ZSOLDOS PÉTERBŐL MONOLIT LETT

Az igazi szülinapi meglepi: amikor a barátaid a rólad elnevezett díj nevéből törlik a nevedet 😱

Április 20-án volt Zsoldos Péter születésének 90. évfordulója. Az interneten számos portál közölt ez alkalomból megemlékezést róla. Napokon át olvashattuk, hogy Zsoldos Péter a magyar sci-fi egyik atyja, az etalon, akihez minden más hazai szerzőt mérni kell, az egyetlen, aki világszínvonalú sci-fit írt itthon, stb, stb. A megemlékezések harmadik napján pedig az AVANA Egyesület bejelentette, hogy az évtizedek óta egyetlen magyar sci-fi díjat, amely eddig Zsoldos nevét viselte, minden indoklás nélkül mától átkeresztelik Monolit-díj névre.

HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 5.

…, és hogy az

utolsó fantasztikus könyvet is kivágták a lakás

ablakán és az utolsó ajtót bezárták hajnali

négykor és az utolsó telefont falhoz vágták        

feleletképpen és az utolsó bútorozott

szobából kirámolták a szellemi berendezést

az utolsó darabig, egy sárga papírrózsa

csavarodott a gardrobe-fülkében egy

drótfogasra…

(Allen Ginsberg: Üvöltés)

Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

4.

Ébredtek már arra, hogy nem tudják mozdítani a végtagjaikat? Mondhatom, roppant félelmetes érzés, az álom egy pillanat alatt kiröppen az ember szeméből.

Amikor hunyorogva felpillantottam, egy kék topban feszülő cicipár töltötte be a látóteremet. És bár az olvasólámpa éppen a szemembe tűzött, felismertem őket, akárcsak azt a félautomata pisztolyt, melyet a cickók gazdája az orrom alá nyomott.

– Hello, Tami – nyögtem ki óvatosan. Általában csak tartótisztnek szólítottam, amit nagyon utált, mert szerinte nincs humorom, és komolyan gondolom, amit mondok. Ebben persze tévedett, mert nekem igenis van humorom, de hogy ő tartótiszt, azt valóban komolyan gondoltam, és nem csak azért, mert Tamara a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem elvégzése után a katonai titkosszolgálathoz került…

Most azonban a szervezetnél belém nevelt ösztön arra intett, hogy ha egy 9 milliméteres SIG Sauer félautomata pisztoly van a kezében, 16 golyóval a tárban, akkor ne bosszantsam a csajt.

– Apád azt mondta, gyakorlaton vagy a titkosszolgálattal…

A feszes top kiúszott a látóteremből, átadva helyét egy izmos és kívánatos hasikának, ahogyan Tamara a fejem fölé nyúlt és kíméletlenül megrángatta bal karomat. Mit mondjak, a bilincs és az ágy is szilárdan tartott, Tamara hangja pedig jéghideg volt, amikor közölte:

– A tábornok nem az apám, te is tudod. Árva vagyok, mint te.

– Ezt most miért mondod? Eddig tökéletesen megfelelt apádként…

Újabb erőteljes rángatás előzte meg válaszát; ezúttal a jobb karom látta kárát Tamara rendszeres testedzésének. Karcsú, de szívós és erős csaj volt, olyan hosszú combokkal, hogy amikor összemértük egymást, az én lábam bizonyult rövidebbnek.

– Azért mondom, hogy ne bízd el magad. Ezek a bilincsek nem azok a bilincsek. Most nem a barátnőddel beszélsz, hanem az összekötőddel.

Összerándultam, és ez nem kerülte el a figyelmét.

– Ezek szerint a tábornok valóban azt hiszi, hogy nem vagy itthon? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Rossz előérzet kerített hatalmába.

A pisztolyt nem mozdítva rólam, megrángatta szétfeszített lábaim bilincseit is, majd megigazította lófarokba kötött szőke frizuráját.

– Hogy megértsd: a szervezet küldött.

Megértettem már, hogyne értettem volna! Elég világos volt.

– Miért? Már nem elég, hogy megfigyelés alatt tartasz?

Közelebb hajolt, a pisztoly csövével benyúlt a pólóm alá, és a köldökömet birizgálta.

– Nem a megfigyelőd, hanem a barátnőd voltam.

– Is.

– Nem voltam elég jó?

– Miért ez az állandó múlt idő?

– Tudnod kéne.

– A leszerelésem miatt? Azt hiszitek, hogy le akarok lépni?

A pisztoly csöve hirtelen a hasamba nyomódott.

– Miért, le akarsz lépni?

– Hé, ezt ne csináld!

– Akkor válaszolj!

– Le akarok szerelni. Elegem van a katonásdiból, és elegem van a szervezetből is.

– És belőlem? – A pisztoly csöve megindult felfelé a hasamon, magával húzva a pólómat is. – Ki fog rád vigyázni ezentúl?

Megborzongtam, pedig nem is volt hideg a pisztoly csöve.

– Nem utazom el a világ másik végére… itt maradok… és ugyanúgy találkozhatunk, mint eddig…

– Tudod, hogy nem lehet csak úgy elhagyni a szervezetet.

Fölém hajolt és ráfújt a mellkasomra. Megemeltem kissé a testemet, s a pólóm máris a nyakamnál járt, ahogy tovább húzta a stukkerral.

– Nekem mondod?

– Neked hát. – A pisztoly csöve hirtelen az állam alá szorult. – Te már így is renegát vagy.

Alig tudtam megszólalni. 

– Hagyd ezt abba… Megfizettem az árát… Még ki sem léptem, máris évekre eladtatok a seregnek.

– Szükségük van jól képzett harcosokra, és te mindent megtanultál a szervezetben.

Végre elvette azt a rohadt stukkert a fejemtől.

Felsóhajtottam.

– Én csak szabad akartam lenni.

A pisztoly újra megtalált; most a nyakamtól a csípőm felé húzott árkot a csöve a testemen.

– Valahová muszáj tartozni… – mélázott el látszólag a gazdája.

– És megfigyelni is muszáj? Azt hiszed, nem tudom, hogy a szakaszon belül is van embere a szervezetnek?

– Balázs szintén renegát.

– Nem rá gondoltam.

Nem lepődött meg; a pisztoly csöve koncentrikus köröket írt le a köldököm körül.

– Ne légy hülye. Gyakorlatilag az egész szakasz a szervezetből került ki.

– Te meg ne nézz hülyének. Balázson és rajtam kívül csak három gáspár van köztünk.

A stukker mozgása megtorpant. Nagyjából félúton a köldököm és a piros szívecskés boxeralsóm közt.

– Túl sokat tudsz.

– És? Gondolod, ha leszerelek, első dolgom lesz, hogy közlöm a tábornokkal, hogy a lánya is a szervezet tagja? Vagy megírom a titkosszolgálatnak, hogy egy még titkosabb szervezet ügynöke épült be közéjük?

Tamara egy röpke pillantással felmérte a piros szívecskéimet, de ha azt kereste, amire gondolok, akkor csalódnia kellett.

– Nem közvetlenül tőled félünk. De ha végleg szakítasz a szervezettel, nem tudunk majd megvédeni a közös ellenségeinktől… Egyedül leszel, és ha véletlenül elfognak, sok mindent elárulhatsz rólunk.

– Miért kapnának el? Nem tudnak rólam.

Sóhajtott, bár szerintem nem szívből jövőt, és ismét feltámadt bennem az a kellemetlen előérzet. Megbizsergett a fejbőröm, és hajam tövénél apró izzadságcseppek kezdtek gyülekezni. Sőt, amit ezután mondtam, az valóságos mentegetőzésnek tűnt, még a saját szememben is.

– Ha valaki felfigyel is rám, és megkapargatja a múltam, csak a seregig jut el. Hogy van ott egy titkos szakasz, ahol furcsa emberek szolgálnak. Ennyi. A bevonulásom előtt mintha nem is léteztem volna.

– Talán éppen ez lesz a gyanús – mutatott piros szívecskéimre a stukkerral, és ettől felcsuklottam. Nem tetszett ez a mozdulat, nagyon nem tetszett.

– Akkor intézzétek el, hogy legyen múltam. A gáspárok ott ülnek a minisztériumban, néhány hamis papír nem okozhat nekik gondot… Létrehozták a szakaszt, kellünk nekik, értük dolgozunk, hát ennyit igazán megtehetnek cserébe…

– Azt hittem, a hazádat szolgálod. – A pisztoly nem mozdult piros szívecskéim irányából, és a hajam tövénél patakokká rendeződtek az izzadságcseppek, hogy meginduljanak a halántékom felé.

– A sereget kell szolgálnom – nyögtem rekedten. – A sereget pedig a szervezet irányítja.

– Sajnos ez nem igaz. Még nem elég nagy a befolyásunk.

– Lehet… De ez nem változtat azon, hogy az ellenség nem tud rólam. A pszichoszakasz létezését még a seregen belül is titkolják…

– Szerintünk… illetve a főnökség szerint, tudnak rólad. Úgy gondolják, hogy saját magadat adtad fel… vagy el…

– Micsoda?… – nyögtem, de Tamarát nem érdekelte. Hátrahúzta a pisztoly szánját, szó nélkül csőre töltve a fegyvert, és ugyanolyan némán megcélozta a mellkasomat.

HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 4.

Ez az, ami éppen kell, repülök a gyógyszerrel

ez az adag éppen jó, ez az anyag éppen jó       

(Kontroll Csoport: Ez az, ami éppen kell)

Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

Hárman a VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület alapítói közül az 1970-es évekből. Ma már mindannyian egy másik dimenzióból figyelhetnek minket. Az egyesület szervezte az első HungaroConokat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.

3.

A dolog úgy állt, hogy az öreg már aznap este sem tudott hazamenni, úgyhogy nála kellett aludnom, és másnap reggel egyből indulhattunk Marcival Salgótarjánba. A tábornok láthatta, hogy nem repesek az örömtől a soron kívüli háromnapos program miatt (mondjuk, a külső őrségért sem rajongtam), ezért gyorsan hozzátette, hogy képregény-rajongók is lesznek Tarjánban. Mangások. Sóhajtottam, de nem kezdtem magyarázni a japán és az angolszász vagy európai képregények közti különbséget, mert amúgy nem is utálom a mangát. Legalábbis nem mindet. Az sem érdekelt különösebben, hogy az öreg minden költséget áll; mondtam, hogy jó, rendben, eltettem a kocsikulcsát és a bankkártyáját, majd vetettem egy búcsúpillantást a bárszekrényre és leléptem.

– Son Goku bekaphatja – vetettem oda az ütiszoba előtt kihallgatásra várakozó hallgatóknak, akiket csak kancsóknak hívtunk, és visszaballagtam a századszintre. A balsorsú belszolgálatos bánatos bociszemekkel bámult rám. Elálló fülei még mindig vöröslöttek, alighanem Teveszar fejmosása miatt. Eszembe jutott az öreg intelme, hogy ne barátkozzunk a katonákkal, és bár reméltem, hogy leszerelésem folyamata nem tart tovább egy hónapnál, úgy döntöttem, hogy ezt az időt példásan viselkedve töltöm le. Jelen esetben nem kvaterkázom az őrökkel, betartom a háromlépésnyi távolságot és a megfelelő hangot ütöm meg velük szemben.

– Mi van, rüszü, már nem divat köszönni a vén iszapszemű rájának?

– Nem vagyok rüszü – felelte halvány hangon a tizedes.

– De az vagy, ha annak nevezlek – fitogtattam műveltségemet. – És ha annak nevezlek, az vagy, se több, se kevesebb[1].

Nem értékelte tudásomat.

– Az szpk megtiltotta, hogy kiabáljak. Azt mondta, nem vagyok én müezzin.

– Majd rádöbben a nagyhangya – vontam vállat. – Egyszer még betakarod, mint Ziaul Hakot a tányérsapka.

– Ki az a Ziaul Hak[2]?

Erre már csak legyintettem és bebotorkáltam a körletbe. Még mindig nem találtam ott senkit a szakaszból. Nem tudtam, hol vannak a többiek, de nem is érdekelt. Megszabadultam a büdös gyakorlótól, bevágtam a koszos kincstári alsót a szennyes ruhák közé, aztán elmentem zuhanyozni, mert a civil cuccomat mégsem vehettem fel közvetlenül a manóruha után. Amikor visszafelé slattyogtam a strandpapucsomban és a kis piros szívecskékkel díszített boxeralsómban, belebotlottam Teveszarba, aki éppen a folyosó falára kifüggesztett szolgálati vezénylést írta át a nevemnél. Amikor meglátott, elejtette a tollát, és ahogy utánakapott, leverte a falról a vezénylést. Egy pillanat alatt elvörösödött, ezért nem szóltam semmit. Még a végén agyvérzést kapott volna.

Alig negyedóra alatt összecuccoltam, mert szerencsére civil ruhákból volt háromnapi tiszta adagom. Magamhoz vettem a mobiltelefonomat és a külön engedéllyel tartott stukkeremet, ami nélkül soha egy lépést sem tettem a laktanyán kívül. A fegyverekhez még a szervezetben szoktam hozzá, mielőtt berántottak volna a seregbe. A pisztolyok közül a Berettát szerettem tizenötös szekrénytárral, akkoriban viszont meg kellett elégednem egy .45-ös félautomata Smith & Wessonnal, amihez ráadásul muníciót is nehezen kaptam. Szépnek szép volt, de csak nyolc darab lőszer fért bele, és engem ez nem elégített ki, ezért általában magammal cipeltem két telipakolt tartalék tárat is.

A folyosóra jó hangosan léptem ki, hogy sportcipőben, farmerben és kenderlevél-mintákkal ékesített pólóban is megmutassam magam Teveszarnak, de sehol nem láttam a főhadnagyot.

Mindenesetre megnéztem a vezénylést, de a főhangya rendesen kiradírozta a hétvégi szolgálataimat. Ezzel valakit megint megszívattam, de nem tudott érdekelni a dolog. Főjön emiatt annak a feje, akit rendkívüli szolgálatra osztanak be helyettem.

A folyosó végén az alegység-ügyeletessel éppen az ütihá, egy őrnagy ordítozott, mert a tizedes nem kiáltott „Század vigyázz!”-t az érkezésekor. Vagy legalábbis nem elég hangosan. Amikor elsétáltam mellettük, a szerencsétlen rüszü azt cincogta az őrnagynak, hogy Teveszar megtiltotta az ordítozást a folyosón. Az ütihá utánam fordult, aztán rájöhetett, hogy én vagyok, a Bébiszitter, mert csak legyintett, majd kapásból leüvöltötte az idegösszeroppanással küszködő tizedest.

– Elmennem: élet, és halál: maradnom[3] – szavaltam nekik, de nem figyeltek rám.

A tábornok Astra kombija az ütiszoba előtti belső parkolóban állt, és az öreg az ablakban könyökölve figyelte, ahogy beülök. Előfordult már, hogy a lelkes kapuügyeletesek nem ismertek fel, és fegyverrel akartak kiszállítani a kocsiból, amikor Marciért indultam. Most viszont kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tábornok autójára figyeljenek, mert a lövészek konzervmanói szerették volna elhagyni a laktanyát három PSZH-n.

Kitolattam a parkolóból és beálltam a nyuszibuszok mögé. A kapusok megszámolták a kancsókat, majd visszaterelték őket a páncélosokba, intettek nekem és végre indulhattunk.

Sokan mondják, hogy a laktanya kapuján kilépve még a levegőnek is más íze lesz, ezért jó nagyot szippantottam belőle, de csak a PSZH-k kipufogóbűzét éreztem. Azt is hallottam már, hogy odakint felgyorsul az élet a lassú, monoton katonanapok után, velem viszont csak az Astra ugrott meg, amikor ráléptem a gázpedálra. A következő pillanatban megcsörrent a mobilom.

– Hello, bull – hallottam Marci mesterkéltnek tűnő hangját a kihangosítóból.

– Mi van?

– Ööö… gimix… gilhooley…

– Hülye vagy? – mordultam rá.

– Angolt kell tanulnom a nyáron.

– Miből?

– Hát… az van ráírva, hogy Szlengszótár diákoknak… Ez volt a legvékonyabb angol nyelvkönyv, amit találtam.

Erre nem tudtam mit mondani. Annál is inkább, mert Marci rámzúdított még egy adag érthetetlen baromságot, majd közölte, hogy nem tartózkodik otthon. Menjek érte egy lakótelepre a Népfürdő utcába, valami hackerhez.

Naná, hogy nem találtam meg rögtön, így aztán leparkoltam a kocsit a toronyházak tövében holmi könyvkiadó előtt, és elindultam, hogy megkeressem a kölyköt. Nem volt egyszerű móka, mert a lépcsőházak bejáratait rendesen eldugták a földszinti üzletek és irodák között. Éppen kisakkoztam, hogy melyik lehet a 15/A kapuja, amikor egy első emeleti erkélyről vad indiánüvöltéssel legalább féltucat kiskorú haramia potyogott a nyakamba. Elkapták kezem, lábam és igyekeztek földre teperni; egyikük még belém is harapott. Azt hittem, az egész utca beleremeg ordításukba és valamennyi lakó ájultan esik össze, mert bennem egy pillanatra megállt az ütő. Aztán megráztam magam, és a kis marháknak az volt a szerencséjük, hogy a stukkert nem a derekamon az ingem alatt viseltem, hanem abban a hülye övtáskában. Így ahelyett, hogy sorban agyonlőttem volna őket, halomba pakoltam az egész visító bandát a járda melletti virágágyásban. Nem voltam túlságosan finom, s alig egy perc múlva hét kivörösödött, fújtató, morgó törpe pislogott rám ellenségesen a lábam mellől. Sosem láttam még őket, de a helyzetet meglehetősen gyanúsnak találtam. Annál is inkább, mert a fejem fölül az erkélyről reszelős hangú heherészést hallottam.

– Tűnés! – mordultam a kölykökre, aztán feltornáztam magam az erkélyre, ahol valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Egy kempingszékben kicsi, vézna, horgas orrú emberke kacarászott károgó hangon. Esküszöm, úgy nézett ki, mint a hollywoodi filmekben a tolószékekben ücsörgő öreg milliomosok, csak a kockás pléd hiányzott a térdéről, meg a csábos ápolónő a háta mögül. Egyébként meg kétszázasokat számolt Marci markába.

Miután befejezte, elégedett pillantással mért végig.

– Nem hittem volna, hogy maradt még virtus a magyar katonában – károgta, miközben bólogatott. – De jó látni, hogy tévedtem… Negyven másodperc alatt bánt el velük. Persze, ezek csak tízéves kölykök, de maga, fiam, tényleg tud valamit. Nekem van hozzá szemem…

– Akkor keresse meg mellé az eszét is, mielőtt még egyszer ilyesmire veszi rá a kis hülyéket!

Nem sértődött meg, csupán károgásszerűen kuncogott.

– Nem én találtam ki a murit, hanem ő – bökött Marcira, aki éppen zsebre gyűrte a pénzt anélkül, hogy egy szót szólt volna hozzám. – Fogadást ajánlott az unokáimnak és az osztálytársainak, hogy magát heten sem gyűrik le, még ha lesből támadnak, akkor sem. Én voltam a döntőbíró, hehe…

– Sanyi bácsi már a világháborúban is szolgált – kegyeskedett észrevenni Marci.

– Az elsőben, mi? Miért nem rögtön Bem apó alatt negyvennyolcban… – Az öregember erre is csak károgott. Vagy heherészett, nem tudom. – Te meg minden hülyeséget elhiszel.

– Juice – ütögette meg pénzes zsebét a kölyök, majd a varjú felé intett. – Homo boobus.

– Te meg egy gyíkusz maximusz vagy – bólintottam, és közelebb léptem hozzá. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, ismét megszólalt az öregember.

– Kissé hirtelen a természete, fiam, és ez nem mindig előnyös egy katonánál… – károgta, de nem tudott megállítani.

– Nem a természetem hirtelen, papa, hanem a kezem a gyors.

Ezzel aztán belefojtottam a szót az öregbe, Marci viszont elröhögte magát. Vesztére.

– A mai műsornak vége, kölyök. Távozunk… A múltkor megtanítottalak ugrani és esni, emlékszel?

Gyanakvás villant a szemében, és igyekezett hátrálni előlem, csakhogy azon a kis picsányi erkélyen nem volt hová. Nem könyörgött, hanem fenyegetett, amikor azt mondta:

– Ne csináld, hallod?! Ha hozzám érsz, megbánod!

Vigyorogtam rá, hogy elvonjam a figyelmét, aztán villámgyorsan megragadtam, és a pólójánál fogva egyszerűen áthajítottam az erkély korlátján. A tompa puffanás és a visítás arra utalt, hogy pontosan a virágágyásban ért földet. Mielőtt a varjúszerű öregember megint károghatott volna, Marci után vetettem magam, és csak remélhettem, hogy nem a hülye kis haverjai fején fogok landolni.

Szerencsétlenségemre tényleg nem a kölykökön landoltam, hanem egy marha nagy melákon. Úgy pattantam vissza a mellkasán feszülő átizzadt izompólóról, hogy a fickó meg sem rezdült. A földről sem kellett feltápászkodnom, mert a melák a következő pillanatban már talpra is rántott. Közben átvillant a szemem előtt a kölykök áhítattal bámuló csoportja és Marci, ahogy az oldalát tapogatja és mesterkélt ártatlansággal a hangjában, azt mondja:

– Ricsi bátyja… Két hete nyerte el a kerület legerősebb embere címet…

A melák vagy húsz centivel magasabb lehetett nálam, meg legalább ötven kiló tiszta izommal többet nyomott, és meglehetősen kellemetlenül éreztem magam a mancsai közt. Hörgött valamit az olyan patkányokról, akik gyerekekkel mérik össze az erejüket, ezért rögtön sejtettem, hogy felesleges magyaráznom neki, miszerint momentán én vagyok az áldozat, mert engem támadtak meg a kölykök. Amúgy is éltem a gyanúval, hogy a törpéket Marci bíztatta fel arra, hogy ha nekik nem sikerül legyűrniük, küldjenek rám egy helyi májert. Alighanem valami különleges kunsztot vártak tőlem, amelynek segítségével kiszabadulok a kétajtós szekrény markából, de az efféle kunsztok nem teremnek csak úgy, minden bokorban, takarékoskodni kell velük, és főleg ritkán használjuk őket nagy nyilvánosság előtt. Így aztán, mikor a melák, mint valami terminátor, felkapott a földről és maga elé emelt, egyszerűen tökön rúgtam őt. Ez nem volt különleges kunszt, de megtette a hatását, mert a fickó elejtett és vinnyogva görnyedt össze.

Rámordultam a kölykökre, mire szétspricceltek a szélrózsa szinte minden irányába. Marcit meglódítottam a kocsi felé, és ő sziszegve, az oldalát tapogatva engedelmeskedett. Amikor kifordultam a parkolóból, a melák még mindig a virágágyásban görnyedezett, de sejthetik, hogy nem tudott érdekelni.

Marci nem szólt semmit, csendesen vigyorogva, teljes odaadással tekergette a rádió gombját, mintha ezért is fizettek volna neki. Nem mondom, hogy idegesített, de azt sem akartam, hogy túl jól érezze magát.

– Mi volt ez a húzás? – próbáltam hatni rá, ám felém sem fordult, úgy rázta le magáról a felelősséget.

– Pénzkereset. Ezerhatszáz forint tiszta haszon. Azt mondtam nekik, hogy felderítő vagy. Szuperkatona, és nem lehet legyőzni. Fizettek azért, hogy megverhessenek.

– Azt hittem, rendes zsebpénzed van.

– Hah! Mire elég az? Ismered a mai árakat?

– Ezerhatszáz forintért ki akartad nyíratni őket…

– Ugyan már!

– Kis híján megöltem őket.

– De nem tetted.

– Nem rajtad múlt…

– A véletlenen?

– A szerencséjükön, tudhatnád.

– Tudom. És?

– Szarban lettem volna én is, ők is.

– Aha.

– Ha a derekamon van a pisztoly, agyonlövöm őket, mielőtt rájövök, hogy a haverjaid.

– Nem a haverjaim, hanem az osztálytársaim.

– Meghaltak volna.

– Már mondtad.

Nem válaszoltam, mert amúgy sem tudtam volna mit felelni, de ráadásul az imént a Népfürdő utcából a Szent István park felé indultam el, és a Pozsonyi úton beragadtam a dugóba. Mellettem a 76-os troli vesztegelt, amelynek vezetője szófosásban szenvedett, és a nyitott ablakon keresztül közölte véleményét a világgal. Általában az autósokat szidta, akik a parkoláskor egyre kevesebb erkölcsiséget mutatnak, már el sem pirulnak, amikor a megállóban hagyják autójukat, vagy amikor másodikként parkolnak. De ha éppen nem parkolnak, hát abban sincs köszönet, mert akkor meg olyan hirtelen vágódnak a troli elé, hogy az csak vészfékezéssel állhat meg. Ettől előredőlnek az utasok, egymásra esnek, aztán meg a troli falábú vezetőjének, mert nem elég, hogy nem lehet tudni, szerencsétlen utast mikor üti meg a kóboráram, az a lyukaskezű gyógyegér a volán mögött még azzal a két nyomorult pedállal sem tud bánni…

Amikor végre megelőztem a buszt, Marci megint elvigyorodott.

– Azért az a szöveged nem volt semmi! Hogy „nem a természetem hirtelen, hanem a kezem gyors”… – ezen elröhécselt egy darabig, míg átértünk Budára. – Hol hallottad ezt a baromságot?

– Nem hallottam.

– Csak úgy kitaláltad?

– Ez nem baromság, hanem az igazság.

– Hát ez súlyos! – Ismét röhécselt, talán hogy kihozzon a sodromból. Pedig a súlyos az volt, ahogy a Gellért téren fékeztem, remekbe szabott kerékcsikorgással. Diadalmasan, elismerést várva néztem körül, hiszen csak sikerült megállítanom a kocsit. Ennek ellenére a gyalogosok, miután előmerészkedtek a fedezékül szolgáló kukák mögül, és kióvakodtak a zebrára, meglehetősen csúnyán néztek rám. Ráadásul a mellettem veszteglő autó vezetője egy egész kocsisort megállásra kényszerítve, heves integetéssel csalogatta tovább őket, noha már villogott a zöld lámpa. Persze, a gyalogosoknak mindent lehet, de ha én mennék tilosban, engem biztosan elkapnának, hiszen a kocsinak (még ha nem is az enyém) rendszáma van, amit fel lehet írni, le lehet fényképezni… Mintha zöld lámpánál már olyan szívesen gázolna az ember. Na, mindegy… Nem érdemes ezen rágódni, döntöttem el, és inkább a hétvégére koncentráltam.

– Mi lesz ez a háromnapos szar, ahová menni akarsz?

– Számítógépes találkozó: SceneCon. Ott lesz Berndt Konzt. Bemutatja a BeOst.

– Az mi?

– Operációs rendszer.

– Aha – dünnyögtem, mert a Bertalan Lajos utcánál szintén állt a forgalom. – Szóval SceneCon… Apád szerint képregény-rajongók is lesznek…

– Mangások. Meg animések.

– Az anime nem képregény, hanem rajzfilm.

– Tudom.

– Akkor meg?

– Lesznek még szerepjátékosok, egy csomó RPG verseny, trekkerek…

– Hogyhogy?

– Hát, ez egy nagy rendezvény. Úgy hívják, hogy HungaroCon. Minden ilyen fantasztikus…

– Tudom, mi az a HungaroCon.

– Tényleg? Honnan?

– Van egy… ismerősöm, aki sci-fi elbeszéléseket is ír, és minden évben elmegy a Conra.

– Ismerem?

– Nem hiszem.

– Olvastam?

– Nem neked való, amit ír.

– Ki mondja?

– Apád.

– Ő olvasta?

– Őt nem érdekli a sci-fi.

– Akkor honnan tudja?

– Fogalmam sincs. Kérdezd meg tőle.

– És te? Nem is tudtam, hogy szoktál olvasni. Már a Pókemberen kívül, persze…

– Nem szeretem különösebben Pókembert. Batman a kedvencem. És nemcsak képregényeket olvasok… Egyébként honnan tudsz a HungaroConról?

– A netről, miért?

– Semmi… csak én sem tudtam, hogy téged érdekel a sci-fi.

– Engem a konzol-találkozó érdekel, és az idén ez együtt lesz a HungaroConnal, oké?

– Jó, rendben.

Az igazat megvallva, egyáltalán nem gondoltam, hogy rendben volna a dolog, sőt, valami átverésre gyanakodtam, de nem feltételeztem Marciról, hogy képes volna egy háromnapos hazugság megszervezésére. Persze olyan sokáig nem agyalhattam a dolgon, mert a Móricz Zsigmond körtéren úgy jöttek-mentek a pirosban a gyalogosok, mintha nemcsak megbüntethetetlenek lennének, hanem elgázolhatatlanok is. Csak a dudaszóra ugrottak szét, de olyan dühösen néztek, hogy nem tudtam eldönteni, az autó léte vagy a márkája van-e inkább ellenükre. Az egyik nemnormális ráadásul olyan szerencsétlenül szökellt odébb előlem, hogy az Astra jobboldali tükrében kapaszkodott meg a végén, nehogy seggre essen. Még jó, hogy nem maradt a kezében a tükör, csak elállítódott.

Nem igazítottam meg, csak a Kosztolányi Dezső téren, ahol vettünk egy pizzát vacsorára. A pultnál éppen kábítani kezdtem volna a csajt, aki becsomagolta a kajánkat, amikor Marci figyelmeztetett, hogy a nap hátralévő részét vele kell töltenem. A csaj Marcira mosolygott, megjegyezte, hogy milyen aranyos kölyök, én meg bokán rúgtam. Nem a lányt, hanem Marcit. Fel sem szisszent, de megjegyezte:

– Apa szerint nem kell a nappaliban, a kanapén aludnod. Menj be Tamara szobájába, úgyis használtátok már az ágyát... Közösen.

A csaj a pult mögött továbbra is mosolygott, de már a következő vevőre, ezért a hónom alá kaptam a pizzát és kilökdöstem Marcit az étteremből.

– Nem kell védened a nővéredet – mondtam a kocsiban. – Nem járunk együtt.

– Apa szerint igen.

– Nem is tudtam, hogy apád tudja…

– Mit?

– Hát, hogy mi Tamarával…

– Azt mondtad, nem jártok.

– Tulajdonképpen nem is…

– Aha… – úgy bólogatott megfontolt képpel, mint aki érti, amit még én sem. – Megdugtad?

– Miért?

– Én kérdeztem hamarabb!

Vállat vontam.

– Igen. De ez még nem jelenti…

– Nálunk? Az ágyában?

– Semmi közöd hozzá… Egyébként meg a nővéred a különlegességeket kedveli…

– Az mit jelent?

– Hát… hogy nem a saját ágyában szereti…

– Akkor hol?

– Bárhol másutt…

Ezen elgondolkodott, aztán szép lassan zavarba jött, még el is vörösödött.

– Ugye, az én ágyamat… kihagytátok?

– Ki. Azt ki.

Nem tudom, hogy megkönnyebbült-e, de elfordult és az utat bámulta jónéhány percig. Aztán kibökte:

– És jó volt?

– Melyik alkalom?

– Hát… ööö…

– Ezt így amúgy sem tudom elmagyarázni. Érezni kell.

Persze nem elégítette ki ez a válasz.

– De jó?

– Igen. Nagyon… Elégedett vagy?

Nem válaszolt, mert éppen befordultunk a házuk elé, de szó nélkül ugrott és kinyitotta a kaput.

Később felajánlottam, hogy segítek becsomagolni a számítógépét, mire azt felelte, hogy nem viszi Tarjánba. Csodálkoztam, mert úgy tudtam, az ilyen partikon sosincs elég gép, ezért mindenki viszi a sajátját. Erre azt mondta, hogy ő nem bolondult meg. Nem hallottam lelkesedést a hangjában, és ebből már gyanakodnom kellett volna, de elbambulhattam, mert nem tűnt fel a dolog. Csupán hajnalban döbbentem rá az igazságra, amikor Tamara szobájában az ágyhoz bilincselve ébredtem. De akkor már késő volt.

---

[1] G. B. Shaw: Caesar és Cleopatra

[2] Mohammad Ziául-Hak: Pakisztán elnöke 1977-1988 között, akit a híradásokban általában jellegzetes, túlságosan széles tányérsapkában lehetett látni.

[3] William Shakespeare: Romeo és Júlia (Kosztolányi Dezső fordítása)

HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 3.

Na fiú, most már testestül-lelkestül a tiéd!

(Gregory Corso: Uccello)

Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

2.

Ahogyan azt mondani szokták, a tábornok házasságát sokáig nem kísérte gyermekáldás, így aztán örökbe fogadták Tamarát. Hármasban egészen jól elvoltak, majd mikor a kislány tizenhárom éves lett, az öregnek mégis született egy fia, Marci. Az orvosok állítólag ellenezték a szülést, a tábornokék azonban olyan boldogok voltak, hogy vállalták a gyereket, aki épen és egészségesen jött világra. Édesanyja viszont nem élte túl Marci születését, akit így az öregnek és mostohalányának kellett felnevelnie, és ehhez a feladathoz gyakran vettek igénybe külső segítséget. Ilyen segítség voltam többek közt én is.

Ahogyan az öreg egyre feljebb kapaszkodott a ranglétrán, úgy lett egyre elfoglaltabb, majd laktanyaparancsnokként mind többször volt kénytelen jobb híján munkahelyére hurcolni csemetéjét. Marci ugyanis rendszerint elszökdösött a napköziből és a nyári táborokból csakúgy, mint nővére felügyelete alól. Ilyenkor a főváros összes katonai rendésze őt kereste, a kimaradáson lévő állomány pedig megtanulta, hogy ha nem akar váposokkal összefutni, akkor nagy ívben kerülje az internetes hozzáféréssel rendelkező műintézmények környékét, merthogy a Marci gyereket ezen helyeken keresték a legszorgalmasabban, nem is hiába.

Egyébként abszolút véletlenül tettem szert a szárazdajka nem éppen irigylésre méltó tisztségére, noha azóta többször is megfordult már a fejemben, hogy talán a tábornok ravasz összeesküvésének áldozata lettem. Egy hétfő délelőtt üldögéltem a helyőrségi művelődési otthon internetes kávézójában, ahol egyébként mindig lézeng egy-két polgári alkalmazott vagy hozzátartozó a tiszti lakótelepről. Ezúttal viszont egyedül birtokoltam a helyiséget, amíg a tábornok be nem csörtetett Marcival. Egy szempillantás alatt a nyakamba sózta a gyereket, mondván, hogy biztos jól elleszünk egymással, ha meg mégsem, akkor vegyem úgy, hogy ez egy különleges megbízatás, amivel meg kell birkóznom. Nem érdekelt a dolog, gondoltam, ha el akar lógni a gyerek, legfeljebb a fűtőtesthez bilincselem. Mondjuk, nem volt nálam bilincs, de elhihetik, megoldottam volna a problémát. Tényleg. Marcinak akkor már legendája volt a laktanyában, de hát ki nem szarta le? A gyerek hasonlóképpen vélekedhetett rólam, így aztán szép csendben ültünk a gépeink előtt, egészen addig, míg az enyém fülsértő sípolással tudtomra nem adta, hogy nincs ínyére a bánásmód, melyben részesítem. Eleinte – hogy finoman fejezzem ki magam – nem izgatott a dolog, feltettem a fülemre a headset-et, ám abból is csak az a rohadt sípolás hallatszott, ami így már kezdett idegesíteni. Csakhogy fogalmam sem volt róla, hogy a fenébe hallgattathatnám el. Kikapcsolni nem akartam a gépet, mert éppen olyan… de ez nem tartozik ide… A lényeg, hogy mivel még mindig csupán ketten üldögéltünk a helyiségben, Marcit kérdeztem meg, nem zavarja-e a sípolás, mert ha igen, akkor tehetne ellene valamit. Kaptam tőle egy lesajnáló pillantást, de azért segített. Közben, mivel egyikünk sem volt bőbeszédű természetű, nemigen szóltunk egymáshoz. Csakhogy a helyzetből a hemo ügyeletese, aki unalmában néha bekukkantott hozzánk, azt a téves következtetést vonta le, hogy összehaverkodtunk egymással, és sietett megtelefonálni a rendkívüli hírt az öregnek, aki persze rögtön lecsapott. Úgy gondolta, hogy közismerten undok természetű fiacskájának több őrületbe kergetett kiképző altiszt után megtalálta a megfelelő pesztrát. A tisztikar lelkesen helyeselt neki, mondván, hogy két ilyen közönyös és emberkerülő kölyök bizonyosan megérti egymást. Azt hiszem, meg akartak szabadulni Marcitól, és annak is örültek, hogy a pszichoszakasz egyik katonáját szintén lefoglalhatják. Azonnal megváltoztatták a vezénylést, hogy a héten már nem is kellett szolgálatot adnom, a hemo ügyeletesét soron kívül előléptették rendkívüli helyzetfelismerő képességéért, a tábornok meg hozzám vágta a kocsiját, hogy használjam bátran a hitelkártyájával együtt. Nem volt menekvésem; a nyári szünet hátralévő részében én lettem a Marci gyerek bébiszittere.

Mivel rohadtul nem érdekeltek a számítógépes játékok, az első héten erősen hanyagoltuk az internetes kávézókat meg a különféle konzol-partikat. Viszont régi vágyam volt napokat eltölteni a Vidámparkban, a Csodák Palotájában, meg efféle helyeken. Ezeket többnyire Marci is élvezte, ám a következő héten jól átkúrta az agyamat. Egy olyan fickót keresve, aki állítólag megfenyegette őt, elmentünk valami hackertanyára, ahol azonban várakozásommal ellentétben nem nyápic okostojások kucorogtak a félhomályos szobában, hanem önérzetes, izomagyú májerek vigyorogtak ránk baseball-ütők társaságában. Mire sikerült lerendeznem a sorsukat, a szomszédok kihívták a jardot. Nem vártuk meg őket; idejében leléptünk egy olyan hátizsákkal, amely nem volt nálunk, amikor megérkeztünk. Akkor már sejtettem, hogy szép magyar kifejezéssel élve, át lettem verve, ezért visszafelé a Margit-hídról bevágtam a cuccot a Dunába. Marci majdnem infarktust kapott. Valami húzós anyag volt a zsákban, régóta fájt rá a foga, de sosem tudta megszerezni. Ezért aztán összeugrasztott a hackerekkel, akik valami rétegmaffiához tartoztak, és amíg én velük foglalkoztam, ő lenyúlta a zsákot és még büszke is volt magára. Előre megtervezte az egészet, átverte a hackereket meg engem is.

Csak egy kicsit idegesített a dolog, de amikor Marci hisztizni kezdett a hátizsák miatt, megígértem neki, hogy őt is a folyóba hajítom. Komolyan vette, és másnap mindketten azt kértük az apjától, hogy többé ne kelljen Marcira vigyáznom.

A tábornoknak persze esze ágában sem volt megszabadítani minket egymástól, és tovább szövögette kisded terveit. A hackeres balhét egyikünk sem említette neki, így a legnagyobb lelki nyugalommal irányítgatta a főiskolát és a laktanyát, és mind többször tartott igényt kényszerű szolgálataimra. Marci sem volt teljesen hülye, és hamarosan megegyeztünk, hogy nem cseszegetjük egymást. Értékelte, hogy nem nyomtam fel az apjánál, miszerint egy aljas kis tolvaj, és ennek fejében nem cirkuszolt, ha vigyáznom kellett rá. Nyugodtan lerakhattam egy internetes kávézóban és órákra elkolbászolhattam a tábornok kocsiján. Amikor visszatértem, ugyanott megtaláltam. Sőt, amikor úgy alakult, elvittem képregény-találkozókra is, majd mikor a tábornok éjszaka is dolgozott, betértünk egy-egy alter vagy gót bulira, ahonnan még őt sem nézték ki. Olyannyira, hogy egyik vasárnap reggel sötétre mázolt és kihúzott szemekkel, meg tépett, fekete frizurával vittem haza, de csak Tamara vette észre, ő meg nem szólt. Mindenesetre a következő bulin figyelmeztettem az ismerőseimet, hogy ha cigivel, piával vagy narkóval kínálják a kölyköt, letöröm a kezüket. Aggodalmam viszont feleslegesnek bizonyult, mert Marci egyelőre nem kívánt közelebbi kapcsolatba kerülni az ajzó- és bódítószerekkel. Aztán egy őszi hétvégén, amikor a tábornoknak váratlan munkája akadt, és már nem tudtuk megváltoztatni a vezénylést másfél órával a szolgálatba lépésem előtt, Marci kiverte a balhét. Mindenáron azt akarta, hogy én vigyázzak rá, még a nővérét is elzavarta. Na, ekkor ragasztották rám a Bébiszitter nevet, amit a szakaszban egyszerűen Bébire rövidítettek.

Még jó, hogy a laktanyán kívül ezt senki sem tudta.

Gondoltam én.

HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 2.

Egy emlék, mely még mindig él

(Bikini: Mielőtt elmegyek)       

Úgy véljük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

Szentendre, Kossuth Lajos Katonai Főiskola

1.

Szentendre, KLKF, az ezredforduló után

Éppen nagy kényelmesen elvackolódtam az ágyamban, amikor meghallottam az alegység-ügyeletes ordítását, amiből rögtön sejtettem, hogy ez a hétvége sem úgy alakul majd, ahogyan elterveztem. Köztudomású ugyanis, hogy ha csütörtökön délután fél ötkor a folyosó végén egy erősen mutáló hangú tizedes a nevünket szajkózza, akkor lőttek a pihenésünknek és a szórakozásunknak. Pedig el bírtam volna viselni némi nyugalmat, mert négykor adtam le a 24 órás szolgálatot, és öt perce zuhanyoztam le, hogy végre ágyba bújhassak. Gondolkoztam is néhány másodpercig, hogy hagyom óbégatni a tizedest, aztán mégis megkönyörültem a századon és megkíméltem a honvédeket attól, hogy tartós halláskárosodást szenvedjenek. Persze, nem kellett volna ilyen nagylelkűnek lennem, de erre csak később jöttem rá.

Erőt vettem magamon, felkeltem, és éppen az ügyeletes pultja felé slattyogtam, mert az a marha egyre elszántabban ordítozta a nevemet, amikor nyílt az egyik iroda ajtaja és Teveszar, a századpéká lépett ki rajta erősen felindult állapotban. Barátságosan biccentettem felé, hogy legyen egy jó napja, ám erre még inkább elborult a tekintete. Lehet, hogy nem tetszettem neki, bár szerintem kifejezetten előnyösen mutattam a strandpapucsomban és a kis piros szívecskékkel díszített boxeralsómban. Elismerem persze, hogy nem ez a legmegfelelőbb öltözet arra a célra, hogy kinyilvánítsuk tiszteletünket a század elöljárója iránt, de hát így ugrottam ki az ágyból, hogy elhallgattassam végre a kappanhangú tizedest. Mivel pedig már egy hete állandó szolgálatot adtam, arra sem maradt időm, hogy a szennyes kincstári alsókat kimossam, ezért voltam kénytelen a szívecskés boxerben villogni. Tamarától kaptam néhány hónapja, és szerinte is jól állt rajtam, de ez nem tartozik ide. A lényeg, hogy Teveszar főhadnagy elborult tekintettel meredt rám, és talán szólni is szeretett volna, ám torkán akadt a hang és elvörösödött a feje. Nem tudott érdekelni; nem sok közünk volt egymáshoz. Igaz, szakaszunkat most éppen az ő századánál szállásolták el, de ettől Teveszar még nem vált elöljárónkká. Már több mint fél éve dugdostak minket ide-oda a főiskola és a sorállomány közt, és sehol sem maradtunk néhány hétnél tovább. Az állománycsere időszakában, mivel besegítettünk az első fokozatú külső őrségben, éppen az őrszázad szintjére helyeztek minket. Teveszar a legkevésbé sem örült ennek, mert tekintélyét látta csorbulni megjelenésünkben. Pedig nem szolgáltattunk rá okot, hiszen még Teveszarnak sem mi kereszteltük el, hanem a saját katonái, de hát mi a fenének szívott pont Camelt, amikor annyi más cigaretta van a világon?

Na mindegy, a lényeg, hogy minden apróságban rivalizálni akart velünk, és roppantul idegesítette, hogy mi le se szartuk. Most is elém vágott a folyosón, miután el tudta szakítani tekintetét piros szívecskéimtől, és mire az ügyeletes asztalához értem, már ő ordítozott a jobb sorsra érdemes sorállományú tizedessel. Meg kellett várnom, hogy kiadja magából azt a három darab jelzős mondatszerkezetet, amit ismert, lefenyítse a tizedest, majd dúlva-fúlva távozzon. Ráadásul a megrettent alegység-ügyeletes szólni sem bírt, csak nagyokat nyelt, úgy kellett kihúznom belőle, hogy miért óbégatott utánam. Először azt sem tudta, ki vagyok, majd miután megígértem neki, hogy beszélek az érdekében Teveszarral (akit éppen azzal sikerült felidegesítenie, hogy a nevemet kiabálta), kinyögte, hogy az ütiszobából telefonáltak, mert hívat a laktanyaparancsnok. Na, ez volt az a hír, amire nem vágytam, ezért hirtelen felindulásból azt találtam mondani a srácnak, hogy csessze meg. Ezt ő úgy értelmezhette, hogy mégsem beszélek Teveszarral, mert látványosan összeomlott és a könnyeit nyelve borult a pultra, míg én visszaballagtam a körletbe. Nehéz szívvel kibányásztam a szennyesből egy barna kincstári alsónadrágot, mert hát az ember mégsem jelenhet meg egy vezérőrnagy előtt piros szívecskés boxeralsóban még akkor sem, ha elöljárója nem tudja, hogy az van rajta. Lehet persze, hogy ez csupán az én mániám, de szerintem így tisztességes. Na mindegy, szóval a szennyes alsóra még a nemrég levetett átizzadt szolgálati gyakorlót is fel kellett húznom, mert abból sem volt másik, és egyetlen örömömre csak az szolgált, hogy legalább zokniból találtam tisztát. Ez az apróság azonban kevés volt ahhoz, hogy feldobja a hangulatomat, ezért nem is értékeltem igazán, amikor a századszintről lefelé menet megpillantottam a feszes vigyázzban álló alegység-ügyeletest, akinek Teveszar hevesen gesztikulálva a szolgálati szabályzatból tartott felolvasást. Intettem nekik, hogy egyikükre sem haragszom, aztán leballagtam az udvarra.

– Ülj le, Patrik – fogadott az öreg, miután jelentkeztem nála, és ebből már tudtam, hogy kihallgatásom nem hivatalos jellegű lesz. Azaz nem kell vezérőrnagynak titulálnom a rendfokozata szerint, elég a tábornok úr megszólítás is. Amikor aztán azt is megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas, feltámadt bennem a gyanú, hogy az öreg munkával fogja tölteni a hétvégét, és nekem kellene Marcira, a fiára vigyáznom. Nem ez lett volna az első eset, olyannyira nem, hogy Marcival már elég jól össze is barátkoztunk.

Ehhez képest azonban a tábornok egészen máshonnan indított. Hátradöntötte szikár testét a hatalmas fotelben, végigsimított erősen ritkuló őszes haján, és mintegy mellékesen megjegyezte:

– Szabó főhadnagy ismét panaszkodott a szakaszra.

Szabó főhadnagy amúgy Teveszar volt, ezért nem vettem szívemre a dolgot, meg hát különben sem én voltam a szakaszparancsnok.

– Az egy barom – mondtam hát, miközben a konyak-kólámat kóstolgattam. Az öreg alig kevert bele a Napoleonból, s ebből azt a következtetést vontam le, hogy aznap még feladatok várnak rám. A tábornok azonban nem sietett ezek mibenlétét az orromra kötni; leragadt inkább Teveszarnál.

– Őt is meg lehet érteni…– sóhajtotta, de én nem hagytam magam.

– Tönkreteszi az őrszázadot. Egyszer csinál majd valami katasztrofális ökörséget, amit nem biztos, hogy ép bőrrel megúszunk. Ez egy komplett idióta.

– Viszont jó hátszele van, ahogy ti mondanátok. Muszáj rábíznom egy századot, ha nem akarom, hogy inkább tanítson valamelyik tanszéken.

– Azt a századot az őrmester tartja össze, tábornok úr.

– Az a dolga. Azért van ott.

– Hát, nekem mindegy…

Az öreg előredőlt, letette konyakospoharát és rám bökött.

– Nem, nem mindegy, Patrik. A viselkedésetek miatt a főhadnagy meggyűlölte a szakaszt, a gyűlölet pedig rossz tanácsadó.

Vállat vontam.

– Tanuljon meg alkalmazkodni.

– Nem neki kell alkalmazkodnia, Patrik. Ti kerültetek hozzá, ti borítottátok fel az őrszázad életét. Egy rakás flegma kölyök, akiknek rangjelzésük nincs, de úgy viselkednek, mintha nem egyszerű honvédek lennének.

– Sajnálom, tábornok úr – hazudtam. – Nekünk tökéletes helyünk volt a felderítő tanszéken. A sok kerge figura közül nem lógtunk ki. Már csak azért sem, mert ott mindenki titokzatoskodott és megjátszotta magát. Senkinek nem tűnt fel, hogy mi néha csinálunk is valamit.

– Igen. Szép lassan belefolytatok a gyakorlati oktatásba, barátkoztatok a hallgatókkal…

– Soha nem járt el a szánk. Semmit sem árultunk el a munkánkról.

– Eddig – sóhajtotta a tábornok, és ismét hátradőlt a fotelben. – Én megbízom bennetek, de tudod, hogy nem rajtam múlik a dolog.

– Tudom.

– Azok ott fent – nézett fel a mennyezetre, miközben tudtam, hogy nem az első emeleten tanyázó idegen nyelvű tanszékre gondol –, akik létrehozták a szakaszt, közel sem ilyen derűlátóak. Mond neked valamit az államtitok fogalma?

– Attól komolyabb munkánk is volt. – Még mindig nem érdekelt a beszélgetés, de leraktam a poharamat. – Talán kiszivárgott valami?

– Nem tudok róla – rázta meg a fejét az öreg. – Ők mégsem bíznak bennetek, ezért nem maradhattok sokáig egy helyen. Hogy senkivel ne kerülhessetek közeli… bizalmas kapcsolatba.

– Na ja. Mi az életünket adjuk, hálából pedig legszívesebben börtönbe zárnának.

– Ne használj nagy szavakat; mindannyian éltek. És nem mellesleg tudtátok, mit vállaltok.

– Lehet, hogy nem volt más választásunk, tábornok úr.

– Lehet – bólintott. Természetesen ő sem tudta, hogy honnan verbuváltak minket. Készen kapta a szakaszt a kényes és veszélyes feladatok megoldására. Egy maréknyi 17-20 éves kölyköt, akiknek az életével nem kellett elszámolnia… Hivatalosan nem is léteztünk, sosem éltünk és senkinek sem hiányoztunk. Viszont mindahányan gyakorlott fegyverforgatónak bizonyultunk, és nem utolsósorban rendelkeztünk a különleges ügyek megoldásához szükséges … hm… különleges képességekkel. De tényleg.

Gyanítom, az öreg egyáltalán nem akarta tudni, hogy kik vagyunk. Szállást adott nekünk, de azok, akiket sosem nevezett meg, alaposan a lelkére kötötték, hogy gondosan titkolja el létezésünket a külvilág elől. Ebben nem is volt hiba, bár a laktanyán belül csak pszichoszakasznak hívtak minket, mindenki úgy tudta, hogy afféle pót-ügyeletes alegységként funkcionálunk, tekintettel a nemzetközi helyzet fokozódására. Tudják, 9.11 meg ilyenek… Mi voltunk a gyors reagálású, azonnal bevethető, minden feladatra alkalmas szakasz, amely nem teljesen normális, fura fickókból áll. Eleinte a tábornok is zavarban volt, ha meglátott minket, de azért igyekezett megbarátkozni velünk.

– Egyikőtök előéletét sem ismerem, de mióta itt vagytok, nem csalódtam bennetek, ezért szeretnék segíteni…

Sok volt nekem ennyi érzelemnyilvánítás, így jobb híján gyorsan magamba döntöttem a konyak-kólát.

– Senkinek a segítségére nincs szükségünk.

Az öreg nem sértődött meg, inkább tovább atyáskodott.

– De igen, van… Talán nem tudsz róla, Patrik, de két év alatt nagyon megváltoztál. Amikor idekerültél a szakaszhoz, olyan voltál, mint a többiek. Közönyös, zárkózott, emberkerülő és megközelíthetetlen.

– A munkámat elvégeztem.

– Azt el. Rendesen. De a legalapvetőbb érzelmek is hiányoztak belőled. Még undorodni, gyűlölni vagy haragudni sem tudtál.

– Mint egy robot…

– Pontosan.

– Na, hát akkor én voltam a tökéletes katona. Meg persze a többiek a szakaszból. Ezt akarták… ők… akik létrehozták a szakaszt.

– Minden bizonnyal.

– Érzelemmentes, rideg harcigépek… Mi vagyunk a legjobb katonái.

– Nem az én katonáim vagytok, ezt te is tudod.

– De a legjobbak. Akkor meg mi a baj?

– Baj főleg veled van. Megváltoztál. Már nem olyan vagy, mint valami robot.

– Ha lenne pszichiáterem, az biztosan örülne a hírnek.

– Ne hidd. Cinikus, embergyűlölő kamasz lett belőled.

– Már nem végzem jól a munkámat?

– De igen. Csakhogy hatással vagy a szakasz többi tagjára.

– Csak nem ébredtek fel bennük is az érzelmek?

– Gúnyolódj csak…

– Elnézést, tábornok úr.

– Nem én vagyok az ellenséged… Viszont ők úgy gondolják, hogy veszélyezteted a szakasz létét.

– Nélkülem a többiek nem haverkodtak volna össze a hallgatókkal?

– Valószínűleg.

– Hiszen azt mondta, hogy embergyűlölő vagyok.

– Talán csak annak akarod mutatni magadat. Valójában pedig szeretetre vágysz… Nem ismered a saját érzelmeidet…

– Összezavarodtam volna?

– Tipikus kamaszkori tünet. Végre emberré váltál.

– És katonailag alkalmatlanná…

Az öreg felvette a poharát és felém emelte.

– Nos, ők így gondolják.

Nagyot nyeltem, de a tábornok úgy gondolhatta, hogy az izgalomtól, és esze ágában sem volt újratölteni a poharamat. Pedig semmiféle izgalmat nem éreztem, talán inkább egyfajta ürességet.

– Ezek szerint… jóváhagyták? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

Az öreg elvigyorodott.

– Igen, Patrik. Engedélyezik, hogy leszerelj.

Kiitta a pohara tartalmát, aztán felcsillanó szemmel, várakozóan nézett rám. Egy idő után elhalványult tekintetében a csillogás, talán, mert nem ugrottam lelkendezve a nyakába.

– Több lelkesedést is mutathatnál, fiam. Elég nehezen sikerült őket rábeszélni a dologra.

– Köszönöm, tábornok úr.

– Nem azt kértem, hogy hálálkodj! – csattant fel hirtelen.

– Akkor nem köszönöm, uram.

– Ne szemtelenkedj, öcsi!

– Százados vagyok, uram, még ha nincs is rangjelzésem.

– Én pedig vezérőrnagy! Az elöljáród. – Nem haragudott rám, csupán zavarban volt.

Nagy lendülettel letette kiürült poharát az asztalára, aztán felpattant és járkálni kezdett.

Reménykedtem benne, hogy a bárszekrényhez indul, és kever nekem még egy konyak-kólát, de az ablaknál állapodott meg. Kibámult a laktanya főkapujára, amely előtt, ha jól láttam, a kiszolgáló század kimaradásra induló katonái sorakoztak fel, hogy a kapuügyeletesek főnöke, egy szigorú altiszt szemrevételezze őket. A srácok mind civilben feszítettek, és nem látszott rajtuk, hogy megilletődtek volna a törzsőrmestertől.

– Milyen gyorsan változik a világ – jegyezte meg az öreg. – Hamarosan civilek őrzik majd a katonáimat is…

– Belőlem nem lesz biztonsági őr, uram.

– Remélem, Patrik, remélem. – Hirtelen hátat fordított az ablaknak. – Végre önálló leszel…

Majdnem kicsúszott a számon, hogy életemben először, de idejében kapcsoltam. Az öreggel már többször beszélgettünk arról, hogy mihez kezdek majd, miután leszereltem, a múltamról azonban gondosan hallgattunk, ahogyan kellett. Miután pedig Marci révén kissé közelebb kerültünk egymáshoz, néha kínos helyzeteket teremtett, hogy bizonyos témákról nem társaloghattunk. A tábornok akkor sem szólt semmit, amikor a leszerelésemet kérelmeztem. Talán attól félt, hogy ha alaposan kikérdez, olyasmit is megtudhat, amit nem kellene. Ami veszélyes lehet még számára is… A kíváncsiság persze mocorgott benne, de mindhiába.

Most sem válaszoltam, s a csend kezdett kellemetlenné válni. Az öreg észbekapott és megköszörülte a torkát.

– Volna itt még valami…

– Marci? – kérdeztem és felálltam, mert a tábornok nem mutatta jelét annak, hogy leülni szándékozna. Viszont már meg sem lepődött azon, hogy kitaláltam a gondolatait.

– Egész hétvégén elfoglaltságom lesz a minisztériumban. Nem érek rá, ő meg valami találkozóra akar menni Salgótarjánba. Három napra, holnaptól. Egyedül nem engedem el, de a nővére sem kísérheti, mert egy hónapos gyakorlaton van…

Na igen, gondoltam, de nem szóltam semmit. Az öregnek is megvan a maga keresztje, és elvárja, hogy néha más cipelje helyette. 

HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 1.

Jó a csapat Karancsalján,

Hajrá, hajrá Salgótarján!

(Irigy Hónaljmirigy: Dal a csávóról)

Úgy véljük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

PROLÓGUS

Nürnberg, 1828

Egy ismeretlen tizenéves fiú botladozott az 1828. esztendő pünkösdjének hétfőjén a németországi Nürnberg városának utcáin. Bizonytalanul lépkedett és kissé tántorgott is, mintha megsérült volna vagy részeg lenne.

Odatámolygott egy helybéli vargához, és átadott neki egy levelet, melyet a városban állomásozó hatodik lovasezred századosának címeztek.

A fiú közben ezt motyogta:

– Katona akarok lenni… katona akarok lenni…

A varga elkísérte a fiút a rendőrségre, és megvárta, amíg hívatták a lovassági tisztet, akinek a levél szólt. Miután az illető megérkezett, a szolgálatban lévő rendőr és az ezred századosa együtt olvasták el a rövid levelet:

„A fiú neve Caspar Hauser, és tizenhat éves. Ha nem akarják megtartani, öljék meg, vagy akasszák fel a kéménybe.”

A levélen nem volt aláírás, és a fiú mindössze azt a három szót ismételgette, amit a vargának mondott. Bőre olyan sima volt, mint a kisbabáké, nem tudott rendesen járni, és az egyszerű, hétköznapi tárgyak is ismeretlennek bizonyultak számára. Viszont mindkét kezét egyforma ügyességgel használta, sötétben is olyan jól látott, mint nappal, sőt ha akarta, napvilágnál is megszámlálta a csillagokat.

Caspart a nürnbergi börtönőr vette magához, aki hamarosan megállapította, hogy a fiú egyáltalán nem szellemi fogyatékos. Gyorsan és mohón tanult. Ám a börtönőr nem tudta volna sokáig gondját viselni, ezért Caspart néhány hét múlva Daumer professzor fogadta örökbe. Nála a botladozó, retardált gyerekből hónapok alatt jó eszű, intelligens fiatalember vált.

1829. október 27-én azonban a fiút egy fekete köpenyes férfi támadta meg az utcán, és egy furcsa tőrrel súlyosan megsebesítette.

Két év múlva, 1831-ben Caspart ismét megtámadta egy ismeretlen fekete ruhás férfi, de a fiú némi szerencsével elmenekült előle.

1833 decemberében azonban halálos sebből vérezve támolygott ki egy parkból. Szemtanúk ismét csak egy fekete ruhás, köpönyeges alakot véltek látni, ám furcsa módon a hóban egyedül Caspar lábnyomait találták meg.

A szerencsétlen fiatalember három nap múlva belehalt sérüléseibe.

Származására és gyilkosa kilétére sosem derült fény.