Egy emlék, mely még mindig él
(Bikini: Mielőtt elmegyek)
Úgy véljük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk,
hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon
események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára
bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma
már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán
egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes
bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy
valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy
nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk,
azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy
mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami
akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül
váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.
 |
| Szentendre, Kossuth Lajos Katonai Főiskola |
1.
Szentendre, KLKF, az ezredforduló után
Éppen nagy kényelmesen elvackolódtam az ágyamban, amikor
meghallottam az alegység-ügyeletes ordítását, amiből rögtön sejtettem, hogy ez
a hétvége sem úgy alakul majd, ahogyan elterveztem. Köztudomású ugyanis, hogy
ha csütörtökön délután fél ötkor a folyosó végén egy erősen mutáló hangú
tizedes a nevünket szajkózza, akkor lőttek a pihenésünknek és a
szórakozásunknak. Pedig el bírtam volna viselni némi nyugalmat, mert négykor
adtam le a 24 órás szolgálatot, és öt perce zuhanyoztam le, hogy végre ágyba
bújhassak. Gondolkoztam is néhány másodpercig, hogy hagyom óbégatni a tizedest,
aztán mégis megkönyörültem a századon és megkíméltem a honvédeket attól, hogy
tartós halláskárosodást szenvedjenek. Persze, nem kellett volna ilyen
nagylelkűnek lennem, de erre csak később jöttem rá.
Erőt vettem magamon, felkeltem, és éppen az ügyeletes
pultja felé slattyogtam, mert az a marha egyre elszántabban ordítozta a
nevemet, amikor nyílt az egyik iroda ajtaja és Teveszar, a századpéká lépett ki rajta erősen felindult állapotban.
Barátságosan biccentettem felé, hogy legyen egy jó napja, ám erre még inkább
elborult a tekintete. Lehet, hogy nem tetszettem neki, bár szerintem
kifejezetten előnyösen mutattam a strandpapucsomban és a kis piros
szívecskékkel díszített boxeralsómban. Elismerem persze, hogy nem ez a
legmegfelelőbb öltözet arra a célra, hogy kinyilvánítsuk tiszteletünket a
század elöljárója iránt, de hát így ugrottam ki az ágyból, hogy elhallgattassam
végre a kappanhangú tizedest. Mivel pedig már egy hete állandó szolgálatot
adtam, arra sem maradt időm, hogy a szennyes kincstári alsókat kimossam, ezért
voltam kénytelen a szívecskés boxerben villogni. Tamarától kaptam néhány
hónapja, és szerinte is jól állt rajtam, de ez nem tartozik ide. A lényeg, hogy
Teveszar főhadnagy elborult tekintettel meredt rám, és talán szólni is
szeretett volna, ám torkán akadt a hang és elvörösödött a feje. Nem tudott
érdekelni; nem sok közünk volt egymáshoz. Igaz, szakaszunkat most éppen az ő
századánál szállásolták el, de ettől Teveszar még nem vált elöljárónkká. Már
több mint fél éve dugdostak minket ide-oda a főiskola és a sorállomány közt, és
sehol sem maradtunk néhány hétnél tovább. Az állománycsere időszakában, mivel
besegítettünk az első fokozatú külső őrségben, éppen az őrszázad szintjére
helyeztek minket. Teveszar a legkevésbé sem örült ennek, mert tekintélyét látta
csorbulni megjelenésünkben. Pedig nem szolgáltattunk rá okot, hiszen még
Teveszarnak sem mi kereszteltük el, hanem a saját katonái, de hát mi a fenének
szívott pont Camelt, amikor annyi más
cigaretta van a világon?
Na mindegy, a lényeg, hogy minden apróságban rivalizálni
akart velünk, és roppantul idegesítette, hogy mi le se szartuk. Most is elém
vágott a folyosón, miután el tudta szakítani tekintetét piros szívecskéimtől,
és mire az ügyeletes asztalához értem, már ő ordítozott a jobb sorsra érdemes
sorállományú tizedessel. Meg kellett várnom, hogy kiadja magából azt a három
darab jelzős mondatszerkezetet, amit ismert, lefenyítse a tizedest, majd
dúlva-fúlva távozzon. Ráadásul a megrettent alegység-ügyeletes szólni sem bírt,
csak nagyokat nyelt, úgy kellett kihúznom belőle, hogy miért óbégatott utánam.
Először azt sem tudta, ki vagyok, majd miután megígértem neki, hogy beszélek az
érdekében Teveszarral (akit éppen azzal sikerült felidegesítenie, hogy a
nevemet kiabálta), kinyögte, hogy az ütiszobából telefonáltak, mert hívat a
laktanyaparancsnok. Na, ez volt az a hír, amire nem vágytam, ezért hirtelen
felindulásból azt találtam mondani a srácnak, hogy csessze meg. Ezt ő úgy
értelmezhette, hogy mégsem beszélek Teveszarral, mert látványosan összeomlott
és a könnyeit nyelve borult a pultra, míg én visszaballagtam a körletbe. Nehéz
szívvel kibányásztam a szennyesből egy barna kincstári alsónadrágot, mert hát
az ember mégsem jelenhet meg egy vezérőrnagy előtt piros szívecskés
boxeralsóban még akkor sem, ha elöljárója nem tudja, hogy az van rajta. Lehet
persze, hogy ez csupán az én mániám, de szerintem így tisztességes. Na mindegy,
szóval a szennyes alsóra még a nemrég levetett átizzadt szolgálati gyakorlót is
fel kellett húznom, mert abból sem volt másik, és egyetlen örömömre csak az
szolgált, hogy legalább zokniból találtam tisztát. Ez az apróság azonban kevés
volt ahhoz, hogy feldobja a hangulatomat, ezért nem is értékeltem igazán,
amikor a századszintről lefelé menet megpillantottam a feszes vigyázzban álló
alegység-ügyeletest, akinek Teveszar hevesen gesztikulálva a szolgálati
szabályzatból tartott felolvasást. Intettem nekik, hogy egyikükre sem haragszom,
aztán leballagtam az udvarra.
– Ülj le, Patrik – fogadott az öreg, miután jelentkeztem
nála, és ebből már tudtam, hogy kihallgatásom nem hivatalos jellegű lesz. Azaz
nem kell vezérőrnagynak titulálnom a rendfokozata szerint, elég a tábornok úr megszólítás is. Amikor aztán
azt is megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas, feltámadt bennem a gyanú, hogy
az öreg munkával fogja tölteni a hétvégét, és nekem kellene Marcira, a fiára
vigyáznom. Nem ez lett volna az első eset, olyannyira nem, hogy Marcival már elég
jól össze is barátkoztunk.
Ehhez képest azonban a tábornok egészen máshonnan
indított. Hátradöntötte szikár testét a hatalmas fotelben, végigsimított erősen
ritkuló őszes haján, és mintegy mellékesen megjegyezte:
– Szabó főhadnagy ismét panaszkodott a szakaszra.
Szabó főhadnagy amúgy Teveszar volt, ezért nem vettem
szívemre a dolgot, meg hát különben sem én voltam a szakaszparancsnok.
– Az egy barom – mondtam hát, miközben a konyak-kólámat
kóstolgattam. Az öreg alig kevert bele a Napoleonból,
s ebből azt a következtetést vontam le, hogy aznap még feladatok várnak rám. A
tábornok azonban nem sietett ezek mibenlétét az orromra kötni; leragadt inkább
Teveszarnál.
– Őt is meg lehet érteni…– sóhajtotta, de én nem hagytam
magam.
– Tönkreteszi az őrszázadot. Egyszer csinál majd valami
katasztrofális ökörséget, amit nem biztos, hogy ép bőrrel megúszunk. Ez egy
komplett idióta.
– Viszont jó hátszele van, ahogy ti mondanátok. Muszáj
rábíznom egy századot, ha nem akarom, hogy inkább tanítson valamelyik tanszéken.
– Azt a századot az őrmester tartja össze, tábornok úr.
– Az a dolga. Azért van ott.
– Hát, nekem mindegy…
Az öreg előredőlt, letette konyakospoharát és rám bökött.
– Nem, nem mindegy, Patrik. A viselkedésetek miatt a
főhadnagy meggyűlölte a szakaszt, a gyűlölet pedig rossz tanácsadó.
Vállat vontam.
– Tanuljon meg alkalmazkodni.
– Nem neki kell alkalmazkodnia, Patrik. Ti kerültetek
hozzá, ti borítottátok fel az őrszázad életét. Egy rakás flegma kölyök, akiknek
rangjelzésük nincs, de úgy viselkednek, mintha nem egyszerű honvédek lennének.
– Sajnálom, tábornok úr – hazudtam. – Nekünk tökéletes
helyünk volt a felderítő tanszéken. A sok kerge figura közül nem lógtunk ki.
Már csak azért sem, mert ott mindenki titokzatoskodott és megjátszotta magát.
Senkinek nem tűnt fel, hogy mi néha csinálunk is valamit.
– Igen. Szép lassan belefolytatok a gyakorlati oktatásba,
barátkoztatok a hallgatókkal…
– Soha nem járt el a szánk. Semmit sem árultunk el a
munkánkról.
– Eddig – sóhajtotta a tábornok, és ismét hátradőlt a
fotelben. – Én megbízom bennetek, de tudod, hogy nem rajtam múlik a dolog.
– Tudom.
– Azok ott fent – nézett fel a mennyezetre, miközben
tudtam, hogy nem az első emeleten tanyázó idegen nyelvű tanszékre gondol –,
akik létrehozták a szakaszt, közel sem ilyen derűlátóak. Mond neked valamit az
államtitok fogalma?
– Attól komolyabb munkánk is volt. – Még mindig nem
érdekelt a beszélgetés, de leraktam a poharamat. – Talán kiszivárgott valami?
– Nem tudok róla – rázta meg a fejét az öreg. – Ők mégsem bíznak bennetek, ezért nem
maradhattok sokáig egy helyen. Hogy senkivel ne kerülhessetek közeli… bizalmas
kapcsolatba.
– Na ja. Mi az életünket adjuk, hálából pedig
legszívesebben börtönbe zárnának.
– Ne használj nagy szavakat; mindannyian éltek. És nem
mellesleg tudtátok, mit vállaltok.
– Lehet, hogy nem volt más választásunk, tábornok úr.
– Lehet – bólintott. Természetesen ő sem tudta, hogy
honnan verbuváltak minket. Készen kapta a szakaszt a kényes és veszélyes
feladatok megoldására. Egy maréknyi 17-20 éves kölyköt, akiknek az életével nem
kellett elszámolnia… Hivatalosan nem is léteztünk, sosem éltünk és senkinek sem
hiányoztunk. Viszont mindahányan gyakorlott fegyverforgatónak bizonyultunk, és
nem utolsósorban rendelkeztünk a különleges ügyek megoldásához szükséges … hm…
különleges képességekkel. De tényleg.
Gyanítom, az öreg egyáltalán nem akarta tudni, hogy kik
vagyunk. Szállást adott nekünk, de azok, akiket sosem nevezett meg, alaposan a
lelkére kötötték, hogy gondosan titkolja el létezésünket a külvilág elől. Ebben
nem is volt hiba, bár a laktanyán belül csak pszichoszakasznak hívtak minket, mindenki úgy tudta, hogy afféle
pót-ügyeletes alegységként funkcionálunk, tekintettel a nemzetközi helyzet fokozódására. Tudják, 9.11 meg ilyenek… Mi
voltunk a gyors reagálású, azonnal bevethető, minden feladatra alkalmas
szakasz, amely nem teljesen normális, fura fickókból áll. Eleinte a tábornok is
zavarban volt, ha meglátott minket, de azért igyekezett megbarátkozni velünk.
– Egyikőtök előéletét sem ismerem, de mióta itt vagytok,
nem csalódtam bennetek, ezért szeretnék segíteni…
Sok volt nekem ennyi érzelemnyilvánítás, így jobb híján
gyorsan magamba döntöttem a konyak-kólát.
– Senkinek a segítségére nincs szükségünk.
Az öreg nem sértődött meg, inkább tovább atyáskodott.
– De igen, van… Talán nem tudsz róla, Patrik, de két év
alatt nagyon megváltoztál. Amikor idekerültél a szakaszhoz, olyan voltál, mint
a többiek. Közönyös, zárkózott, emberkerülő és megközelíthetetlen.
– A munkámat elvégeztem.
– Azt el. Rendesen. De a legalapvetőbb érzelmek is
hiányoztak belőled. Még undorodni, gyűlölni vagy haragudni sem tudtál.
– Mint egy robot…
– Pontosan.
– Na, hát akkor én voltam a tökéletes katona. Meg persze a
többiek a szakaszból. Ezt akarták… ők…
akik létrehozták a szakaszt.
– Minden bizonnyal.
– Érzelemmentes, rideg harcigépek… Mi vagyunk a legjobb
katonái.
– Nem az én katonáim vagytok, ezt te is tudod.
– De a legjobbak. Akkor meg mi a baj?
– Baj főleg veled van. Megváltoztál. Már nem olyan vagy,
mint valami robot.
– Ha lenne pszichiáterem, az biztosan örülne a hírnek.
– Ne hidd. Cinikus, embergyűlölő kamasz lett belőled.
– Már nem végzem jól a munkámat?
– De igen. Csakhogy hatással vagy a szakasz többi tagjára.
– Csak nem ébredtek fel bennük is az érzelmek?
– Gúnyolódj csak…
– Elnézést, tábornok úr.
– Nem én vagyok az ellenséged… Viszont ők úgy gondolják, hogy veszélyezteted a
szakasz létét.
– Nélkülem a többiek nem haverkodtak volna össze a
hallgatókkal?
– Valószínűleg.
– Hiszen azt mondta, hogy embergyűlölő vagyok.
– Talán csak annak akarod mutatni magadat. Valójában pedig
szeretetre vágysz… Nem ismered a saját érzelmeidet…
– Összezavarodtam volna?
– Tipikus kamaszkori tünet. Végre emberré váltál.
– És katonailag alkalmatlanná…
Az öreg felvette a poharát és felém emelte.
– Nos, ők így
gondolják.
Nagyot nyeltem, de a tábornok úgy gondolhatta, hogy az
izgalomtól, és esze ágában sem volt újratölteni a poharamat. Pedig semmiféle
izgalmat nem éreztem, talán inkább egyfajta ürességet.
– Ezek szerint… jóváhagyták? – kérdeztem kiszáradt
szájjal.
Az öreg elvigyorodott.
– Igen, Patrik. Engedélyezik, hogy leszerelj.
Kiitta a pohara tartalmát, aztán felcsillanó szemmel,
várakozóan nézett rám. Egy idő után elhalványult tekintetében a csillogás,
talán, mert nem ugrottam lelkendezve a nyakába.
– Több lelkesedést is mutathatnál, fiam. Elég nehezen
sikerült őket rábeszélni a dologra.
– Köszönöm, tábornok úr.
– Nem azt kértem, hogy hálálkodj! – csattant fel hirtelen.
– Akkor nem köszönöm, uram.
– Ne szemtelenkedj, öcsi!
– Százados vagyok, uram, még ha nincs is rangjelzésem.
– Én pedig vezérőrnagy! Az elöljáród. – Nem haragudott
rám, csupán zavarban volt.
Nagy lendülettel letette kiürült poharát az asztalára,
aztán felpattant és járkálni kezdett.
Reménykedtem benne, hogy a bárszekrényhez indul, és kever
nekem még egy konyak-kólát, de az ablaknál állapodott meg. Kibámult a laktanya
főkapujára, amely előtt, ha jól láttam, a kiszolgáló század kimaradásra induló
katonái sorakoztak fel, hogy a kapuügyeletesek főnöke, egy szigorú altiszt
szemrevételezze őket. A srácok mind civilben feszítettek, és nem látszott
rajtuk, hogy megilletődtek volna a törzsőrmestertől.
– Milyen gyorsan változik a világ – jegyezte meg az öreg.
– Hamarosan civilek őrzik majd a katonáimat is…
– Belőlem nem lesz biztonsági őr, uram.
– Remélem, Patrik, remélem. – Hirtelen hátat fordított az
ablaknak. – Végre önálló leszel…
Majdnem kicsúszott a számon, hogy életemben először, de idejében
kapcsoltam. Az öreggel már többször beszélgettünk arról, hogy mihez kezdek
majd, miután leszereltem, a múltamról azonban gondosan hallgattunk, ahogyan
kellett. Miután pedig Marci révén kissé közelebb kerültünk egymáshoz, néha
kínos helyzeteket teremtett, hogy bizonyos témákról nem társaloghattunk. A
tábornok akkor sem szólt semmit, amikor a leszerelésemet kérelmeztem. Talán
attól félt, hogy ha alaposan kikérdez, olyasmit is megtudhat, amit nem kellene.
Ami veszélyes lehet még számára is… A kíváncsiság persze mocorgott benne, de
mindhiába.
Most sem válaszoltam, s a csend kezdett kellemetlenné
válni. Az öreg észbekapott és megköszörülte a torkát.
– Volna itt még valami…
– Marci? – kérdeztem és felálltam, mert a tábornok nem
mutatta jelét annak, hogy leülni szándékozna. Viszont már meg sem lepődött
azon, hogy kitaláltam a gondolatait.
– Egész hétvégén elfoglaltságom lesz a minisztériumban.
Nem érek rá, ő meg valami találkozóra akar menni Salgótarjánba. Három napra,
holnaptól. Egyedül nem engedem el, de a nővére sem kísérheti, mert egy hónapos
gyakorlaton van…
Na igen, gondoltam, de nem szóltam semmit. Az öregnek is
megvan a maga keresztje, és elvárja, hogy néha más cipelje helyette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése