Jó a csapat
Karancsalján,
Hajrá, hajrá
Salgótarján!
(Irigy Hónaljmirigy: Dal a csávóról)
Úgy véljük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk,
hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon
események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára
bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma
már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán
egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes
bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy
valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy
nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk,
azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy
mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami
akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül
váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.
PROLÓGUS
Nürnberg, 1828
Egy ismeretlen tizenéves fiú
botladozott az 1828. esztendő pünkösdjének hétfőjén a németországi Nürnberg
városának utcáin. Bizonytalanul lépkedett és kissé tántorgott is, mintha megsérült
volna vagy részeg lenne.
Odatámolygott egy helybéli
vargához, és átadott neki egy levelet, melyet a városban állomásozó hatodik
lovasezred századosának címeztek.
A fiú közben ezt motyogta:
– Katona akarok lenni… katona
akarok lenni…
A varga elkísérte a fiút a rendőrségre,
és megvárta, amíg hívatták a lovassági tisztet, akinek a levél szólt. Miután az
illető megérkezett, a szolgálatban lévő rendőr és az ezred századosa együtt
olvasták el a rövid levelet:
„A fiú neve Caspar Hauser, és tizenhat éves. Ha nem
akarják megtartani, öljék meg, vagy akasszák fel a kéménybe.”
A levélen nem volt aláírás,
és a fiú mindössze azt a három szót ismételgette, amit a vargának mondott. Bőre
olyan sima volt, mint a kisbabáké, nem tudott rendesen járni, és az egyszerű,
hétköznapi tárgyak is ismeretlennek bizonyultak számára. Viszont mindkét kezét
egyforma ügyességgel használta, sötétben is olyan jól látott, mint nappal, sőt ha
akarta, napvilágnál is megszámlálta a csillagokat.
Caspart a nürnbergi börtönőr
vette magához, aki hamarosan megállapította, hogy a fiú egyáltalán nem szellemi
fogyatékos. Gyorsan és mohón tanult. Ám a börtönőr nem tudta volna sokáig
gondját viselni, ezért Caspart néhány hét múlva Daumer professzor fogadta
örökbe. Nála a botladozó, retardált gyerekből hónapok alatt jó eszű,
intelligens fiatalember vált.
1829. október 27-én azonban a
fiút egy fekete köpenyes férfi támadta meg az utcán, és egy furcsa tőrrel
súlyosan megsebesítette.
Két év múlva, 1831-ben
Caspart ismét megtámadta egy ismeretlen fekete ruhás férfi, de a fiú némi
szerencsével elmenekült előle.
1833 decemberében azonban
halálos sebből vérezve támolygott ki egy parkból. Szemtanúk ismét csak egy fekete
ruhás, köpönyeges alakot véltek látni, ám furcsa módon a hóban egyedül
Caspar lábnyomait találták meg.
A szerencsétlen fiatalember
három nap múlva belehalt sérüléseibe.
Származására és gyilkosa
kilétére sosem derült fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése