Ez az, ami éppen
kell, repülök a gyógyszerrel
ez az adag éppen jó, ez az anyag éppen jó
(Kontroll Csoport: Ez az, ami éppen kell)
Úgy hisszük, most, amikor a világ, amelyet ismerni
vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban
tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen
hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet
mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok
viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség
történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható
minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán
Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó
eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján
közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta
keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a
rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.
 |
| Hárman a VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület alapítói közül az 1970-es évekből. Ma már mindannyian egy másik dimenzióból figyelhetnek minket. Az egyesület szervezte az első HungaroConokat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. |
3.
|
A dolog úgy állt, hogy az öreg már aznap este sem tudott
hazamenni, úgyhogy nála kellett aludnom, és másnap reggel egyből indulhattunk
Marcival Salgótarjánba. A tábornok láthatta, hogy nem repesek az örömtől a
soron kívüli háromnapos program miatt (mondjuk, a külső őrségért sem
rajongtam), ezért gyorsan hozzátette, hogy képregény-rajongók is lesznek
Tarjánban. Mangások. Sóhajtottam, de
nem kezdtem magyarázni a japán és az angolszász vagy európai képregények közti
különbséget, mert amúgy nem is utálom a mangát. Legalábbis nem mindet. Az sem
érdekelt különösebben, hogy az öreg minden költséget áll; mondtam, hogy jó,
rendben, eltettem a kocsikulcsát és a bankkártyáját, majd vetettem egy
búcsúpillantást a bárszekrényre és leléptem.
– Son Goku
bekaphatja – vetettem oda az ütiszoba előtt kihallgatásra várakozó
hallgatóknak, akiket csak kancsóknak
hívtunk, és visszaballagtam a századszintre. A balsorsú belszolgálatos bánatos
bociszemekkel bámult rám. Elálló fülei még mindig vöröslöttek, alighanem Teveszar
fejmosása miatt. Eszembe jutott az öreg intelme, hogy ne barátkozzunk a
katonákkal, és bár reméltem, hogy leszerelésem folyamata nem tart tovább egy
hónapnál, úgy döntöttem, hogy ezt az időt példásan viselkedve töltöm le. Jelen
esetben nem kvaterkázom az őrökkel, betartom a háromlépésnyi távolságot és a
megfelelő hangot ütöm meg velük szemben.
– Mi van, rüszü,
már nem divat köszönni a vén iszapszemű rájának?
– Nem vagyok rüszü –
felelte halvány hangon a tizedes.
– De az vagy, ha
annak nevezlek – fitogtattam műveltségemet. – És ha annak nevezlek, az vagy, se több, se kevesebb[1].
Nem értékelte tudásomat.
– Az szpk
megtiltotta, hogy kiabáljak. Azt mondta, nem vagyok én müezzin.
– Majd rádöbben a nagyhangya – vontam vállat. – Egyszer
még betakarod, mint Ziaul Hakot a
tányérsapka.
– Ki az a Ziaul Hak[2]?
Erre már csak legyintettem és bebotorkáltam a körletbe.
Még mindig nem találtam ott senkit a szakaszból. Nem tudtam, hol vannak a
többiek, de nem is érdekelt. Megszabadultam a büdös gyakorlótól, bevágtam a koszos
kincstári alsót a szennyes ruhák közé, aztán elmentem zuhanyozni, mert a civil
cuccomat mégsem vehettem fel közvetlenül a manóruha után. Amikor visszafelé
slattyogtam a strandpapucsomban és a kis piros szívecskékkel díszített
boxeralsómban, belebotlottam Teveszarba, aki éppen a folyosó falára
kifüggesztett szolgálati vezénylést írta át a nevemnél. Amikor meglátott,
elejtette a tollát, és ahogy utánakapott, leverte a falról a vezénylést. Egy
pillanat alatt elvörösödött, ezért nem szóltam semmit. Még a végén agyvérzést
kapott volna.
Alig negyedóra alatt összecuccoltam, mert szerencsére
civil ruhákból volt háromnapi tiszta adagom. Magamhoz vettem a mobiltelefonomat
és a külön engedéllyel tartott stukkeremet, ami nélkül soha egy lépést sem
tettem a laktanyán kívül. A fegyverekhez még a szervezetben szoktam hozzá, mielőtt berántottak volna a seregbe. A
pisztolyok közül a Berettát szerettem tizenötös szekrénytárral, akkoriban
viszont meg kellett elégednem egy .45-ös félautomata Smith & Wessonnal, amihez ráadásul muníciót is nehezen kaptam.
Szépnek szép volt, de csak nyolc darab lőszer fért bele, és engem ez nem
elégített ki, ezért általában magammal cipeltem két telipakolt tartalék tárat
is.
A folyosóra jó hangosan léptem ki, hogy sportcipőben,
farmerben és kenderlevél-mintákkal ékesített pólóban is megmutassam magam
Teveszarnak, de sehol nem láttam a főhadnagyot.
Mindenesetre megnéztem a vezénylést, de a főhangya
rendesen kiradírozta a hétvégi szolgálataimat. Ezzel valakit megint
megszívattam, de nem tudott érdekelni a dolog. Főjön emiatt annak a feje, akit
rendkívüli szolgálatra osztanak be helyettem.
A folyosó végén az alegység-ügyeletessel éppen az ütihá,
egy őrnagy ordítozott, mert a tizedes nem kiáltott „Század vigyázz!”-t az érkezésekor. Vagy legalábbis nem elég
hangosan. Amikor elsétáltam mellettük, a szerencsétlen rüszü azt cincogta az
őrnagynak, hogy Teveszar megtiltotta az ordítozást a folyosón. Az ütihá utánam
fordult, aztán rájöhetett, hogy én vagyok, a Bébiszitter, mert csak legyintett,
majd kapásból leüvöltötte az idegösszeroppanással küszködő tizedest.
– Elmennem: élet, és
halál: maradnom[3]
– szavaltam nekik, de nem figyeltek rám.
A tábornok Astra kombija az ütiszoba előtti belső
parkolóban állt, és az öreg az ablakban könyökölve figyelte, ahogy beülök.
Előfordult már, hogy a lelkes kapuügyeletesek nem ismertek fel, és fegyverrel
akartak kiszállítani a kocsiból, amikor Marciért indultam. Most viszont kisebb
gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tábornok autójára figyeljenek, mert a
lövészek konzervmanói szerették volna elhagyni a laktanyát három PSZH-n.
Kitolattam a parkolóból és beálltam a nyuszibuszok mögé. A
kapusok megszámolták a kancsókat, majd visszaterelték őket a páncélosokba,
intettek nekem és végre indulhattunk.
Sokan mondják, hogy a laktanya kapuján kilépve még a
levegőnek is más íze lesz, ezért jó nagyot szippantottam belőle, de csak a
PSZH-k kipufogóbűzét éreztem. Azt is hallottam már, hogy odakint felgyorsul az
élet a lassú, monoton katonanapok után, velem viszont csak az Astra ugrott meg,
amikor ráléptem a gázpedálra. A következő pillanatban megcsörrent a mobilom.
– Hello, bull –
hallottam Marci mesterkéltnek tűnő hangját a kihangosítóból.
– Mi van?
– Ööö… gimix… gilhooley…
– Hülye vagy? – mordultam rá.
– Angolt kell tanulnom a nyáron.
– Miből?
– Hát… az van ráírva, hogy Szlengszótár diákoknak… Ez volt a legvékonyabb angol nyelvkönyv,
amit találtam.
Erre nem tudtam mit mondani. Annál is inkább, mert Marci
rámzúdított még egy adag érthetetlen baromságot, majd közölte, hogy nem
tartózkodik otthon. Menjek érte egy lakótelepre a Népfürdő utcába, valami
hackerhez.
Naná, hogy nem találtam meg rögtön, így aztán leparkoltam
a kocsit a toronyházak tövében holmi könyvkiadó előtt, és elindultam, hogy
megkeressem a kölyköt. Nem volt egyszerű móka, mert a lépcsőházak bejáratait
rendesen eldugták a földszinti üzletek és irodák között. Éppen kisakkoztam,
hogy melyik lehet a 15/A kapuja, amikor egy első emeleti erkélyről vad
indiánüvöltéssel legalább féltucat kiskorú haramia potyogott a nyakamba. Elkapták
kezem, lábam és igyekeztek földre teperni; egyikük még belém is harapott. Azt
hittem, az egész utca beleremeg ordításukba és valamennyi lakó ájultan esik
össze, mert bennem egy pillanatra megállt az ütő. Aztán megráztam magam, és a
kis marháknak az volt a szerencséjük, hogy a stukkert nem a derekamon az ingem
alatt viseltem, hanem abban a hülye övtáskában. Így ahelyett, hogy sorban
agyonlőttem volna őket, halomba pakoltam az egész visító bandát a járda
melletti virágágyásban. Nem voltam túlságosan finom, s alig egy perc múlva hét
kivörösödött, fújtató, morgó törpe pislogott rám ellenségesen a lábam mellől.
Sosem láttam még őket, de a helyzetet meglehetősen gyanúsnak találtam. Annál is
inkább, mert a fejem fölül az erkélyről reszelős hangú heherészést hallottam.
– Tűnés! – mordultam a kölykökre, aztán feltornáztam magam
az erkélyre, ahol valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Egy
kempingszékben kicsi, vézna, horgas orrú emberke kacarászott károgó hangon.
Esküszöm, úgy nézett ki, mint a hollywoodi filmekben a tolószékekben ücsörgő
öreg milliomosok, csak a kockás pléd hiányzott a térdéről, meg a csábos ápolónő
a háta mögül. Egyébként meg kétszázasokat számolt Marci markába.
Miután befejezte, elégedett pillantással mért végig.
– Nem hittem volna, hogy maradt még virtus a magyar
katonában – károgta, miközben bólogatott. – De jó látni, hogy tévedtem… Negyven
másodperc alatt bánt el velük. Persze, ezek csak tízéves kölykök, de maga,
fiam, tényleg tud valamit. Nekem van hozzá szemem…
– Akkor keresse meg mellé az eszét is, mielőtt még egyszer
ilyesmire veszi rá a kis hülyéket!
Nem sértődött meg, csupán károgásszerűen kuncogott.
– Nem én találtam ki a murit,
hanem ő – bökött Marcira, aki éppen zsebre gyűrte a pénzt anélkül, hogy egy
szót szólt volna hozzám. – Fogadást ajánlott az unokáimnak és az
osztálytársainak, hogy magát heten sem gyűrik le, még ha lesből támadnak, akkor
sem. Én voltam a döntőbíró, hehe…
– Sanyi bácsi már a világháborúban is szolgált –
kegyeskedett észrevenni Marci.
– Az elsőben, mi? Miért nem rögtön Bem apó alatt
negyvennyolcban… – Az öregember erre is csak károgott. Vagy heherészett, nem
tudom. – Te meg minden hülyeséget elhiszel.
– Juice –
ütögette meg pénzes zsebét a kölyök, majd a varjú felé intett. – Homo boobus.
– Te meg egy gyíkusz
maximusz vagy – bólintottam, és közelebb léptem hozzá. Mielőtt azonban
bármit is tehettem volna, ismét megszólalt az öregember.
– Kissé hirtelen a természete, fiam, és ez nem mindig
előnyös egy katonánál… – károgta, de nem tudott megállítani.
– Nem a természetem hirtelen, papa, hanem a kezem a gyors.
Ezzel aztán belefojtottam a szót az öregbe, Marci viszont
elröhögte magát. Vesztére.
– A mai műsornak vége, kölyök. Távozunk… A múltkor
megtanítottalak ugrani és esni, emlékszel?
Gyanakvás villant a szemében, és igyekezett hátrálni
előlem, csakhogy azon a kis picsányi erkélyen nem volt hová. Nem könyörgött,
hanem fenyegetett, amikor azt mondta:
– Ne csináld, hallod?! Ha hozzám érsz, megbánod!
Vigyorogtam rá, hogy elvonjam a figyelmét, aztán
villámgyorsan megragadtam, és a pólójánál fogva egyszerűen áthajítottam az
erkély korlátján. A tompa puffanás és a visítás arra utalt, hogy pontosan a
virágágyásban ért földet. Mielőtt a varjúszerű öregember megint károghatott
volna, Marci után vetettem magam, és csak remélhettem, hogy nem a hülye kis
haverjai fején fogok landolni.
Szerencsétlenségemre tényleg nem a kölykökön landoltam,
hanem egy marha nagy melákon. Úgy pattantam vissza a mellkasán feszülő átizzadt
izompólóról, hogy a fickó meg sem rezdült. A földről sem kellett feltápászkodnom,
mert a melák a következő pillanatban már talpra is rántott. Közben átvillant a
szemem előtt a kölykök áhítattal bámuló csoportja és Marci, ahogy az oldalát
tapogatja és mesterkélt ártatlansággal a hangjában, azt mondja:
– Ricsi bátyja… Két hete nyerte el a kerület legerősebb
embere címet…
A melák vagy húsz centivel magasabb lehetett nálam, meg
legalább ötven kiló tiszta izommal többet nyomott, és meglehetősen
kellemetlenül éreztem magam a mancsai közt. Hörgött valamit az olyan
patkányokról, akik gyerekekkel mérik össze az erejüket, ezért rögtön sejtettem,
hogy felesleges magyaráznom neki, miszerint momentán én vagyok az áldozat, mert
engem támadtak meg a kölykök. Amúgy is éltem a gyanúval, hogy a törpéket Marci
bíztatta fel arra, hogy ha nekik nem sikerül legyűrniük, küldjenek rám egy
helyi májert. Alighanem valami különleges kunsztot vártak tőlem, amelynek
segítségével kiszabadulok a kétajtós szekrény markából, de az efféle kunsztok
nem teremnek csak úgy, minden bokorban, takarékoskodni kell velük, és főleg
ritkán használjuk őket nagy nyilvánosság előtt. Így aztán, mikor a melák, mint
valami terminátor, felkapott a földről és maga elé emelt, egyszerűen tökön
rúgtam őt. Ez nem volt különleges kunszt, de megtette a hatását, mert a fickó
elejtett és vinnyogva görnyedt össze.
Rámordultam a kölykökre, mire szétspricceltek a szélrózsa
szinte minden irányába. Marcit meglódítottam a kocsi felé, és ő sziszegve, az
oldalát tapogatva engedelmeskedett. Amikor kifordultam a parkolóból, a melák
még mindig a virágágyásban görnyedezett, de sejthetik, hogy nem tudott
érdekelni.
Marci nem szólt semmit, csendesen vigyorogva, teljes
odaadással tekergette a rádió gombját, mintha ezért is fizettek volna neki. Nem
mondom, hogy idegesített, de azt sem akartam, hogy túl jól érezze magát.
– Mi volt ez a húzás? – próbáltam hatni rá, ám felém sem
fordult, úgy rázta le magáról a felelősséget.
– Pénzkereset. Ezerhatszáz forint tiszta haszon. Azt
mondtam nekik, hogy felderítő vagy. Szuperkatona, és nem lehet legyőzni.
Fizettek azért, hogy megverhessenek.
– Azt hittem, rendes zsebpénzed van.
– Hah! Mire elég az? Ismered a mai árakat?
– Ezerhatszáz forintért ki akartad nyíratni őket…
– Ugyan már!
– Kis híján megöltem őket.
– De nem tetted.
– Nem rajtad múlt…
– A véletlenen?
– A szerencséjükön, tudhatnád.
– Tudom. És?
– Szarban lettem volna én is, ők is.
– Aha.
– Ha a derekamon van a pisztoly, agyonlövöm őket, mielőtt
rájövök, hogy a haverjaid.
– Nem a haverjaim, hanem az osztálytársaim.
– Meghaltak volna.
– Már mondtad.
Nem válaszoltam, mert amúgy sem tudtam volna mit felelni,
de ráadásul az imént a Népfürdő utcából a Szent István park felé indultam el,
és a Pozsonyi úton beragadtam a dugóba. Mellettem a 76-os troli vesztegelt,
amelynek vezetője szófosásban szenvedett, és a nyitott ablakon keresztül
közölte véleményét a világgal. Általában az autósokat szidta, akik a
parkoláskor egyre kevesebb erkölcsiséget mutatnak, már el sem pirulnak, amikor
a megállóban hagyják autójukat, vagy amikor másodikként parkolnak. De ha éppen
nem parkolnak, hát abban sincs köszönet, mert akkor meg olyan hirtelen vágódnak
a troli elé, hogy az csak vészfékezéssel állhat meg. Ettől előredőlnek az
utasok, egymásra esnek, aztán meg a troli falábú vezetőjének, mert nem elég,
hogy nem lehet tudni, szerencsétlen utast mikor üti meg a kóboráram, az a
lyukaskezű gyógyegér a volán mögött még azzal a két nyomorult pedállal sem tud
bánni…
Amikor végre megelőztem a buszt, Marci megint
elvigyorodott.
– Azért az a szöveged nem volt semmi! Hogy „nem a természetem hirtelen, hanem a kezem
gyors”… – ezen elröhécselt egy darabig, míg átértünk Budára. – Hol
hallottad ezt a baromságot?
– Nem hallottam.
– Csak úgy kitaláltad?
– Ez nem baromság, hanem az igazság.
– Hát ez súlyos! – Ismét röhécselt, talán hogy kihozzon a
sodromból. Pedig a súlyos az volt, ahogy a Gellért téren fékeztem, remekbe
szabott kerékcsikorgással. Diadalmasan, elismerést várva néztem körül, hiszen
csak sikerült megállítanom a kocsit. Ennek ellenére a gyalogosok, miután
előmerészkedtek a fedezékül szolgáló kukák mögül, és kióvakodtak a zebrára,
meglehetősen csúnyán néztek rám. Ráadásul a mellettem veszteglő autó vezetője
egy egész kocsisort megállásra kényszerítve, heves integetéssel csalogatta
tovább őket, noha már villogott a zöld lámpa. Persze, a gyalogosoknak mindent
lehet, de ha én mennék tilosban, engem biztosan elkapnának, hiszen a kocsinak
(még ha nem is az enyém) rendszáma van, amit fel lehet írni, le lehet
fényképezni… Mintha zöld lámpánál már olyan szívesen gázolna az ember. Na,
mindegy… Nem érdemes ezen rágódni, döntöttem el, és inkább a hétvégére
koncentráltam.
– Mi lesz ez a háromnapos szar, ahová menni akarsz?
– Számítógépes találkozó: SceneCon. Ott lesz Berndt Konzt. Bemutatja a BeOst.
– Az mi?
– Operációs rendszer.
– Aha – dünnyögtem, mert a Bertalan Lajos utcánál szintén
állt a forgalom. – Szóval SceneCon…
Apád szerint képregény-rajongók is lesznek…
– Mangások. Meg animések.
– Az anime nem
képregény, hanem rajzfilm.
– Tudom.
– Akkor meg?
– Lesznek még szerepjátékosok, egy csomó RPG verseny, trekkerek…
– Hogyhogy?
– Hát, ez egy nagy rendezvény. Úgy hívják, hogy HungaroCon. Minden ilyen fantasztikus…
– Tudom, mi az a HungaroCon.
– Tényleg? Honnan?
– Van egy… ismerősöm, aki sci-fi elbeszéléseket is ír, és
minden évben elmegy a Conra.
– Ismerem?
– Nem hiszem.
– Olvastam?
– Nem neked való, amit ír.
– Ki mondja?
– Apád.
– Ő olvasta?
– Őt nem érdekli a sci-fi.
– Akkor honnan tudja?
– Fogalmam sincs. Kérdezd meg tőle.
– És te? Nem is tudtam, hogy szoktál olvasni. Már a Pókemberen kívül, persze…
– Nem szeretem különösebben Pókembert. Batman a
kedvencem. És nemcsak képregényeket olvasok… Egyébként honnan tudsz a HungaroConról?
– A netről, miért?
– Semmi… csak én sem tudtam, hogy téged érdekel a sci-fi.
– Engem a konzol-találkozó érdekel, és az idén ez együtt
lesz a HungaroConnal, oké?
– Jó, rendben.
Az igazat megvallva, egyáltalán nem gondoltam, hogy
rendben volna a dolog, sőt, valami átverésre gyanakodtam, de nem feltételeztem
Marciról, hogy képes volna egy háromnapos hazugság megszervezésére. Persze
olyan sokáig nem agyalhattam a dolgon, mert a Móricz Zsigmond körtéren úgy
jöttek-mentek a pirosban a gyalogosok, mintha nemcsak megbüntethetetlenek
lennének, hanem elgázolhatatlanok is. Csak a dudaszóra ugrottak szét, de olyan
dühösen néztek, hogy nem tudtam eldönteni, az autó léte vagy a márkája van-e
inkább ellenükre. Az egyik nemnormális
ráadásul olyan szerencsétlenül szökellt odébb előlem, hogy az Astra jobboldali
tükrében kapaszkodott meg a végén, nehogy seggre essen. Még jó, hogy nem maradt
a kezében a tükör, csak elállítódott.
Nem igazítottam meg, csak a Kosztolányi Dezső téren, ahol
vettünk egy pizzát vacsorára. A pultnál éppen kábítani kezdtem volna a csajt,
aki becsomagolta a kajánkat, amikor Marci figyelmeztetett, hogy a nap hátralévő
részét vele kell töltenem. A csaj Marcira mosolygott, megjegyezte, hogy milyen
aranyos kölyök, én meg bokán rúgtam. Nem a lányt, hanem Marcit. Fel sem
szisszent, de megjegyezte:
– Apa szerint nem kell a nappaliban, a kanapén aludnod.
Menj be Tamara szobájába, úgyis használtátok már az ágyát... Közösen.
A csaj a pult mögött továbbra is mosolygott, de már a
következő vevőre, ezért a hónom alá kaptam a pizzát és kilökdöstem Marcit az
étteremből.
– Nem kell védened a nővéredet – mondtam a kocsiban. – Nem
járunk együtt.
– Apa szerint igen.
– Nem is tudtam, hogy apád tudja…
– Mit?
– Hát, hogy mi Tamarával…
– Azt mondtad, nem jártok.
– Tulajdonképpen nem is…
– Aha… – úgy bólogatott megfontolt képpel, mint aki érti,
amit még én sem. – Megdugtad?
– Miért?
– Én kérdeztem hamarabb!
Vállat vontam.
– Igen. De ez még nem jelenti…
– Nálunk? Az ágyában?
– Semmi közöd hozzá… Egyébként meg a nővéred a
különlegességeket kedveli…
– Az mit jelent?
– Hát… hogy nem a saját ágyában szereti…
– Akkor hol?
– Bárhol másutt…
Ezen elgondolkodott, aztán szép lassan zavarba jött, még
el is vörösödött.
– Ugye, az én ágyamat… kihagytátok?
– Ki. Azt ki.
Nem tudom, hogy megkönnyebbült-e, de elfordult és az utat
bámulta jónéhány percig. Aztán kibökte:
– És jó volt?
– Melyik alkalom?
– Hát… ööö…
– Ezt így amúgy sem tudom elmagyarázni. Érezni kell.
Persze nem elégítette ki ez a válasz.
– De jó?
– Igen. Nagyon… Elégedett vagy?
Nem válaszolt, mert éppen befordultunk a házuk elé, de szó
nélkül ugrott és kinyitotta a kaput.
Később felajánlottam, hogy segítek becsomagolni a
számítógépét, mire azt felelte, hogy nem viszi Tarjánba. Csodálkoztam, mert úgy
tudtam, az ilyen partikon sosincs elég gép, ezért mindenki viszi a sajátját.
Erre azt mondta, hogy ő nem bolondult meg. Nem hallottam lelkesedést a
hangjában, és ebből már gyanakodnom kellett volna, de elbambulhattam, mert nem
tűnt fel a dolog. Csupán hajnalban döbbentem rá az igazságra, amikor Tamara
szobájában az ágyhoz bilincselve ébredtem. De akkor már késő volt.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése