínozzuk soká. Krausz, hozza a tűket.

És Krausz, egy izraelita tengerinyúl, hozta a tűket. A cvikkeres emelt hangon magyarázatba fogott:

–  Íme, nyulaim, a kísérleti alany. Ez egy úgynevezett tengeri egyetemi tanár, az emberszabású akadémiai tagok közül való, kétlábon járó, melegvérű emlős a v.b.t.t. válfajból. A kísérlet lényegével, azt hiszem, tisztában vannak. A vérelgennyesedés bacilusáról van szó, melynek feltétlenül hatást kell gyakorolni a hasnyálmirigyekre is. Az eddigi 707 praeparátum után, végre elérkeztünk az első tökéletes képlethez, mely hivatva van rá, hogy új korszakot teremtsen a toxiológiában. Kezdjük...

Több durva pata nyúlt a kalickába és megragadták. Sírt, kapálódzott, ellenállt, mint valami makrancos gyerek és megharapta Krauszot, de Krausz fejbevágta egy óriási stetoskóppal, hogy elnyúlt. Rákötözték a kis műtőasztalra, beszorították a gégéjét, kihúzták a nyelvét, ropogtatták a mellkasát... hörgött... Aztán hirtelen egy iszonyú nyilallás futott végig rajta és valami langyos ömlött el a hasán, amint a cvikkeres belevágott, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Széthúzták kampókkal a hasfalát és csipeszekkel rakták tele. Már nem is fájt. Egy kábulat szállt rá, amely hasonlított a narkózishoz... Fátyolos szemei a mennyezetre bámultak... Felette, a csillár üveglapján visszatükröződött a béltraktusa, amint föléje hajolnak és piszkálnak benne... Félig ébren volt, félig halva – és csodálatosnak találta, hogy az elgyötörtség véres ködén át most egy alkony jön itt eléje, mikor Sárospatakon diák volt, és állt az őszi naplementében a segédjegyző leányával... Fogták egymás kezét, és körülöttük sárga pettyekben borongott az őszutói kert... Az arcukat friss ökörnyál simogatta... Harangoztak...

Azután egy iszonyú rémület dermedt meg benne... A tű!... A tű!...

Látta, amint felveszik a tűt. Egy kétségbeesett sikoly szorult bent fuldokló gégéjében, és ott rezgett leszorított nyelve alatt. Tehetetlen iszonyatában elömlöttek a könnyei... Ezek itt most kivégzik a legiszonyúbb halállal, hidegen, megfontoltan, a tudomány nevében. Ó, a barbárok!... Egy gyors szúrás nyilallt bele a hasába, amint átdöfték a mirigyeket, és beléje lövellt a praeparátum. Aztán csiklandás szerű érzés bizsergette a tarkóját, és oda is becsurgott valami hideg váladék... Most már minden izma elernyedt... Késő... Késő...

„Zupp... zupp... zupp...” – ilyen hangot adott a rekonstruktiós tű, amint varrás közben átszúrták a bőrén. Összevarrták, mint valami zsákot. Krausz megdöfködte a friss sebet. Kipróbálta, hogy van-e még élet benne. Még volt...

...Aztán fényes terem jött, telve előkelően öltözött nyulakkal. A mennyezetről egy villanygolyó vakító sárga fényt lövellt. Ketten voltak a dobogón, a cvikkeres és ő. Ő kalitkában feküdt. Forrón, tikkadtan, kiszáradt nyelvvel, lüktető torokkal, és a szíve csak minden fél percben dobbant egyet. Szemei előtt a lázálmok torzult síkjaiban táncoltak a falak, és mintha végtelen messziről jönne, úgy zümmögött feléje a cvikkeres monoton hangja:

– Azt hiszem, sikerült kísérleteim lényegét a tisztelt hallgatósággal megértetni, és a jövőben nem férhet többé kétség hozzá, hogy a vérelgennyesedés, leszámítva egy pár indiszponált esetet, feltétlen kihatással van a hasnyálmirigyek működésére.

Felviharzott a taps és az éljen, a cvikkeres hajlongott, ő pedig ott feküdt a kalickában, forrón haldokolva, és a szemeiből vastag, zöldes-sárgás cseppekben hullott a genny...

Felébredt... A laboratóriumban már sötét volt, és még mindég harangoztak, mint álmában, mint Sárospatakon. Gyorsan felugrott, villanyt gyújtott és odament a kalitkához. A nyúl megdöglött...

 

 



 



Üzenet a világűrből

Ama nagyhírű 80-as évek közepére a hazai sci-fi klubmozgalom kibontakozása számos új rajongót szerzett a műfajnak a tizenéves korosztályból. Számukra Botond-Bolics György már legenda volt; sosem hallották a Mikrobi című hangjáték-sorozatot, de még a hasonló című rajzfilmszéria is legfeljebb, ha derengett valahol óvodáskori emlékeik között, és aligha kapcsolták össze ezeket az író nevével. A Vénusz-trilógia pedig akkoriban látott napvilágot, amikor a nyolcvanas évek tinédzserei még meg sem születtek, ezért többnyire az elérhetetlen, megismerhetetlen kuriózumot jelentette számukra, amiről éppen elérhetetlensége miatt lehetett különféle ábrándokat szövögetni. Hiszen már a szerző neve is milyen furcsa hangzású: nem egyszerűen Nemere, Lőrincz, Apáti, Csernai, Zsoldos, Mányi, Hernádi vagy Hédervári, hanem Botond-Bolics. Vajon mit jelenthet ez a furcsa szóösszetétel? Milyen különleges ember rejtőzhet mögötte? És azok a ködbe vesző 50-es, 60-as években megjelent regények, azokkal a sejtelmes címekkel!… Ha felszáll a köd, Idegen bolygón született, Ezer év a Vénuszon… Szinte mindenki hallott róluk, de senki nem tudta, miről szólnak, ezért aztán színes, kalandos, misztikus történeteket lehetett mögéjük képzelni. Hiszen a nyolcvanas években a sci-fi már nem a tudományos ismeretterjesztő irodalmat jelentette, hanem például az olyan lenyűgöző űroperákat, mint a Csillagok háborúja, az olyan érzelmes űrmeséket, mint Az Idő Urai, az olyan sejtelmes sztorikat, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az olyan félelmetes idegeneket, mint A nyolcadik utas… A képzelet határai kitárultak, a fantázia szabadon szárnyalhatott.

Aztán 1986-ban a vállalati GMK „mozgalom” utolérte a könyvkiadókat is, és utat találtak maguknak a félig-meddig magánkiadású könyvek. Így jelent meg Botond-Bolics György Az Orbitron-terv című regénye, amely azon nyomban le is rombolta a szerző mítoszát. Valószínűleg nem véletlenül nem adták ki addig az állami vállalatok; talán az író és a szerkesztők is érezték, milyen lapos és naiv történet ez a két beszélő nevekkel ellátott katonai hatalom tudósairól és csodálatos gépezeteiről szóló példabeszéd. Tipikus szocialista sci-fi, melynek főszereplői nem is igazi élő emberek, inkább csak ideológiailag elkötelezett állampolgárok. Ám a nyolcvanas évek új SF-rajongóit az ilyen látásmód már egyáltalán nem érdekelte, holott a kiadó a szerző legendájára alapozott és hatalmas példányszámban hozta ki a könyvet, amellyel ezért még a kilencvenes évek leárazásain is lehetett találkozni. A borító Korga György remek festménye ellenére a legrosszabb megoldások közé tartozott (akárcsak a szintén akkoriban, hasonló úton megjelentetett Zsoldos-regény, A feladat új kiadása esetében), mert nem elég egy jó kép, a címlapot meg is kellene tervezni, ugye. Persze a néhány hónappal később 2. kiadásban megjelent Redivivus tüzet kér című Botond-Bolics-regény még ezt is alulmúlta; a kereskedelemben sokáig példálóztak vele, ha arról beszéltek, milyen az abszolút eladhatatlan borítójú könyv.

Felejtsük most el azonban eme kései próbálkozásokat, és repüljünk vissza az író aranykorába, amikor leghíresebb regényeit alkotta. Azok mellett ugyanis Botond-Bolics György többek között a Pajtás című gyermeklapban is publikált két elbeszélést, melyek közül most a rövidebbet mutatjuk be. 

Az Üzenet a világűrből című novella 1960-ban jelent meg (közelebbi dátumot sajnos nem tudok mondani) és feltehetően Zórád Endre illusztrálta, aki akkoriban szintén sokat dolgozott a lapnak. A korszak elvárásaihoz illeszkedve természetesen ez is egy tudományos intézetben játszódik, de azért megvan a maga sajátos bája: gyerekként ki ne ábrándozott volna a csillagos égboltot bámulva arról, hogy odafentről valaki szintén figyel minket…

Annyit el kell még mondanunk, hogy a felkutatás érdeme nemminket illet; innen le lehet tölteni az oldalak fotóit. Amint látható, a második oldalon középen, a lap aljából hiányzik egy darabka, ezért ott két mondatban (a megmaradt részek figyelembevételével) kipótoltam a szöveget.

 

A rádiótávcső óriás tölcsérantennája lassan forogva pásztázta az égboltot. Néha meg-megtorpant és mintha csak észrevett volna valamit, egy ideig figyelve, mozdulatlanul meredt a végtelen mindenség egy láthatatlanul távoli pontjára. Az antenna öblös kosarát tartó oszlopok tövében lapos tetejű, csupa ablak épület húzódott meg szerényen. A föléje tornyosuló acélóriás mellett olyan aprónak tűnt, mintha nem is emberek, hanem a köröskörül láthatárig nyúló rengeteg manói számára építették volna.

Petter, aki egyedül kaptatott felfelé a közeli lakótelepről az obszervatóriumhoz vezető meredek ösvényen, jól tudta ugyan, hogy erdei manók nincsenek és manapság mesékben se igen esik már szó róluk, mégis gyorsabban kezdte szedni a lábát, amikor a nyugtalanul hajladozó fák sűrűje felől furcsa, szokatlan hangokat sodort füléhez a szél. Hirtelen nagyot reccsent valami mögötte. Bizonyára egy száraz ág tört le valamelyik öreg fáról, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Petter nekirugaszkodjék és futva tegye meg a hátralevő utat. Az épületet övező kis kertre ajtó nyílott, a résen át kékes lámpafény hasított a sötétbe. Petter habozva indult a világosság fele és már-már beljebb került az ajtón, de meggondolta magát.

– Rau – kiáltott be a küszöbről és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meghallotta a jól ismert hangot:

– Csak nem te vagy az, Petter?

Rau és Petter testvérek voltak, de Rau Kormok, a híres rádiócsillagász majd harminc esztendővel idősebb volt öccsénél. Szüleik rég meghaltak; Rau itt élt az obszervatórium kis lakótelepén, távol a várostól, ahol Petter diákoskodott és ahonnan éppen a nagy távolság miatt csak a téli-nyári vakációk idejére utazhatott bátyjához.

Most végéhez közeledett a nyári szünidő és Petter talán még sosem készült ilyen nehéz szívvel a búcsúzásra…

– Mi jutott eszedbe, hogy ilyen öreg este felkapaszkodtál ide a hegytetőre? – kérdezte öccsét Rau.

– Hiába próbáltalak otthonról hívni, nem jelentkeztél…

– Kikapcsoltam a telefont, hogy senki ne zavarjon most – nevette el magát Rau. – De mint látnivaló…

– Működik már? – vágott közbe izgatottan Petter és a szekrény nagyságú készülékre, Rau legújabb találmányára mutatott.

– Működik!

– És?…

Rau olyan mozdulattal válaszolt, mintha azt mondaná: majd meglátjuk mi lesz… most majd elválik, hogy élnek-e másik bolygón is, hozzánk hasonló értelmes lények. Felállt, a géphez ment és elcsavart rajta néhány gombot, majd benyomott egy fogantyút.

– Hogyan akarsz beszélni olyan lényekkel, akikről nem is sejted, milyen a formájuk és tudnak-e egyáltalán beszélni? – kérdezte Petter rekedten, majdnem suttogva, mintha attól tartana, hogy valaki más, talán éppen „azok” is hallják, amit mond.

– Nem csak szavakkal, hanem például a számok nyelvén is szót válthat két értelmes lény, Petter!  Én most minden három percben újra és újra az első öt páratlan számot: egy- három-öt-hét-kilenc… ezt sugárzom morsejelekkel rádióteleszkópon keresztül abba az irányba, ahol messze Földünktől lakott bolygót gyanítanak a csillagászok. Erre minden értelmes lénynek fel kell figyelnie, mert egy darab a világon mindenütt egy és a kettő meg a három sem lehet több vagy kevesebb.

– És ha egyáltalán léteznek, vajon mit üzennek majd „ők”?

 

– Egyelőre elég lenne, ha ugyanezeket a számokat, mondjuk, ugyanilyen időközökben visszasugározzák a Földre. Ebből már mindketten tudni fogjuk, hogy ott is, itt is értelmes lények élnek. Aztán hozzákezdünk, hogy megtanuljuk egymás nyelvét és kölcsönösen hírt adunk arról, milyen világ van itt és milyen azon a bolygón, ahol ők élnek.

– Nem tartasz attól, hogy soká fog tartani, amíg egymásra leltek? És talán még tovább, mire az egyik megérti, amit a másik üzenni akar…

– Lehet, hogy sokáig tart majd, de ez legyen a legnagyobb baj! – ölelte magához öccsét gyengéd szeretettel Rau. – Majd folytatod, amit én elkezdtem… és ha netán a te idődből se futná, majd a fiaid vagy unokáid érnek célt egyszer.  Fontos az, hogy végre működik az én készülékem.

A képernyőn eddig vadul cikkázó fénycsíkok hirtelen elsimultak és többé-kevésbé szimmetrikus, hullámos ívekbe rendeződtek.

– Ez… csak üzenet lehet! – kiáltotta rekedten Rau. Mintha eszét vesztette volna, ide-oda rohangált a töméntelen készülék között és hol az egyiken, hol a másikon állított valamit. Aztán felkapta a telefonkagylót, és néhány másodperccel később már hadarva diktálta az elektronikus számítóközpont ügyeletesének az adatokat, melyek alapján az elekroagy gyorsan és pontosan ki tudja számítani, milyen távol van a bolygó, ahonnan a Földre sugárzott, Rau készülékében fény- és hangjelekké alakított rádióhullámok érkeznek.

Ha egyszeriben ezer karja nő Raunak és mindegyiken ezer ujja van, az is kevés lett volna most ahhoz, hogy mindent elvégezzen, annyi tennivalója akadt. Repült az idő, a méter átmérőjű csillagászati kronométer számlapján nesztelenül suhant egyik óráról a másikra a hajszálvékony mutató.

– Ha ők is ugyanígy jelentkeznek majd, abból tudni fogjuk, hogy egymásra találtunk – mondta bizakodó reménységgel a hangjában Rau, amikor az egyik adás után ismét vételre kapcsolta készülékét.   Tovább   tett-vett, számolt, igazgatta a műszereket és jó időbe tellett, mire ráeszmélt, hogy  Petter  eltűnt  mellőle.   Ekkor vette csak észre, hogy az egyik asztalra  borulva, halom könyvnek támasztott fejjel rég ez igazalt álmát alussza már.

Rau maga sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, amikor meghallotta, hogy felberreg a telefon. A számítóközpont jelentkezett,

– Eredmény?

– Az elektroagy szerint a kapott adatokból nem lehet pontosan megállapítani, milyen távol van Földünktől az adást sugárzó rádióállomás.

– A hozzávetőleges távolság?

–Valamivel több, mint tizenhat fényév.

Százhatvan billió kilométer… Akkor ez az égitest csak egy az ERIDANUS csillagképhez tartozó naprendszer valamelyik bolygója lehet!

Hamarosan kiderült, hogy Raunak meg seregre való dolgot kell tisztáznia, ha minden kérdésre választ akar kapni az elektroagytól.

– Holnap kora estétől legyenek teljes készenlétben! – rendelkezett. – Éjfélig minden adatot megkapnak…

A telefonhívás Petert is felverte álmából. Már jó ideje ott toporgott Rau mellett, és amikor az letette a kagylót, ijedten kérdezte:

– Miért ez a csönd? Elromlott a készülék vagy… beszüntették odaát az adást?  – mutatott bizonytalan mozdulattal valahová a mennyezeten túlra.

Rau egy pillanatig nem válaszolt.

– Most egy időre megszakadt a kapcsolat – mondta aztán. – A tengelye körül forgó földgolyó néhány órán át elfedi antennánk elől a távoli égitestet. Várnunk kell estig, amikor majd ismét látóvonalba kerül az Eridanus csillagkép.

– Mit csinálsz addig?

– Megpróbáljuk kibogozni, van-e értelmük, jelentenek-e valamit a fel fogott hangjelek.

 

– Hogyan lehet azt kibogozni?

– Ahogyan a régészek sok-sok ezer esztendő előtt élt népek írásjeleinek titkát felfedik.   Számokra bontom a hangsort és a fénykígyó hullámait, a hangok, fénypontok értékét s számokkal helyettesítem, aztán munkába állítom az elektroagyat. Így néhány nap vagy hét alatt megfejtem a rejtvényt, ha ugyan egyáltalán megfejthető. Ez még az én feladatom, Petter… azután te következel:

– Én?!

– Igen, te! Mert arra az üzenetre, amit éjszaka útnak indítottunk, és amit ma, holnap és azután sugározni fogunk, leghamarabb is csak kerek harminchárom esztendő múlva érkezhet válasz.  Emberöltőkig tartó beszélgetés lesz ez,  Petter… kétszer tizenhat és fél évbe telik, amíg a rádióhullámok megjárják az oda-vissza utat. Hol leszek én, mire az Eridanus csillagvilágának bolygólakóitól nemcsak vaktában indított üzenet, hanem válasz érkezik a Földre?!...

Petter szeretett volna valami kedvest, biztatót mondani, de érezte, hogy akármit felel is, az nagyon hamisan csengene most.

Kint már teljes pompájában ragyogott az égen a nap.

Vajon az idegen bolygó lakói is olyan parányi fénypontnak látják óriás tűzgolyóját, mint mi az Eridanus csillagkép izzó halmazát? Vajon milyenek lehetnek azok a lények, akik ott élnek és ki tudja, mennyi munka, kutatás, kísérletezés után most végre rátaláltak Földünkre? Mióta küldik üzenetüket és mióta várnak választ a Föld emberétől?

Ezer és ezer gondolat zsongott Petter agyában. Kérdések, melyekre egyszer ő kap majd választ…

Közelebb simult bátyjához és átölelte derekát. Aztán halkan csak ennyit mondott:

– Folytatni fogom, Rau, amit elkezdtél.  Ígérem, hogy folytatni fogom és be is fejezem megkezdett munkádat…