HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 5.

…, és hogy az

utolsó fantasztikus könyvet is kivágták a lakás

ablakán és az utolsó ajtót bezárták hajnali

négykor és az utolsó telefont falhoz vágták        

feleletképpen és az utolsó bútorozott

szobából kirámolták a szellemi berendezést

az utolsó darabig, egy sárga papírrózsa

csavarodott a gardrobe-fülkében egy

drótfogasra…

(Allen Ginsberg: Üvöltés)

Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

4.

Ébredtek már arra, hogy nem tudják mozdítani a végtagjaikat? Mondhatom, roppant félelmetes érzés, az álom egy pillanat alatt kiröppen az ember szeméből.

Amikor hunyorogva felpillantottam, egy kék topban feszülő cicipár töltötte be a látóteremet. És bár az olvasólámpa éppen a szemembe tűzött, felismertem őket, akárcsak azt a félautomata pisztolyt, melyet a cickók gazdája az orrom alá nyomott.

– Hello, Tami – nyögtem ki óvatosan. Általában csak tartótisztnek szólítottam, amit nagyon utált, mert szerinte nincs humorom, és komolyan gondolom, amit mondok. Ebben persze tévedett, mert nekem igenis van humorom, de hogy ő tartótiszt, azt valóban komolyan gondoltam, és nem csak azért, mert Tamara a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem elvégzése után a katonai titkosszolgálathoz került…

Most azonban a szervezetnél belém nevelt ösztön arra intett, hogy ha egy 9 milliméteres SIG Sauer félautomata pisztoly van a kezében, 16 golyóval a tárban, akkor ne bosszantsam a csajt.

– Apád azt mondta, gyakorlaton vagy a titkosszolgálattal…

A feszes top kiúszott a látóteremből, átadva helyét egy izmos és kívánatos hasikának, ahogyan Tamara a fejem fölé nyúlt és kíméletlenül megrángatta bal karomat. Mit mondjak, a bilincs és az ágy is szilárdan tartott, Tamara hangja pedig jéghideg volt, amikor közölte:

– A tábornok nem az apám, te is tudod. Árva vagyok, mint te.

– Ezt most miért mondod? Eddig tökéletesen megfelelt apádként…

Újabb erőteljes rángatás előzte meg válaszát; ezúttal a jobb karom látta kárát Tamara rendszeres testedzésének. Karcsú, de szívós és erős csaj volt, olyan hosszú combokkal, hogy amikor összemértük egymást, az én lábam bizonyult rövidebbnek.

– Azért mondom, hogy ne bízd el magad. Ezek a bilincsek nem azok a bilincsek. Most nem a barátnőddel beszélsz, hanem az összekötőddel.

Összerándultam, és ez nem kerülte el a figyelmét.

– Ezek szerint a tábornok valóban azt hiszi, hogy nem vagy itthon? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Rossz előérzet kerített hatalmába.

A pisztolyt nem mozdítva rólam, megrángatta szétfeszített lábaim bilincseit is, majd megigazította lófarokba kötött szőke frizuráját.

– Hogy megértsd: a szervezet küldött.

Megértettem már, hogyne értettem volna! Elég világos volt.

– Miért? Már nem elég, hogy megfigyelés alatt tartasz?

Közelebb hajolt, a pisztoly csövével benyúlt a pólóm alá, és a köldökömet birizgálta.

– Nem a megfigyelőd, hanem a barátnőd voltam.

– Is.

– Nem voltam elég jó?

– Miért ez az állandó múlt idő?

– Tudnod kéne.

– A leszerelésem miatt? Azt hiszitek, hogy le akarok lépni?

A pisztoly csöve hirtelen a hasamba nyomódott.

– Miért, le akarsz lépni?

– Hé, ezt ne csináld!

– Akkor válaszolj!

– Le akarok szerelni. Elegem van a katonásdiból, és elegem van a szervezetből is.

– És belőlem? – A pisztoly csöve megindult felfelé a hasamon, magával húzva a pólómat is. – Ki fog rád vigyázni ezentúl?

Megborzongtam, pedig nem is volt hideg a pisztoly csöve.

– Nem utazom el a világ másik végére… itt maradok… és ugyanúgy találkozhatunk, mint eddig…

– Tudod, hogy nem lehet csak úgy elhagyni a szervezetet.

Fölém hajolt és ráfújt a mellkasomra. Megemeltem kissé a testemet, s a pólóm máris a nyakamnál járt, ahogy tovább húzta a stukkerral.

– Nekem mondod?

– Neked hát. – A pisztoly csöve hirtelen az állam alá szorult. – Te már így is renegát vagy.

Alig tudtam megszólalni. 

– Hagyd ezt abba… Megfizettem az árát… Még ki sem léptem, máris évekre eladtatok a seregnek.

– Szükségük van jól képzett harcosokra, és te mindent megtanultál a szervezetben.

Végre elvette azt a rohadt stukkert a fejemtől.

Felsóhajtottam.

– Én csak szabad akartam lenni.

A pisztoly újra megtalált; most a nyakamtól a csípőm felé húzott árkot a csöve a testemen.

– Valahová muszáj tartozni… – mélázott el látszólag a gazdája.

– És megfigyelni is muszáj? Azt hiszed, nem tudom, hogy a szakaszon belül is van embere a szervezetnek?

– Balázs szintén renegát.

– Nem rá gondoltam.

Nem lepődött meg; a pisztoly csöve koncentrikus köröket írt le a köldököm körül.

– Ne légy hülye. Gyakorlatilag az egész szakasz a szervezetből került ki.

– Te meg ne nézz hülyének. Balázson és rajtam kívül csak három gáspár van köztünk.

A stukker mozgása megtorpant. Nagyjából félúton a köldököm és a piros szívecskés boxeralsóm közt.

– Túl sokat tudsz.

– És? Gondolod, ha leszerelek, első dolgom lesz, hogy közlöm a tábornokkal, hogy a lánya is a szervezet tagja? Vagy megírom a titkosszolgálatnak, hogy egy még titkosabb szervezet ügynöke épült be közéjük?

Tamara egy röpke pillantással felmérte a piros szívecskéimet, de ha azt kereste, amire gondolok, akkor csalódnia kellett.

– Nem közvetlenül tőled félünk. De ha végleg szakítasz a szervezettel, nem tudunk majd megvédeni a közös ellenségeinktől… Egyedül leszel, és ha véletlenül elfognak, sok mindent elárulhatsz rólunk.

– Miért kapnának el? Nem tudnak rólam.

Sóhajtott, bár szerintem nem szívből jövőt, és ismét feltámadt bennem az a kellemetlen előérzet. Megbizsergett a fejbőröm, és hajam tövénél apró izzadságcseppek kezdtek gyülekezni. Sőt, amit ezután mondtam, az valóságos mentegetőzésnek tűnt, még a saját szememben is.

– Ha valaki felfigyel is rám, és megkapargatja a múltam, csak a seregig jut el. Hogy van ott egy titkos szakasz, ahol furcsa emberek szolgálnak. Ennyi. A bevonulásom előtt mintha nem is léteztem volna.

– Talán éppen ez lesz a gyanús – mutatott piros szívecskéimre a stukkerral, és ettől felcsuklottam. Nem tetszett ez a mozdulat, nagyon nem tetszett.

– Akkor intézzétek el, hogy legyen múltam. A gáspárok ott ülnek a minisztériumban, néhány hamis papír nem okozhat nekik gondot… Létrehozták a szakaszt, kellünk nekik, értük dolgozunk, hát ennyit igazán megtehetnek cserébe…

– Azt hittem, a hazádat szolgálod. – A pisztoly nem mozdult piros szívecskéim irányából, és a hajam tövénél patakokká rendeződtek az izzadságcseppek, hogy meginduljanak a halántékom felé.

– A sereget kell szolgálnom – nyögtem rekedten. – A sereget pedig a szervezet irányítja.

– Sajnos ez nem igaz. Még nem elég nagy a befolyásunk.

– Lehet… De ez nem változtat azon, hogy az ellenség nem tud rólam. A pszichoszakasz létezését még a seregen belül is titkolják…

– Szerintünk… illetve a főnökség szerint, tudnak rólad. Úgy gondolják, hogy saját magadat adtad fel… vagy el…

– Micsoda?… – nyögtem, de Tamarát nem érdekelte. Hátrahúzta a pisztoly szánját, szó nélkül csőre töltve a fegyvert, és ugyanolyan némán megcélozta a mellkasomat.