Fölnevelem az apámat!

 

 

 

A költőként induló Simai Mihály az 1980-as évekre népszerű ifjúsági íróvá vált, legalábbis a kiadók körében. Miközben a 10-14 éves korosztály számára készülő szegedi Kincskereső című gyermeklap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott, Simainak egymás után jelentek meg ifjúsági könyvei, melyek közül több (Robogunk az Észtrabanton, Móra, 1982;  Zobb, a legcsibészebb robot, Móra, 1986; Fölnevelem az apámat, Móra, 1987) bekerült a korabeli sci-fi bibliográfiákba is. Ez azonban ne tévesszen meg minket, hiszen az akkori ínséges időkben az űrhajósokkal készült riporttól kezdve (Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap) csillagászati szakmunkákon át (A távcső világa) a Babóig sok mindent sci-finek vettek a kiéhezett hazai fanok. Simai regényei pedig közelebbi rokonságot éppen Tolkien mester könyvével tarthatnak, azaz inkább meseregények – még ha modern köntösbe öltözöttek, s a XX. században játszódnak is. Ma már senki nem nevezné ezeket sci-finek, de mint mondottuk, megjelenésükkor éltek még hazánkban olyan igazi fanok, akik mindennek örültek, ami eltávolodott kissé a valóságtól. A Fölnevelem az apámat pedig tényleg nem egy realista regény, noha a nyolcvanas évek politikai hangulata köszön vissza belőle. Hősei olyan célokért küzdenek, melyek a mai gyerekek számára teljesen ismeretlenek (a világűr demilitarizálása, a fegyverkezés megállítása, atomsorompó egyezmény; kvázi a világbéke megvalósítása, aminek óhajtása manapság inkább csak szőke szépségkirálynők ajkait hagyja el ily direkt formában), így napjainkban egy ifjú olvasó nehezen tudna azonosulni velük. Egy idősebb olvasó számára viszont (aki mondjuk kiskamaszként olvasta a regényt annak idején, és most nosztalgiára vágyva veszi kézbe ismét) a nyelvezet és a stílus válhatott annyira idegenné, ami már olvashatatlanná teszi a könyvet. Végeredményben tehát Simai regénye 25 év alatt teljesen elavult, az olvasóközönség túlnyomó többsége számára abszolút élvezhetetlenné vált. Ezért ideje megemlékeznünk róla, mielőtt végképp eltűnik a feledés homályában…

 

 

Nos, a történet szerint 1999-ben (tehát a regény megjelenéséhez képest a jövőben) két nagy erő irányítja a világot: az Észak- és Dél-Amerikai Unió, amit valamennyi szereplő a magyar rövidítéssel élve ÉDAU-nak hív, valamint a béketábor, az Eurotengely. (A béketábor egyébként a nyolcvanas évek közbeszédében a szocialista országokat jelentette.) Az ÉDAU gonosz vezetőinek terve, hogy leigázzák a világot, ezért Űrtigris néven rakétarendszert akarnak telepíteni a világűrbe. Közben egyik tudósuk, a magyar származású Cikola Ignác feltalálja a csodálatos visszafiatalító szert, amit cikolignium maximumnak keresztel, és ami hipp-hopp, gyerekeket varázsol a felnőttekből. A nőkből olyan gyerekeket, akik a megszólalásig hasonlítanak saját lányukra, a férfiakból pedig olyanokat, akiket a saját fiukkal téveszthetünk össze. (Hogy mi történik akkor, ha mondjuk, egy apának csak lánya van, arról nem esik szó.) Ráadásul a szer mellékhatásaként a visszafiatalodott alanyoknak láthatatlan, ám ugyanakkor több kilométer hosszúra kinyújtható fantomkezük nő, melyekkel rendkívül ügyesen bánnak. Cikola bácsi nem akarja ezt a csodaszert a gaz fegyvergyártók kezére adni, ezért megszökik, és a világ számos pontjáról, de legfőképpen Magyarország Szerdahely nevű városából gyerekeket és visszafiatalodott felnőtteket gyűjt maga köré. Egy lakatlan szigeten Lubickopolisz néven alapítanak tábort, ahonnan a parabukferenciális hiperbolha nevű járművel ugranak el, hogy űrfityiszt fessenek a támaszpontokon várakozó rakéták oldalára. Bár a nemzetközi társaság eszperantó nyelven érintkezik egymással, nevük mégis magyar: Egy Szív, Egy Lélek, röviden ESZEL, amit mindenki megért és boldogan rittyent köréje efféle rigmusokat:

 

Azt mondják az ESZEL-ősök,

Ősök! Ősök!

Ne legyetek eszelősök!

 

 Az ESZEL, az ESZEL

sok mindent kieszel:

azt is, hogy kétezer-

ben boldog hogy leszel!

 

 

A kis csapat számos akciót hajt végre, bár ezek kivitelezéséről nem sokat tudunk meg:

Vacsora hatkor, utána tévénézés. Akárcsak otthon. A hatal­mas ebédlőbarlangban mindenki a képernyőt lesi. Nem a film, hanem a hírek miatt. Idézem:

„Különös rajzok jelentek meg a Global Konszern irodaépü­letén. – A francia bemondónő arcán alig észrevehető a gúnyos mosoly. – Ma délben a Global szó mellé ismeretlen kezek egy transzparenst illesztettek úgy, hogy összeolvasva az alábbi mondattá egészült ki:

Őrültek terve! Globál-is háború?

Le az Űrtigrissel!

Ismeretes, hogy e minneapolisi mamutcég neve is szerepel gyártóként abban az Űrtigris-dossziéban, melyet a Silent fran­cia napilap adott közre két nappal ezelőtt.”

Ignác bácsi nagyot kacsint, aztán tovább tolmácsol:

„Föltehető, hogy ugyanaz a szervezet hajtotta végre ezt a vakmerő akciót is – a Globál-székház ötven emelet magas! –, amelyik megszerezte és a Silenthez juttatta az Űrtigris-program dokumentumait.

A föliratok sok-sok embert hoztak lázba. Először a helyszínen, majd Los Angelesben, San Franciscóban, Miamiban, Tokióban, Stockholmban, Athénban és nálunk, Párizsban voltak tüntetések. A Quartier Latinben e percekben is „Éljenek az Ikszek!” és „Veletek vagyunk, lelkiismeret-bajnokok!” feliratú táblákkal vonulnak az egyetemisták. A követségi negyedben Űrtigris-karikatúrákat égettek el.

Apropó, rajzok! A Globál-székház homlokzatán a fölirat mellett érdekes gyerekrajzok is megjelentek. Tiltóan fölemelt kezeket ábrázolnak, mindenféle bőrszínű kezeket.”

Sorra mutatják a gyerekrajzokat. A bemondónő elképzelni se tudja, hogy kerülhettek ezek ötven emelet magasságba.

Én se. Petykó se. De a Mesternek el kell higgyük: ezek a rajzok itt készültek, egytől egyig, a szigeten. A célba juttatás? Persze, mi a válasz: csillagom, a parabukferenciális hiperbolha közbejöttével...

– Hát itt csupa balhászkodás az élet?

Ignác bá csak nevet.                        

– Kezd fölfigyelni ránk a világ, gyerekek. Mi lettünk a titokzatos Ikszek! S hogy elcsodálkoznak majd, ha kilépünk az ismeretlenség homályából!

– Kilépünk?

– Noná! És ebben ti is benne lesztek, hungarókáim!

 

 

Mindenesetre lassan az őrületbe kergetik az ÉDUA elnökét:

 

Monika Láng a legnépszerűbb szerkesztő ezekben a napokban. Lapja mindjárt a címével csatát nyert. ,,Az élet szent okokból élni akar.” Nincs az az élő ember, aki ne akarná elolvasni. Pláne most, mikor borotvaélen táncol minden.

Így van ez. Az emberek, legyenek bár amerikaiak vagy európaiak, szocialisták vagy kapitalisták, ateisták vagy hívők, fehérek, feketék, sárgák, vörösek, félvérek, jók vagy rosszak, ifjak vagy vének, tudósok vagy analfabéták, kérem, ezek az emberek mind-mind élni akarnak.

Mindnek megvan a maga szent oka hozzá. És annyi sütnivalója mindenkinek van, hogy egy atomháború nem életbiztosítás. Még az állítólag erősebb félnek sem. Mert a csapásmérésben (mily fennkölt e szó!) benne foglaltatik az a bizonyos válaszcsapás. És ez a kettő együtt valahogy még a piaci kofák szemében is elégnek tűnik ahhoz, hogy utána se zöldségeladók, se zöldségvásárlók, de még csak zöld növények se maradjanak ezen a bolygón.

Következésképp az emberek már nagyon – sőt: halálosan! – unják Carringfry beszédeit. Az öreg sehogy se érti, mi leli őket. Csupa béketüntetés, galambos felvonulás, TN feliratos ingek – és csupa Űrfityisz, kérem, a legapróbb gyerekek is ezt hordják ingükön, ezt pingálják járdára, házfalra, iskolatáblára, minden lehető és lehetetlen helyre. És a levelek, amiket kap!

Carringfry az asztalra csapott. Itt egy déli kisváros: föl akarják venni a Terranostra nevet. Merthogy egy turistacsoportjuk ott volt azon a repülőgépen, amit a TN-esek mentettek meg csodás módon. Ezzel a gesztussal is hitet akarunk tenni a béke, a leszerelés…

Ezt írják. Szemétbe vele! Hát már a honfitársaim is együtt üvöltenek a farkasokkal?

Hát megérdemlik ezek egyáltalán, hogy ilyen president-axnátoruk legyen, mint én... Én... ÉN?!

Idővel aztán, ahogyan egy ifjúsági műben dukál, minden jóra fordul; a szerelmi szál kibontakozik, a problémák nagyrészt megoldódnak, a drámai esemény megszelídül, végül pedig egy valódi sci-fibe illő csattanót is kapunk. Akár egy mai tucatponyva is kialakulhatna ennyi panelből, ám mivel a regény a nyolcvanas évek közepén született, a ponyvaelemeket szándékosan degradálta az író, feltehetően azért, hogy megfeleljen a szocialista elvárásoknak. Ennek a szándéknak az eredménye egy humorosnak szánt gyermekkönyv, amely néhol erőltetetten igyekszik kikacsintani a felnőtt olvasókra is:

Ebben tévedtek. S hogy mekkorát, arra Mark Tindolini döbbent rá hamarabb. Már másnap hajnali kettőkor, amikor látta önmagát az ajtóból gúnyosan visszainteni, s ő ott maradt, megkötözve a hotelágyon, ahol öt perccel azelőtt egy kreol bőrű, gyönyörű testű lány cirógatta. Hányszor mondták neki, a „nőfaló digónak”, hogy egyszer a nők okozzák majd a vesztét... hát tessék, be is teljesedett.

 

A regény először folytatásokban látott napvilágot a Kincskereső című folyóiratban 1986-87-ben, Csala Károlynak a mű stílusához képest túlzottan realista rajzaival illusztrálva. A grafikák és a szöveg ellentmondása olyan feltűnő volt, hogy a hamarosan (1987-ben) megjelenő könyvet már Sajdik Ferenc karikatúrái díszítették, hangsúlyozva, hogy nem kell mindent komolyan venni abból, amit a szerző leírt. És bár Csala Károly rajzait már megkedvelhettük a Robur számaiban is, a regénynek valóban jót tett a váltás. ezzel a szerkesztők is tisztában lehettek, mert amikor 1987 februárjában a Galaktikában közölték a történet felnőtteknek szánt novellaváltozatát, azt is Sajdik Ferenc illusztrálta. És hogy miként lesz a gyermekkönyvből felnőtteknek szóló novella? Nos, az Idegen-e dr. Fantom? című novella története szerint egy nyugdíjas orvos, bizonyos Kisignác Béla egy balesetben mindkét karját elveszti. Hamarosan úgynevezett fantomfájdalmak kezdik gyötörni, majd láthatatlan fantomkezei nőnek, melyeket eleinte apróbb stiklikre és szép nők szexuális kielégítésére használ, mígnem afféle jézusi küldetést talál magának:

 

Határtalan önbizalmára jellemző, hogy rendre behatolt a fontosabb katonai objektumokba, tábornoki tanácskozásokra, az ott található feljegyzéseket, jegyzőkönyveket, dokumentumokat elhappolta, majd odacsempészte valamelyik világlap szerkesztőségi asztalára.

Azok meg közzétették.

Botrányt botrány követett. Semmi sem volt titok többé, a kezek áldásos működése következtében hadügyminiszterek buktak meg, titkosszolgálati vezetők kerültek tébolydába, s csodás módon rendre kiszabadultak börtöneikből a lefogott békeharcosok Amerikában, Ausztráliában, Japánban, Franciaországban – mindenütt.

A KEZEK elszemtelenedtek, s kezdtek népszórakoztató intézmény lenni. A 44-es űrszektor nagy titokban tervezett megszállását – vagyis ezerötszáz legújabb típusú űrsziget egyetlen „pajzzsá” kapcsolódását 1995. augusztus 5-én dr. Kisignác Géza kezei akadályozták meg. Ez ma már minden kétséget kizáró tény.

A már startra kész fémszivarokra azon az augusztusi éjszakán hatalmas fityiszt mázolt(ak) valaki(k): rikító vörössel s kivétel nélkül mindegyikre. Szánalmas látványt nyújtottak a fellövésre kész űrcsodák a fügét mutató óriási kezekkel. Az Űrhaderő három legfőbbjét menesztették. A fellövés – és ezzel az első Földtől független Űrszigettömb megvalósítása –bizonytalan időre elmaradt.

Ennek bejelentésekor tömegével jelentek meg az égen az űrfityiszt formázó fénytünemények. Bizton állíthatom: ezek békepárti tűzszerészek művei voltak világszerte, dr. Kisignác egyáltalán nem tesz róluk említést. Ő arról a bizonyos feliratról szól csupán, amelyet sikerült rákevernie valamennyi tévéadó meteorológiai jelentésére: LÉGY HŰ A FÖLDHÖZ!

A felhőkből (persze álfelhőkből!) formált betűket azon az augusztusi estén egész Európa látta. Szórakozottságból-e vagy szándékosan? Tény, hogy a több nyelven is beszélő doki magyarul írta fel velük a négy szót a tévébeli égboltozatra. Ez megint számtalan találgatásra adott okot az Ü. F. jelenségekkel kapcsolatban.

Nagyon sokan isteni üzenetnek vélték az Ü. F.-eket, deus ex machinának a válságos világhelyzetben. Egyes amerikai héják szerint a zöldek, mások szerint a vörösök ügyes propagandafogása csupán. Nem kevesen foglaltak állást amellett, hogy más bolygóról ideérkezett, magas rendű civilizációt képviselő lényektől származik az üzenet, ezek az idegenek jól látják ” s tán tapasztalatból is tudják –, hogy egy nagyhatalom az anyabolygóról kilépve, akár gyilkosává válhat szülőanyjának, s ezért a kemény figyelmeztetés.

Arra azonban képtelenek voltak magyarázatot adni, miért éppen a magyart választották közvetítő nyelvül a jövevények.

Egyesek még – Szentgyörgyi Albert, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Simai Attila szülőhazájáról lévén szó – azt sem tartották kizártnak, hogy a magyarok valami fantasztikus találmány birtokában vannak. A Békejobb és Ürfityisz konferencia nyilván azért is tette meg székhelyéül Budapestet. (1995. szeptember 1-6.) Az ülés még javában tartott, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó, vétójoggal rendelkező tagjává választotta Magyarországot. (Egy régi szakszervezeti vezetőt választottak a delegáció fejévé, V. Tóth Andort, aki a mozgalomban töltött évei során már nagy gyakorlatra tett szert a vétózásban.)

Kisignác feljegyzéseiben nincs bővebb utalás arra, hogyan érte el, hogy a genfi V. T. (Végeérhetetlen Tárgyalások) egyetlen délután (piros betűs nap: október 2.) korszakalkotó döntést hozzon: s nemcsak a haderőcsökkentésről, hanem egy atomfegyvermentes Európáról is. Ennél a dátumnál a doktor csak annyit ír: „iszonyú dühbe gurultam, utólag szégyellem is, de mérhetetlenül felbőszí...” (Valami kemény tettlegességre lehet következtetni e szavakból, odaképzelhető akár egy ilyen folytatás is: „ebédszünetben Föld körüli pályára vittem az egyik makacs fickót. A meggyőzés hatott. Persze ez csak hipotézis, de valami ilyesfélének kellett történnie, hogy olyan gyorsan megtört a jég”.

Ez az utolsó előtti bejegyzés dr. K. G. naplójában. Jó néhány lap hiányzik utána a füzetből. Nyilvánvaló, hogy kitépték őket. Az okot csak találgatni lehet.

Esetleg visszakövetkeztetni az utolsó néhány bekezdésből. Idézem:

„XII. 9.

Istenem, mi lesz velem?!

Újabb tíz centivel kisebbedtem. Már csak 45 centiméter vagyok! A folyamat – bármilyen rettenetes ezt így leírni – irreverzibilis! ELFOGYOK!

Valószínű, hogy a nagy hatósugarú mozgások áldozata vagyok. Fölemészthették kezdeti energiáimat. Most már úgy érzem magam, mint egy lángoló csipkebokor az elhamvadás óráján. Még egy-két nap…

Vajon milyen lesz a vég?

Ma megint nem engedtem be Margitkát. Szegény öngyilkos akar lenni: azt hiszi, azért bújok előle, mert nem akarom elvinni az anyakönyvezetőhöz. Hiába kiabálom: semmi baj, csak magányra van szükségem. Mielőtt elrohant, megátkozott. Ó, kicsikém, épp a te átkod hiányzott még utolsó óráimra!

Mindegy. Tőle se várhatok segítséget. Senkitől se.

Eljátszottam egy isten lehetőségeit, és most – vége!”

 

 

A novellából hiányzik az a bizonyos sci-fi csattanó, ami regényben megvan, de ettől eltekintve még stílusbeli különbség sem fedezhető fel köztük. Sajnos. Viszont legjobb tudomásunk szerint ez volt Simai Mihály utolsó próbálkozása a science fiction birodalmában…