HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 3.

Na fiú, most már testestül-lelkestül a tiéd!

(Gregory Corso: Uccello)

Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

2.

Ahogyan azt mondani szokták, a tábornok házasságát sokáig nem kísérte gyermekáldás, így aztán örökbe fogadták Tamarát. Hármasban egészen jól elvoltak, majd mikor a kislány tizenhárom éves lett, az öregnek mégis született egy fia, Marci. Az orvosok állítólag ellenezték a szülést, a tábornokék azonban olyan boldogok voltak, hogy vállalták a gyereket, aki épen és egészségesen jött világra. Édesanyja viszont nem élte túl Marci születését, akit így az öregnek és mostohalányának kellett felnevelnie, és ehhez a feladathoz gyakran vettek igénybe külső segítséget. Ilyen segítség voltam többek közt én is.

Ahogyan az öreg egyre feljebb kapaszkodott a ranglétrán, úgy lett egyre elfoglaltabb, majd laktanyaparancsnokként mind többször volt kénytelen jobb híján munkahelyére hurcolni csemetéjét. Marci ugyanis rendszerint elszökdösött a napköziből és a nyári táborokból csakúgy, mint nővére felügyelete alól. Ilyenkor a főváros összes katonai rendésze őt kereste, a kimaradáson lévő állomány pedig megtanulta, hogy ha nem akar váposokkal összefutni, akkor nagy ívben kerülje az internetes hozzáféréssel rendelkező műintézmények környékét, merthogy a Marci gyereket ezen helyeken keresték a legszorgalmasabban, nem is hiába.

Egyébként abszolút véletlenül tettem szert a szárazdajka nem éppen irigylésre méltó tisztségére, noha azóta többször is megfordult már a fejemben, hogy talán a tábornok ravasz összeesküvésének áldozata lettem. Egy hétfő délelőtt üldögéltem a helyőrségi művelődési otthon internetes kávézójában, ahol egyébként mindig lézeng egy-két polgári alkalmazott vagy hozzátartozó a tiszti lakótelepről. Ezúttal viszont egyedül birtokoltam a helyiséget, amíg a tábornok be nem csörtetett Marcival. Egy szempillantás alatt a nyakamba sózta a gyereket, mondván, hogy biztos jól elleszünk egymással, ha meg mégsem, akkor vegyem úgy, hogy ez egy különleges megbízatás, amivel meg kell birkóznom. Nem érdekelt a dolog, gondoltam, ha el akar lógni a gyerek, legfeljebb a fűtőtesthez bilincselem. Mondjuk, nem volt nálam bilincs, de elhihetik, megoldottam volna a problémát. Tényleg. Marcinak akkor már legendája volt a laktanyában, de hát ki nem szarta le? A gyerek hasonlóképpen vélekedhetett rólam, így aztán szép csendben ültünk a gépeink előtt, egészen addig, míg az enyém fülsértő sípolással tudtomra nem adta, hogy nincs ínyére a bánásmód, melyben részesítem. Eleinte – hogy finoman fejezzem ki magam – nem izgatott a dolog, feltettem a fülemre a headset-et, ám abból is csak az a rohadt sípolás hallatszott, ami így már kezdett idegesíteni. Csakhogy fogalmam sem volt róla, hogy a fenébe hallgattathatnám el. Kikapcsolni nem akartam a gépet, mert éppen olyan… de ez nem tartozik ide… A lényeg, hogy mivel még mindig csupán ketten üldögéltünk a helyiségben, Marcit kérdeztem meg, nem zavarja-e a sípolás, mert ha igen, akkor tehetne ellene valamit. Kaptam tőle egy lesajnáló pillantást, de azért segített. Közben, mivel egyikünk sem volt bőbeszédű természetű, nemigen szóltunk egymáshoz. Csakhogy a helyzetből a hemo ügyeletese, aki unalmában néha bekukkantott hozzánk, azt a téves következtetést vonta le, hogy összehaverkodtunk egymással, és sietett megtelefonálni a rendkívüli hírt az öregnek, aki persze rögtön lecsapott. Úgy gondolta, hogy közismerten undok természetű fiacskájának több őrületbe kergetett kiképző altiszt után megtalálta a megfelelő pesztrát. A tisztikar lelkesen helyeselt neki, mondván, hogy két ilyen közönyös és emberkerülő kölyök bizonyosan megérti egymást. Azt hiszem, meg akartak szabadulni Marcitól, és annak is örültek, hogy a pszichoszakasz egyik katonáját szintén lefoglalhatják. Azonnal megváltoztatták a vezénylést, hogy a héten már nem is kellett szolgálatot adnom, a hemo ügyeletesét soron kívül előléptették rendkívüli helyzetfelismerő képességéért, a tábornok meg hozzám vágta a kocsiját, hogy használjam bátran a hitelkártyájával együtt. Nem volt menekvésem; a nyári szünet hátralévő részében én lettem a Marci gyerek bébiszittere.

Mivel rohadtul nem érdekeltek a számítógépes játékok, az első héten erősen hanyagoltuk az internetes kávézókat meg a különféle konzol-partikat. Viszont régi vágyam volt napokat eltölteni a Vidámparkban, a Csodák Palotájában, meg efféle helyeken. Ezeket többnyire Marci is élvezte, ám a következő héten jól átkúrta az agyamat. Egy olyan fickót keresve, aki állítólag megfenyegette őt, elmentünk valami hackertanyára, ahol azonban várakozásommal ellentétben nem nyápic okostojások kucorogtak a félhomályos szobában, hanem önérzetes, izomagyú májerek vigyorogtak ránk baseball-ütők társaságában. Mire sikerült lerendeznem a sorsukat, a szomszédok kihívták a jardot. Nem vártuk meg őket; idejében leléptünk egy olyan hátizsákkal, amely nem volt nálunk, amikor megérkeztünk. Akkor már sejtettem, hogy szép magyar kifejezéssel élve, át lettem verve, ezért visszafelé a Margit-hídról bevágtam a cuccot a Dunába. Marci majdnem infarktust kapott. Valami húzós anyag volt a zsákban, régóta fájt rá a foga, de sosem tudta megszerezni. Ezért aztán összeugrasztott a hackerekkel, akik valami rétegmaffiához tartoztak, és amíg én velük foglalkoztam, ő lenyúlta a zsákot és még büszke is volt magára. Előre megtervezte az egészet, átverte a hackereket meg engem is.

Csak egy kicsit idegesített a dolog, de amikor Marci hisztizni kezdett a hátizsák miatt, megígértem neki, hogy őt is a folyóba hajítom. Komolyan vette, és másnap mindketten azt kértük az apjától, hogy többé ne kelljen Marcira vigyáznom.

A tábornoknak persze esze ágában sem volt megszabadítani minket egymástól, és tovább szövögette kisded terveit. A hackeres balhét egyikünk sem említette neki, így a legnagyobb lelki nyugalommal irányítgatta a főiskolát és a laktanyát, és mind többször tartott igényt kényszerű szolgálataimra. Marci sem volt teljesen hülye, és hamarosan megegyeztünk, hogy nem cseszegetjük egymást. Értékelte, hogy nem nyomtam fel az apjánál, miszerint egy aljas kis tolvaj, és ennek fejében nem cirkuszolt, ha vigyáznom kellett rá. Nyugodtan lerakhattam egy internetes kávézóban és órákra elkolbászolhattam a tábornok kocsiján. Amikor visszatértem, ugyanott megtaláltam. Sőt, amikor úgy alakult, elvittem képregény-találkozókra is, majd mikor a tábornok éjszaka is dolgozott, betértünk egy-egy alter vagy gót bulira, ahonnan még őt sem nézték ki. Olyannyira, hogy egyik vasárnap reggel sötétre mázolt és kihúzott szemekkel, meg tépett, fekete frizurával vittem haza, de csak Tamara vette észre, ő meg nem szólt. Mindenesetre a következő bulin figyelmeztettem az ismerőseimet, hogy ha cigivel, piával vagy narkóval kínálják a kölyköt, letöröm a kezüket. Aggodalmam viszont feleslegesnek bizonyult, mert Marci egyelőre nem kívánt közelebbi kapcsolatba kerülni az ajzó- és bódítószerekkel. Aztán egy őszi hétvégén, amikor a tábornoknak váratlan munkája akadt, és már nem tudtuk megváltoztatni a vezénylést másfél órával a szolgálatba lépésem előtt, Marci kiverte a balhét. Mindenáron azt akarta, hogy én vigyázzak rá, még a nővérét is elzavarta. Na, ekkor ragasztották rám a Bébiszitter nevet, amit a szakaszban egyszerűen Bébire rövidítettek.

Még jó, hogy a laktanyán kívül ezt senki sem tudta.

Gondoltam én.