… avagy
Válaszd az életet. Könyvalakban ugyanis ez utóbbi címen jelent meg a
Sztrugackij-fivérek regénye 1989-ben, a
Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában. Eredeti címén viszont a
Fáklya című hetilapban volt olvasható, az 1985/23. számtól kezdődően egészen az 1986/19. számig bezárólag, számonként 2-2 oldalon. Közel egy esztendeig futott tehát a sorozat, csakúgy, mint az eredeti, első szovjet kiadás, amely a
Tudás és Erő című folyóiratban látott napvilágot 1985 júniusától 1986 márciusáig. A gyors hazai megjelenés annak volt köszönhető, hogy a
Fáklya a Nagy Testvér egyik médiakirakata volt; mindig az előző hetek-hónapok szovjet magazinjaiból közölt válogatást. (Más kérdés persze, hogy vajon mi késztette a szerkesztőket arra, hogy szokásuktól eltérően, egy sci-fi regényt is beválogassanak az anyagba…)
A regény folytatásos változata azonban jócskán eltér a könyv alakútól. A mellékelt kép az utolsó rész első oldaláról készült, és jól látható, hogy ez a fordítás nem azonos
Földeák Iván (ő fordította a könyvváltozatot) munkájával. Például eltérés mutatkozik az orosz nevek átírásában
Tojvo a
Fáklyában
Toivo, a
KONBIZ (Kontroll Bizottság)
ELLBIZ (Ellenőrző Bizottság), ami azért nem hangzik olyan jól magyarul, mint a
KONBIZ, a fejlécen idézet található, ami a könyvből kimaradt, és persze a folytatásos változat jóval rövidebb a könyvnél. (Az érdekes az volna, ha tudnánk, így volt-e vajon a szovjet kiadás esetében is…) A történet ugyanis jórészt dokumentumokból, jegyzőkönyvekből áll össze; kevés benne a hagyományos narráció (formátuma hasonló
Nemere István első sci-fi regényéhez,
A Triton-gyilkosságokhoz), és míg a könyvben 24 darab dokumentum szerepel, addig a folyóiratban csupán 17.
Maga a regény a Makszim Kammerer-trilógia befejező darabja (
Lakott sziget,
Bogár a hangyabolyban), és tulajdonképpen ugyanúgy egy nyomozás megörökítése, mint a szerzőpáros
Fogadó a Halott Alpinistához című regénye. Ott is végig sejti az olvasó, hogy földönkívülieket kell keresnie az események mögött, itt meg egyenesen a szájába rágják a szerzők, persze nem véletlenül – de ez már legyen a mű titka. Ám amíg a
Fogadó egy zárt miniközösségben játszódik, és kevésbé lényeges, hogy a nyomozás eredménye kihathat az egész emberiségre (hiszen a jelen lévő szereplők túlélése a fő),
A hullámokban végig tudjuk, mi a tét. Meg kell akadályozni, hogy az idegen Vándorok titokban befolyásolják az emberi történelmet, s ezáltal uralkodjanak az emberiség felett.
„Most egy teorémát fogalmazok meg. A megfogalmazás nem az én munkám. Bromberg doktor állította fel öt évvel ezelőtt. Tehát, a teoréma. A 80-as évek elején egy bizonyos szupercivilizáció, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Vándoroknak, heves progresszor tevékenységbe kezdett bolygónkon. Tevékenységük egyik célja a kiválasztás. A legkülönfélébb módszerek révén a Vándorok az emberek tömegéből azokat az egyedeket választják ki, melyek a Vándorok számára ismerős jegyek alapján alkalmasak… például a kapcsolatteremtésre. Vagy a faj további tökéletesítésére. Vagy talán még arra is, hogy Vándorokká váljanak. Nyilván a Vándoroknak vannak más céljaik is, ám ezeket nem sejtjük, de az, hogy nálunk szelekciót folytatnak – ez számomra most már teljesen nyilvánvaló, s ezt próbálom bebizonyítani.”
De vajon valóban a Vándorok számlájára írhatók azok a rejtélyes események, melyek után Kammerer megbízásából Tojvo Glumov nyomoz?… És ezzel a dilemmával el is érkeztünk a sci-fi egyik klasszikus témájához,
„az idegenek köztünk élnek” kérdéséhez. Márpedig amennyiben ezt tartjuk a szemünk előtt, a regény rögtön hasonlatossá válik a szerzők
Egymilliárd évvel a világvége előtt című történetéhez, ahol szintén egy olyan idegen akaratot fedeznek fel, amely befolyásolni igyekszik a történelmet. Természetesen ott nem a Vándorok avatkoznak bele az emberek életébe, hiszen az ő nyomaikat – mint a fenti idézetből kitűnik – csak később fedezik fel (az
Egymilliárd évvel a világvége előtt az 1970-es években játszódik Leningrádban), de akár ők is lehetnének, és akkor valóban egyetlen fonalra fűzhetnénk fel a regényeket… Persze ez nem ilyen egyszerű, ahogyan azt a Gorbovszkij nevű szereplő is megfogalmazza a
Válaszd az életet című regényben:
„Felnőtt emberek vagytok s nem iskolások vagy diákok… Tényleg, nem szégyenlik magukat? […] Ugyan, mikor értitek meg végre, hogy ezek a dolgok kölcsönösen kizárják egymást! Mert ha a Vándorok szupercivilizációt képviselnek, akkor ránk sem hederítenek, egészen más történelmi múltú, más érdeklődésű lények, nem foglalkoznak progresszortevékenységgel, különben is, az egész Világmindenségben csupán a mi emberiségünk foglalkozik progresszortevékenységgel, mert ilyen volt a történelmünk, mert visszasírjuk a múltunkat… […] Ha egy ilyen zöldfülű kisfiú, mint a mi kedves Tojvónk, képes volt… e-e-e… felderíteni ezeket a Progresszorokat, akkor miféle Vándorok ők? Gondoljátok csak meg! A szupercivilizáció valóban képtelen lenne úgy megszervezni a munkáját, hogy ne vegyetek észre semmit? Ha pedig észrevettétek, akkor a pokolba is, miféle szupercivilizáció ez?”
Ez a logika persze nem hibátlan (jusson eszünkbe róla a mondás, mely szerint sosem érthetjük meg az agyunk működését, mert csak olyan kicsi és kezdetleges agy tevékenységét tudjuk követni, amely aggyal egyszerűen képtelenség megérteni annak működését), viszont kissé naiv és elgondolkodtató. Ma már ritkán találkozhatunk vele, mert főképpen a szocialista SF irodalomra volt jellemző, elsősorban a Szovjetunió gyakran hangoztatott (és hamis) békeszeretetére kívántak utalni általa. A szocializmust tartották ugyanis a legfejlettebb társadalmi berendezkedésnek (a kommunizmus már visszatérés lett volna az ősközösséghez J ), és mivel a Szovjetunió látszólag békepárti volt, a sci-fi történetekben a legfejlettebb társadalmaknak is békeszeretőknek kellett lenniük. Még akkor is, ha éppen nem emberekről volt szó. Nevezhetnénk ezt a dolgot akár a nagy szocialista SF metaforának is, ha nem hangzana kissé bénán. De mivel úgy hangzik, beszéljünk inkább tárgyalt regényünk fordítói munkájáról – az idézetekből talán látszik, hogy nem túl gördülékeny –, melyről
Trethon Judit azt írta (
Galaktika 107., 1989/8, 72. oldal), hogy alapjában véve jó,
„csak néha szerez meglepetést az olvasóknak, pl. akkor, amikor az űrhajókat sólyákról lövik fel a világűrbe”. Ehhez én még hozzátenném, hogy a fentebb, a 160. oldalról idézett szövegben a
„teoréma” szó helyett szerencsésebb lett volna
„teóriá”-t írni, a 182. oldalon pedig inkább
petéket kellett volna rakniuk a darazsaknak ahelyett, hogy
„hernyókba tojják bábjaikat”… És hogy tovább kötözködjek, érdekes, hogy a
Fáklyában már 1985-ben olvasható volt a regény magyar fordítása, a
Galaktikában azonban az eredetiről is csak 1987 januárjában tudósítottak (igaz, akkor rögtön két cikkben is:
VL. Glakov:
A szovjet fantasztikus irodalom újdonságai, 26-27. oldal;
Földeák Iván:
Űrbéli szuperügynök és a moszkvai íróvilág rejtelmei, 70-72. oldal), és mindkét cikk szerzője csupán reménykedett abban, hogy a regény hamarosan magyarul is olvasható lesz talán… Hiába, na, ebből is látszik, hogy egyetlen
Fáklya sem képes bevilágítani az egész
Galaktikát…
