Egy korabeli sci-fi Rejtő Jenőtől

Kétségtelen, hogy napjainkra már meglehetősen elavult stílusában és témájában is, ám igazi ritkaság. Rejtő életében nem jelent meg, csupán a tavaly kiadott A megtalált tragédia című kötetben szerepel, amelyből az is kiderül, hogy az eredeti kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeumban található…

 

 

KÍSÉRLETI NYULAK

írta: Rejtő Jenő

 

Lichtmann tanár úr végiglépte kétszer-háromszor a laboratóriumot teljes hosszában és elgondolkozva babrált ritkás szakállában. Annyi már világossá vált előtte, hogy a praeparátum semmi hatással sincs a hasnyálmirigyekre, legalábbis az eddigi kísérletek csődöt mondtak, pedig kétségtelen, hogy helyes nyomon van. Egy darabig még töprengett a dolgokon, aztán rászánta magát, hogy megkísérti még egyszer az új praeparátummal.

A tengerinyúl ott vergődött Dobó asszisztens jól ápolt kezei között megkötözött lábakkal, annyira elgyötört állapotban, hogy nyikkanni sem bírt már, csak akkor hallatott valami halk, síró hangot, mikor a tanár egy rövid, de mély vágással megnyitotta a hasüreget, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Megelégedetten nyomta be az injectiós tűt a nyúlba, hogy a praeparátum egyik felét a fehérmájba, másik felét a tarkóbőr alá fecskendezze. Aztán megint összevarrta a tengeri nyulat, visszadobta a kalitkába és kedvtelenül lehúzta a gumikesztyűt.

– Reggelre gennyel kell megtelniük a könnyzacskóknak – fordult Dobóhoz –, másképen nem ér semmit az egész.

Dobó helyeslőEn bólintott. Általában, ő mindég helyeslően bólintott, ha a tanár úr mondott valamit, aztán megnyomkodta a friss sebet a nyúl hasán, hogy van-e még élet benne. Még volt. Nem sok, csak éppen annyi, hogy szomorú fejét lecsüggessze sovány patáira. Onnan nézte megkínzottan, bágyadt pislogással Dobót, amint kezet mos és a kalapja után nyúl.

Dobó a korzóra ment...

Alkonyodott már. A tanár úr idegesen, kimerültén vetette magát egy kopott bőrfotelbe. Nem tetszett neki ez a dolog a hasnyálmirigyekkel. Talán jobb lett volna malaccal kísérletezni. Eszébe jutott a tenger és hogy nyáron el kellene utazni valahová egy pár hétre... Aztán elaludt.

Kint feküdt a Lidón... A nap forrón sütött, a tenger végtelen kékségben tündökölt vakítón, és mindenféle nők masíroztak előtte, fürdődresszben, apró napernyőket forgatva, úgy, ahogy az operettben látta. „Nini, a Lichtmann...”, mondták nevetve és mutogattak rá. Ő meg csak hagyta őket és mosolygott, mert valahogy úgy érezte, hogy igazságtalan volt a múltkor este, mikor a színházból jövet azt mondta rájuk, hogy ők mételyezik meg az ifjúság erkölcseit és valamennyit ki kellene toloncolni... Persze az asszony helyeselt. Az ilyesmi tetszik neki... „Csak gyertek...”, biztatta a nőket - „majd elbánok az asszonnyal”, és feltette, hogy el is fog bánni vele, de alig fejezte be ezt a gondolatot, a nők máris riadt, tolongó futásba kezdtek. „Zivatar lesz?”, gondolta, és fel akart emelkedni, de nem bírt. Gyors csörtetést hallott a mögötte lévő cserjés felől, de már akkor egészen egyedül volt. Óriási állatok rohantak elő a bozótból. Nyolc-tízszer akkorák voltak ezek, mint egy közönséges ember, és a mellső lábukat maguk elé húzva, két lábon ugráltak. Először azt hitte, hogy brontosaurusok, aztán rémülten látta, hogy tulajdonképpen gigászi tengeri nyulakkal van dolga. Egyenesen feléje tartottak és mielőtt elmozdulhatott volna, egy nagy zöld hálót dobtak rá... Próbált kapálódzni, de valaki gorombán hasbarúgta... Vitték.

 

 

 

Hosszú úton cipelték így, süketen, vakon a reágomolyodott zöld hálóban, míg végre megálltak. Halkan tanakodtak körülötte, aztán egy sarokba dobták, de úgy, hogy jól megütötte a fejét... Már régen feküdhetett, mikor végre megnyílt a háló szája. Abban a hitben, hogy elfuthat, kiugrott a nyíláson... puff!... Valami lecsapódott mögötte, és egy zárt, tetőtlen kalickában volt, melynek rácsai reménytelenül magasra nyúltak. Csupa tengeri nyulat látott maga körül, akik mind egy idősebbnek látszó cvikkeres nyulat álltak körül nagy figyelemmel. Csodálatosképpen értette, hogy mit beszélnek. Két durva nyúlpata hirtelen megfogta fentről és tapogatni kezdte.

– Azt hiszem, jó lesz – mondta rövid tapogatódzás után.

Megrémült. Mit akarnak ezek? A cvikkeres tengeri nyúl gumikesztyűt húzott a patáira és kést vett. Elhatározta, hogy felfedi előttük a kilétét.

–  Kérem – kezdte –, én Lichtmann Benő egyetemi nyilvános rendes tanár vagyok az „Obligát paraziták tenyésztése” és a „Kísérleti szerológia” című tudományos művek szerzője, egészségügyi főtanácsos. Nem tudom, minek tulajdonítsam ezt a minősíthetetlen bánásmódot, mellyel önök nemcsak méltóságomat, hanem a törvényt is sértik.

–  Hogy szepeg... – jegyezte meg az egyik –, mintha csak érezné, hogy milyen missziót kell szolgálnia az ő nyomorult kis életének...

Dühösen kiabálni kezdett:

– Ezt a tónust kikérem magamnak! Én nagyon jól értem azt, amit beszélnek, de érthetetlen előttem, hogy miért korlátoznak személyes szabadságomban. Figyelmeztetem önöket, hogy az idevonatkozó paragrafusok igen súlyos jogi következményekkel terhelik a vétkeseket.

– Vinnyog... – mondta újra az előbbi.

– Meg van ijedve – jegyezte meg most egy másik is, és szórakozottan tépdesni kezdte a tanár úr tarkójáról az apróbb szőröket. Valaki döfködte a szemét, mert érdekelte, hogy funkcionál-e a pupilla reflexe, és a cvikkeres egy lapos cseréptállal kétszer-háromszor erőteljesen fejbe vágta, mire felordított.

– Ütésre reagál – mondta megelégedetten, de a nagyobb biztonság okáért még két-három ütést mért Lichtmann fejére. Egy nyúl apróbb tűket szurkált a testébe és egy másik csipkés szélűre metélte a füleit. Könyörgésre fogta a dolgot:

– Családos ember vagyok... gyermekeim vannak... Önök ezt nem tehetik velem, ha kultúrállatok...

A cvikkeres letette a cseréptálat. –  No ne kínozzuk soká. Krausz, hozza a tűket.

És Krausz, egy izraelita tengerinyúl, hozta a tűket. A cvikkeres emelt hangon magyarázatba fogott:

–  Íme, nyulaim, a kísérleti alany. Ez egy úgynevezett tengeri egyetemi tanár, az emberszabású akadémiai tagok közül való, kétlábon járó, melegvérű emlős a v.b.t.t. válfajból. A kísérlet lényegével, azt hiszem, tisztában vannak. A vérelgennyesedés bacilusáról van szó, melynek feltétlenül hatást kell gyakorolni a hasnyálmirigyekre is. Az eddigi 707 praeparátum után, végre elérkeztünk az első tökéletes képlethez, mely hivatva van rá, hogy új korszakot teremtsen a toxiológiában. Kezdjük...

Több durva pata nyúlt a kalickába és megragadták. Sírt, kapálódzott, ellenállt, mint valami makrancos gyerek és megharapta Krauszot, de Krausz fejbevágta egy óriási stetoskóppal, hogy elnyúlt. Rákötözték a kis műtőasztalra, beszorították a gégéjét, kihúzták a nyelvét, ropogtatták a mellkasát... hörgött... Aztán hirtelen egy iszonyú nyilallás futott végig rajta és valami langyos ömlött el a hasán, amint a cvikkeres belevágott, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Széthúzták kampókkal a hasfalát és csipeszekkel rakták tele. Már nem is fájt. Egy kábulat szállt rá, amely hasonlított a narkózishoz... Fátyolos szemei a mennyezetre bámultak... Felette, a csillár üveglapján visszatükröződött a béltraktusa, amint föléje hajolnak és piszkálnak benne... Félig ébren volt, félig halva – és csodálatosnak találta, hogy az elgyötörtség véres ködén át most egy alkony jön itt eléje, mikor Sárospatakon diák volt, és állt az őszi naplementében a segédjegyző leányával... Fogták egymás kezét, és körülöttük sárga pettyekben borongott az őszutói kert... Az arcukat friss ökörnyál simogatta... Harangoztak...

Azután egy iszonyú rémület dermedt meg benne... A tű!... A tű!...

Látta, amint felveszik a tűt. Egy kétségbeesett sikoly szorult bent fuldokló gégéjében, és ott rezgett leszorított nyelve alatt. Tehetetlen iszonyatában elömlöttek a könnyei... Ezek itt most kivégzik a legiszonyúbb halállal, hidegen, megfontoltan, a tudomány nevében. Ó, a barbárok!... Egy gyors szúrás nyilallt bele a hasába, amint átdöfték a mirigyeket, és beléje lövellt a praeparátum. Aztán csiklandás szerű érzés bizsergette a tarkóját, és oda is becsurgott valami hideg váladék... Most már minden izma elernyedt... Késő... Késő...

„Zupp... zupp... zupp...” – ilyen hangot adott a rekonstruktiós tű, amint varrás közben átszúrták a bőrén. Összevarrták, mint valami zsákot. Krausz megdöfködte a friss sebet. Kipróbálta, hogy van-e még élet benne. Még volt...

...Aztán fényes terem jött, telve előkelően öltözött nyulakkal. A mennyezetről egy villanygolyó vakító sárga fényt lövellt. Ketten voltak a dobogón, a cvikkeres és ő. Ő kalitkában feküdt. Forrón, tikkadtan, kiszáradt nyelvvel, lüktető torokkal, és a szíve csak minden fél percben dobbant egyet. Szemei előtt a lázálmok torzult síkjaiban táncoltak a falak, és mintha végtelen messziről jönne, úgy zümmögött feléje a cvikkeres monoton hangja:

– Azt hiszem, sikerült kísérleteim lényegét a tisztelt hallgatósággal megértetni, és a jövőben nem férhet többé kétség hozzá, hogy a vérelgennyesedés, leszámítva egy pár indiszponált esetet, feltétlen kihatással van a hasnyálmirigyek működésére.

Felviharzott a taps és az éljen, a cvikkeres hajlongott, ő pedig ott feküdt a kalickában, forrón haldokolva, és a szemeiből vastag, zöldes-sárgás cseppekben hullott a genny...

Felébredt... A laboratóriumban már sötét volt, és még mindég harangoztak, mint álmában, mint Sárospatakon. Gyorsan felugrott, villanyt gyújtott és odament a kalitkához. A nyúl megdöglött...

 

 



 



Nostradamus és a földönkívüliek

A híres francia látnok rejtélyes verseit évszázadok óta mindig újra- és újraértelmezik. A legújabb kutatások szerint például Nostradamus több helyen is írt a földönkívüliek érkezéséről és bolygónkon történő letelepedéséről. Az idegenek szerinte az északi és a déli sarkkörökön túl találnak majd maguknak életteret, és csak ritkán fognak érintkezni az emberekkel.

Közismert tény, hogy Nostradamus híres négysoros jövendölései meglehetősen nehezen kibogozható, gyakran zavarosnak tűnő mondatokból állnak, amit általában azzal magyaráznak, hogy a látnok nem akarta titkát világos, közérthető nyelven az emberiség tudomására hozni. Amiről ő maga ezt írta: „Ámha rejtélyes mondatokba rejtettem is a titkot, ezeknek a mondatoknak egy a jelentésük, csakis egyféleképpen lehet érteni őket, mert nincs bennük semmi hozzávetőlegesség, semmi pontatlanság; csupán homályos a fogalmazás.” Csakhogy éppen ez a homályos fogalmazás az oka annak, hogy például 1962-ben a X./72. számú versét úgy értelmezték, hogy még az ezredforduló előtt a Mars, vagy egy a vörös bolygóról származó meteorit pályája keresztezi a Földét, de az emberiség az ütközés előtt űrrakétákkal felrobbantja a veszélyes törmeléket. A jóslat fordítása nagyjából így hangzik: „1999 hetedik hónapjában jön az égből a Nagy Rémkirály, és feléleszti Angoulmois nagy királyát, szerencsére előbb, mint hogy utóbb a Mars uralkodna.”

Ma már ugyanezt a verset úgy értelmezik, hogy az új évezred a Mars, a háború istenének uralkodásával kezdődik, hiszen 2001 szeptembere óta az Egyesült Államok és Európa folyamatos háborút visel az iszlám terroristák ellen.

 

A sarkvidék megszállása

 Akik napjainkban igyekeznek a földönkívüliek nyomára bukkanni a próféciákban, azok a II./19. és a II/22. számú verseket veszik górcső alá: „Az újonnan jöttek védtelen helyen fognak építkezni, addig lakatlan területet foglalnak el. Kényük-kedvük szerint ragadnak el réteket, házakat, mezőket, városokat, éhínség, pestis, háború: művelhető földek végtelenségben.” Ezekben a sorokban az „újonnan jöttek” kifejezés nagy valószínűséggel a földönkívüliekre utal, akiknek nincs szükségük megerősített bázisra kolóniájuk letelepítéséhez, nyugodtan építkezhetnek „védtelen helyre” is. A szakértők úgy vélik, ez a védtelen terület a két sarkvidék lehet, mert ezek vannak a legtávolabb az emberi településektől. Persze az is lehet, hogy az idegenek egyszerűen a hideg klímát kedvelik, ezért választják az Északi- és a Déli-sark környékét élőhelyüknek. A versekből ugyanis az is kiderül, hogy nem mi kényszerítjük oda őket, hiszen az idegenek totális győzelmet aratnak felettünk (kényük-kedvük szerint ragadnak el bármit), ám saját ellátásukhoz szükségük lesz mezőgazdasági és ipari területekre, ahol emberek dolgoznak majd. Bolygónk többi része művelhető, de mégsem művelt, tehát kihalt pusztasággá válik, az éhező túlélők között pedig pusztító járványok dúlnak majd.

Csillogó tárgyak az égen

 

A fenti látomást erősíti a Jövendölések 112. verse is, amely így szól: „Jég, eső hull majd, az élet pusztul, fekélyes lesz a bőr, a nők nem akarnak szülni, az új járványt éhínség követi, és ismeretlen, csillogó tárgyakat látni az égen.” Feltűnő, hogy Nostradamus ezekben a sorokban is összeköti az ismeretlen légi járművek megjelenését a pusztító járványok kitörésével, amiből sokan arra következtetnek, hogy a járványok nem a totális háború következményei lesznek, hanem a földönkívüliek terjesztik el azokat az emberek között. Az is kérdés, hogy a nők miért nem akarnak majd szülni. Talán, mert nem szeretnék gyermekeiket szenvedésnek kitenni a szörnyű új világban, vagy magától a szexualitástól idegenkednek, mert a járvány főként nemi érintkezés útján terjed, mint az AIDS. Más értelmezések szerint viszont az első két sor egy nukleáris holokauszt leírása, amely arra utal, hogy idegenek ellen atomháborút vívunk majd; a második két sor tanúsága szerint pedig sajnos sikertelenül.

Néhány orosz kutató viszont úgy véli, a vers a mini világháborúnak is nevezett szíriai válságról szól, ahol már többször vetettek be biológiai fegyvereket, s ezekből a pestis egy új változatának vírusa szabadulhat el. A járvány letarolja szinte az egész világot, s csak a váratlanul megjelenő földönkívüliek állíthatják meg, akik egyedül a sarkvidékeken tudnak majd védett zónákat kialakítani.

 

Megjelent a Hihetetlen Magazin 2016. novemberi számában.