Lem szerint a világ, avagy miért nem nyírja már ki valaki Harry Pottert?!

 

„A harmadik évezred elején élünk, ami annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények kinevelésének fennáll-e még a lehetősége…”

Az idézett mondat Stanisław Lem Dilemmák című esszékötetéből való (melynek írásai eredetileg az ezredforduló környékén láttak napvilágot); kiragadásának oka pedig, hogy néhány szóban összefoglalja az egész könyv mondanivalóját. A szerző ugyanis hasonlóan bő lére eresztett cirkalmas mondatokkal fanyalog valami olyan intellektuálisnak vélt magaslatból, ahová érzése szerint olvasóinak többsége úgysem ér fel. Ahogyan a fülszövegben áll: „… a könyv az aktuális korszellemet szedi ízekre. Lem ezen esszéiben az itt és most eseményeinek keserű hangú kommentátora.”

A problémát nem is annyira a keserű hang okozza, hanem hogy ilyen magától értetődő egyszerűséggel megfogalmazott mondatok csak a könyv hátoldalán olvashatók, míg a belső szöveghalmaz leginkább azt sugallja, hogy a világ változásain felháborodott Lem saját olvasóit (s mivel annak idején az esszék különféle népszerű, sokak által olvasott lapokban jelentek meg először, tulajdonképpen az egész társadalmat) okolja eme változásokért (hiszen ki mást okolhatna?), és bonyolultan megfogalmazott mondataival valamiféle bosszút kíván állni rajtunk. Valószínűleg divat lehetett a XXI. század hajnalán Lengyelországban Lemet olvasni; az értelmiség körében mindenképp, s Lem e mondataival adja tudtunkra, hogy értelmiség ide vagy oda, ő műveltségben magasan fölöttünk áll – nehogy már sokat képzeljünk magunkról. Ami a műveltség dolgát illeti, az alighanem igaz is, sőt bizonyára sokan vannak, akik valami perverz kielégüléssel olvassák a mondatait; talán jólesik nekik, hogy lenézik őket, mert hát mi mást olvasnának, ha nem tőlük okosabb emberek könyveit? Hiszen abból tanulni lehet, míg a velünk egy szinten lévők úgyis csak azt mondogatják (illetve írják le), amit mi is tudunk, ugye?

 

 

A kötet utószavát jegyző Jerzy Jarzebski szerint a könyv nem tetszhet mindenkinek, mert gyötri az olvasót és kínos kérdéseket tesz fel neki. Túlsúlyba kerülnek benne a szerző erőteljesen hangsúlyozott személyes emóciói és nézetei, az „akarom”-ok és „nem akarom”-ok, a „csodálom”-ok és a „nem szenvedhetem”-ek, amelyekkel sűrűn teletűzdelte az érintett témákat. Az ilyesfajta könyvek általában ellentétes véleményeket szülnek, ugyanis igen egyértelmű stílusban íródnak, és nem aprózzák el a jelenségek vizsgálatát, sőt, időnként igazságtalanok, nem hajlandók megérteni, avagy elfogadni a kultúra és az erkölcsök újabb áramlatait. (…)Régebben a technológiai fejlődés távlatairól vagy a véletlen filozófiájáról szóló klasszikus esszéiben Lem válaszai az elérhetetlen jövőt tervezték – ma viszont közeli távlatokban vannak megfogalmazva, és ezért sok embert felháboríthatnak, akik azon speciális területek szakértőinek tartják magukat, amelyekkel kapcsolatban épp nyilatkozik.

Mindez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha én például évtizedek óta a szakmámban dolgozó tapasztalt kőműves vagyok, de Lem azt állítja, hogy ő bizony jobban ért a mesterségemhez, mint jómagam, akkor hallgassak csak rá, hiszen ő Stanisław Lem. És hogy mi is az, amihez Lem ért, azt a fülszöveg így fogalmazza meg: „Elemzi az Egyesült Államok és Oroszország kormányainak legújabb lépéseit, mérlegeli az Amerikát ért terroristatámadás rendkívül érdekes konzekvenciáit, képet ad a mai Lengyelország geopolitikai vetületeiről, valamint kritikus ítéletet hirdet az irodalom és a képzőművészet legfrissebb alkotásai fölött, nem kímélve az irodalomelmélet vagy a filozófia divatos áramlatait. Haraggal kommentálja a tömegkultúra rémes süllyedését és hangot ad a tudomány legújabb eredményeiről alkotott véleményének.”

Nos Stanisław Lem bármilyen témáról ír, előbb-utóbb a második világháborúnál lyukad ki: érződik a sorok közt, hogy engesztelhetetlen gyűlöletet táplál Hitler és Sztálin iránt, de általában a németek és oroszok, mint hazája megrontói iránt is. Putyint egyre Sztálinhoz hasonlítgatja, de ugyanakkor a liberális német vezetéssel úgy tűnik, elégedett – amit viszont nehezen tud összeegyeztetni negatív érzelmeivel. Amúgy hosszú évekig élt németek között, és később is a német médiából értesült a világ híreiről, láthatóan azt tartja mérvadónak, miközben minduntalan felbukkan németellenessége, a német nemzettel szembeni idegenkedése, és rendre őket okolja a mai lengyel társadalom intellektuális lesüllyedéséért, merthogy a nácik annak idején kiirtották hazája értelmiségi rétegét. Mintha nem is hallott volna Katyńról és Sztálin ama tervéről, hogy lefejezze a lengyel társadalmat. Újra és újra felbukkan nála Auswitz és a lágerek, persze csak a náci lágerek, mintha a Gulagnak nem lettek volna lengyel áldozatai, s mindeközben Lem az ezredforduló amerikai kormányzatának gyengekezűségén, korlátoltságán és engedékenységén siránkozik, ami leginkább a hírhedt norvég Anders Breivik gondolatait juttatja az ember eszébe. Ő haragudott így a világra és ostorozta a nagyhatalmak vezetőit, ide-oda csapódva eszmék és áramlatok között, miközben oldalak százain papírra vetette elégedetlenségének okait – mielőtt radikálisabb lépésekre szánta volna magát.

 

Aztán itt van a tömegkultúra rémes lesüllyedése, amiről Harry Potter, a valóságshow-k, de főleg Harry Potter gondoskodik. De tényleg: úgy tűnik, a Potter gyerek az első számú közellenség. Olybá tűnik, ha a varázslótanonc nem volna, minden fantasztikumra éhes olvasó Lem könyveit falná. Az persze lényegtelen, hogy J. K. Rowling művei gyerekek számára készültek (nem is ember, aki felnőtt létére ilyesmit olvas!), míg Lem sci-fijein minden gyerek elalszik unalmában; nem azért persze, mintha rosszak lennének, hanem mert nem gyerekeknek írta azokat. Még Pirx pilóta kalandjait vagy a Kiberiáda meséit sem. Az meg, hogy íróként megtagadja korai műveit, nem vet rá jó fényt, hiszen az ötvenes-hatvanas években senki nem kényszerítette arra, hogy megírja azokat a könyveket. Önszántából tette amit tett; ezt megbánni lehet, de megtagadni olyan, mint az olvasók arcul köpése. Persze mit várjunk attól, akinek a XXI. században legfőbb ellensége Harry Potter, a muzulmánok, Putyin (mint Sztálin szelleme) és a környezetvédők, akik nemcsak gonosz terveiket dédelgetik titkon, hanem roppant hülyék is, mert lépten-nyomon megakasztják az atomhulladékot szállító vonatok útját: „Nem lehet abban a zöld pártban bízni, amelyik megállítja a nukleáris hulladékokat szállító vonatokat, egyszerűen azért, mert maguk sem tudják, mit cselekszenek: az ilyen vonat vagy nem sugároz radioaktívan, és akkor nincs értelme megállítani, vagy igen, akkor viszont éppen hogy az egyetlen értelmes dolog, ha a lehető leggyorsabb átvonulást biztosítjuk neki minél zavartalanabb útvonalon.” (161. oldal) Mintha Lem nem akarná elfogadni, hogy nem konkrétan a vonatokkal, hanem azokkal az atomhulladék-tárolókkal van probléma, ahová a szerelvények tartanak. Hogy a környezetvédők nem azért állítják meg a vonatokat, hogy azok egyhelyben vesztegeljenek és ott sugározzanak, hanem azért, hogy ne jussanak el a célállomásukra és vissza kelljen fordulniuk az atomerőművekbe… Ráadásul még azt is megállapítja: „Sajnos minden jel arra mutat, hogy a technológiai hulladékok kihatása a klímára meglehetősen szerény. Az amerikaiaknak tehát sokban igazuk van akkor, amikor nem akarnak beleegyezni az állítólagos üvegházi hatásokat kiváltó gázok kibocsátásának radikális korlátozásába.” Na ez már nem is sci-fi, hanem egyenesen fantasy…

Lem Dillemmáit olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a világ egysíkú, az amerikai elnök jó ember, az orosz gonosz, a zsidók jobb sorsra érdemesek, ő meg leszarja Steven Soderbergh Solaris-filmjét (Tarkovszkijt amúgy is utálta), a pénz persze jól jön érte, és távoli országok kiadóinak szívesen engedélyezi „megtagadott” művei megjelentetését is. És sajnos a globalizáció sem teljesen felhőtlen folyamat, mert minden erőfeszítés ellenére a „mi kis elitellenes, széteső társadalmi környezetünkben a változások árama által beláthatatlan jövő felé hajtott emberi tömegeket egyre kevésbé tudjuk uralni”. Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy Lem önmagát ahhoz a bizonyos, a világot irányító háttérhatalomhoz tartozónak tartja… Mindenesetre az afganisztáni háborút a második világháborúhoz hasonlítja, hiszen mindkét esetben az amerikai népet támadták meg holmi ázsiai országok, ezért felháborító, hogy egyes német politikai erők nem akarták azonnal és feltétel nélkül támogatni az Egyesült Államokat Kabul megszállásában. Olyan ez, mondja Lem, mintha az angolok haboztak volna, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot. Az már elkerüli a figyelmét, hogy párhuzamot inkább a két háborút kiváltó közvetlen események közt lehetne vonni: a német rádiótorony megtámadása éppen úgy hamis, ál-ok volt, mint a WTC lerombolása… Azt írja: „nehéz másképp megítélni az USA Afganisztánban folytatott tálibellenes akcióját, mint szükségszerűségből elkövetett lépést, hiszen a gyilkosan professzionális terrortámadás választ követelt. Kétségkívül viccesen festene, ha erre a támadásra válaszul az amerikai kormány egy bin Laden elleni letartóztatási paranccsal ellátott rendőrszázadot küldene.”

A könyv fülszövege úgy ajánlja a művet, hogy „Stanistaw Lem a tudományos-fantasztikus irodalom mestere, és ez esetben a tudományos előtagot tessék a legkomolyabban venni!” – ezt viszont elég nehéz elhinni, amikor a 182. oldalon azt olvassuk, hogy egy évezreddel ezelőtt még a kőkorszakot írták volna őseink, ha tudtak volna írni. Persze, ha ezt Krakkóban így gondolják, akkor már tudjuk, hogy ezer éve a pápa miért Istvánnak és nem a lengyeleknek küldött koronát: hát hogy nézett volna ki az az állatbőrökbe öltözött torzonborz kőkorszaki fickó, fején egy ötvösművészeti remekművel?

Ehhez a képzavarhoz képest már valóságos felüdülés a fordító bakija, amikor a 229. oldal alján fenékbe billentés helyett valakinek a fenekébe akar billenteni – ami, őszintén szólva rettentően tudománytalan eljárás volna a részéről…

Fölnevelem az apámat!

 

 

 

A költőként induló Simai Mihály az 1980-as évekre népszerű ifjúsági íróvá vált, legalábbis a kiadók körében. Miközben a 10-14 éves korosztály számára készülő szegedi Kincskereső című gyermeklap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott, Simainak egymás után jelentek meg ifjúsági könyvei, melyek közül több (Robogunk az Észtrabanton, Móra, 1982;  Zobb, a legcsibészebb robot, Móra, 1986; Fölnevelem az apámat, Móra, 1987) bekerült a korabeli sci-fi bibliográfiákba is. Ez azonban ne tévesszen meg minket, hiszen az akkori ínséges időkben az űrhajósokkal készült riporttól kezdve (Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap) csillagászati szakmunkákon át (A távcső világa) a Babóig sok mindent sci-finek vettek a kiéhezett hazai fanok. Simai regényei pedig közelebbi rokonságot éppen Tolkien mester könyvével tarthatnak, azaz inkább meseregények – még ha modern köntösbe öltözöttek, s a XX. században játszódnak is. Ma már senki nem nevezné ezeket sci-finek, de mint mondottuk, megjelenésükkor éltek még hazánkban olyan igazi fanok, akik mindennek örültek, ami eltávolodott kissé a valóságtól. A Fölnevelem az apámat pedig tényleg nem egy realista regény, noha a nyolcvanas évek politikai hangulata köszön vissza belőle. Hősei olyan célokért küzdenek, melyek a mai gyerekek számára teljesen ismeretlenek (a világűr demilitarizálása, a fegyverkezés megállítása, atomsorompó egyezmény; kvázi a világbéke megvalósítása, aminek óhajtása manapság inkább csak szőke szépségkirálynők ajkait hagyja el ily direkt formában), így napjainkban egy ifjú olvasó nehezen tudna azonosulni velük. Egy idősebb olvasó számára viszont (aki mondjuk kiskamaszként olvasta a regényt annak idején, és most nosztalgiára vágyva veszi kézbe ismét) a nyelvezet és a stílus válhatott annyira idegenné, ami már olvashatatlanná teszi a könyvet. Végeredményben tehát Simai regénye 25 év alatt teljesen elavult, az olvasóközönség túlnyomó többsége számára abszolút élvezhetetlenné vált. Ezért ideje megemlékeznünk róla, mielőtt végképp eltűnik a feledés homályában…

 

 

Nos, a történet szerint 1999-ben (tehát a regény megjelenéséhez képest a jövőben) két nagy erő irányítja a világot: az Észak- és Dél-Amerikai Unió, amit valamennyi szereplő a magyar rövidítéssel élve ÉDAU-nak hív, valamint a béketábor, az Eurotengely. (A béketábor egyébként a nyolcvanas évek közbeszédében a szocialista országokat jelentette.) Az ÉDAU gonosz vezetőinek terve, hogy leigázzák a világot, ezért Űrtigris néven rakétarendszert akarnak telepíteni a világűrbe. Közben egyik tudósuk, a magyar származású Cikola Ignác feltalálja a csodálatos visszafiatalító szert, amit cikolignium maximumnak keresztel, és ami hipp-hopp, gyerekeket varázsol a felnőttekből. A nőkből olyan gyerekeket, akik a megszólalásig hasonlítanak saját lányukra, a férfiakból pedig olyanokat, akiket a saját fiukkal téveszthetünk össze. (Hogy mi történik akkor, ha mondjuk, egy apának csak lánya van, arról nem esik szó.) Ráadásul a szer mellékhatásaként a visszafiatalodott alanyoknak láthatatlan, ám ugyanakkor több kilométer hosszúra kinyújtható fantomkezük nő, melyekkel rendkívül ügyesen bánnak. Cikola bácsi nem akarja ezt a csodaszert a gaz fegyvergyártók kezére adni, ezért megszökik, és a világ számos pontjáról, de legfőképpen Magyarország Szerdahely nevű városából gyerekeket és visszafiatalodott felnőtteket gyűjt maga köré. Egy lakatlan szigeten Lubickopolisz néven alapítanak tábort, ahonnan a parabukferenciális hiperbolha nevű járművel ugranak el, hogy űrfityiszt fessenek a támaszpontokon várakozó rakéták oldalára. Bár a nemzetközi társaság eszperantó nyelven érintkezik egymással, nevük mégis magyar: Egy Szív, Egy Lélek, röviden ESZEL, amit mindenki megért és boldogan rittyent köréje efféle rigmusokat:

 

Azt mondják az ESZEL-ősök,

Ősök! Ősök!

Ne legyetek eszelősök!

 

 Az ESZEL, az ESZEL

sok mindent kieszel:

azt is, hogy kétezer-

ben boldog hogy leszel!

 

 

A kis csapat számos akciót hajt végre, bár ezek kivitelezéséről nem sokat tudunk meg:

Vacsora hatkor, utána tévénézés. Akárcsak otthon. A hatal­mas ebédlőbarlangban mindenki a képernyőt lesi. Nem a film, hanem a hírek miatt. Idézem:

„Különös rajzok jelentek meg a Global Konszern irodaépü­letén. – A francia bemondónő arcán alig észrevehető a gúnyos mosoly. – Ma délben a Global szó mellé ismeretlen kezek egy transzparenst illesztettek úgy, hogy összeolvasva az alábbi mondattá egészült ki:

Őrültek terve! Globál-is háború?

Le az Űrtigrissel!

Ismeretes, hogy e minneapolisi mamutcég neve is szerepel gyártóként abban az Űrtigris-dossziéban, melyet a Silent fran­cia napilap adott közre két nappal ezelőtt.”

Ignác bácsi nagyot kacsint, aztán tovább tolmácsol:

„Föltehető, hogy ugyanaz a szervezet hajtotta végre ezt a vakmerő akciót is – a Globál-székház ötven emelet magas! –, amelyik megszerezte és a Silenthez juttatta az Űrtigris-program dokumentumait.

A föliratok sok-sok embert hoztak lázba. Először a helyszínen, majd Los Angelesben, San Franciscóban, Miamiban, Tokióban, Stockholmban, Athénban és nálunk, Párizsban voltak tüntetések. A Quartier Latinben e percekben is „Éljenek az Ikszek!” és „Veletek vagyunk, lelkiismeret-bajnokok!” feliratú táblákkal vonulnak az egyetemisták. A követségi negyedben Űrtigris-karikatúrákat égettek el.

Apropó, rajzok! A Globál-székház homlokzatán a fölirat mellett érdekes gyerekrajzok is megjelentek. Tiltóan fölemelt kezeket ábrázolnak, mindenféle bőrszínű kezeket.”

Sorra mutatják a gyerekrajzokat. A bemondónő elképzelni se tudja, hogy kerülhettek ezek ötven emelet magasságba.

Én se. Petykó se. De a Mesternek el kell higgyük: ezek a rajzok itt készültek, egytől egyig, a szigeten. A célba juttatás? Persze, mi a válasz: csillagom, a parabukferenciális hiperbolha közbejöttével...

– Hát itt csupa balhászkodás az élet?

Ignác bá csak nevet.                        

– Kezd fölfigyelni ránk a világ, gyerekek. Mi lettünk a titokzatos Ikszek! S hogy elcsodálkoznak majd, ha kilépünk az ismeretlenség homályából!

– Kilépünk?

– Noná! És ebben ti is benne lesztek, hungarókáim!

 

 

Mindenesetre lassan az őrületbe kergetik az ÉDUA elnökét:

 

Monika Láng a legnépszerűbb szerkesztő ezekben a napokban. Lapja mindjárt a címével csatát nyert. ,,Az élet szent okokból élni akar.” Nincs az az élő ember, aki ne akarná elolvasni. Pláne most, mikor borotvaélen táncol minden.

Így van ez. Az emberek, legyenek bár amerikaiak vagy európaiak, szocialisták vagy kapitalisták, ateisták vagy hívők, fehérek, feketék, sárgák, vörösek, félvérek, jók vagy rosszak, ifjak vagy vének, tudósok vagy analfabéták, kérem, ezek az emberek mind-mind élni akarnak.

Mindnek megvan a maga szent oka hozzá. És annyi sütnivalója mindenkinek van, hogy egy atomháború nem életbiztosítás. Még az állítólag erősebb félnek sem. Mert a csapásmérésben (mily fennkölt e szó!) benne foglaltatik az a bizonyos válaszcsapás. És ez a kettő együtt valahogy még a piaci kofák szemében is elégnek tűnik ahhoz, hogy utána se zöldségeladók, se zöldségvásárlók, de még csak zöld növények se maradjanak ezen a bolygón.

Következésképp az emberek már nagyon – sőt: halálosan! – unják Carringfry beszédeit. Az öreg sehogy se érti, mi leli őket. Csupa béketüntetés, galambos felvonulás, TN feliratos ingek – és csupa Űrfityisz, kérem, a legapróbb gyerekek is ezt hordják ingükön, ezt pingálják járdára, házfalra, iskolatáblára, minden lehető és lehetetlen helyre. És a levelek, amiket kap!

Carringfry az asztalra csapott. Itt egy déli kisváros: föl akarják venni a Terranostra nevet. Merthogy egy turistacsoportjuk ott volt azon a repülőgépen, amit a TN-esek mentettek meg csodás módon. Ezzel a gesztussal is hitet akarunk tenni a béke, a leszerelés…

Ezt írják. Szemétbe vele! Hát már a honfitársaim is együtt üvöltenek a farkasokkal?

Hát megérdemlik ezek egyáltalán, hogy ilyen president-axnátoruk legyen, mint én... Én... ÉN?!

Idővel aztán, ahogyan egy ifjúsági műben dukál, minden jóra fordul; a szerelmi szál kibontakozik, a problémák nagyrészt megoldódnak, a drámai esemény megszelídül, végül pedig egy valódi sci-fibe illő csattanót is kapunk. Akár egy mai tucatponyva is kialakulhatna ennyi panelből, ám mivel a regény a nyolcvanas évek közepén született, a ponyvaelemeket szándékosan degradálta az író, feltehetően azért, hogy megfeleljen a szocialista elvárásoknak. Ennek a szándéknak az eredménye egy humorosnak szánt gyermekkönyv, amely néhol erőltetetten igyekszik kikacsintani a felnőtt olvasókra is:

Ebben tévedtek. S hogy mekkorát, arra Mark Tindolini döbbent rá hamarabb. Már másnap hajnali kettőkor, amikor látta önmagát az ajtóból gúnyosan visszainteni, s ő ott maradt, megkötözve a hotelágyon, ahol öt perccel azelőtt egy kreol bőrű, gyönyörű testű lány cirógatta. Hányszor mondták neki, a „nőfaló digónak”, hogy egyszer a nők okozzák majd a vesztét... hát tessék, be is teljesedett.

 

A regény először folytatásokban látott napvilágot a Kincskereső című folyóiratban 1986-87-ben, Csala Károlynak a mű stílusához képest túlzottan realista rajzaival illusztrálva. A grafikák és a szöveg ellentmondása olyan feltűnő volt, hogy a hamarosan (1987-ben) megjelenő könyvet már Sajdik Ferenc karikatúrái díszítették, hangsúlyozva, hogy nem kell mindent komolyan venni abból, amit a szerző leírt. És bár Csala Károly rajzait már megkedvelhettük a Robur számaiban is, a regénynek valóban jót tett a váltás. ezzel a szerkesztők is tisztában lehettek, mert amikor 1987 februárjában a Galaktikában közölték a történet felnőtteknek szánt novellaváltozatát, azt is Sajdik Ferenc illusztrálta. És hogy miként lesz a gyermekkönyvből felnőtteknek szóló novella? Nos, az Idegen-e dr. Fantom? című novella története szerint egy nyugdíjas orvos, bizonyos Kisignác Béla egy balesetben mindkét karját elveszti. Hamarosan úgynevezett fantomfájdalmak kezdik gyötörni, majd láthatatlan fantomkezei nőnek, melyeket eleinte apróbb stiklikre és szép nők szexuális kielégítésére használ, mígnem afféle jézusi küldetést talál magának:

 

Határtalan önbizalmára jellemző, hogy rendre behatolt a fontosabb katonai objektumokba, tábornoki tanácskozásokra, az ott található feljegyzéseket, jegyzőkönyveket, dokumentumokat elhappolta, majd odacsempészte valamelyik világlap szerkesztőségi asztalára.

Azok meg közzétették.

Botrányt botrány követett. Semmi sem volt titok többé, a kezek áldásos működése következtében hadügyminiszterek buktak meg, titkosszolgálati vezetők kerültek tébolydába, s csodás módon rendre kiszabadultak börtöneikből a lefogott békeharcosok Amerikában, Ausztráliában, Japánban, Franciaországban – mindenütt.

A KEZEK elszemtelenedtek, s kezdtek népszórakoztató intézmény lenni. A 44-es űrszektor nagy titokban tervezett megszállását – vagyis ezerötszáz legújabb típusú űrsziget egyetlen „pajzzsá” kapcsolódását 1995. augusztus 5-én dr. Kisignác Géza kezei akadályozták meg. Ez ma már minden kétséget kizáró tény.

A már startra kész fémszivarokra azon az augusztusi éjszakán hatalmas fityiszt mázolt(ak) valaki(k): rikító vörössel s kivétel nélkül mindegyikre. Szánalmas látványt nyújtottak a fellövésre kész űrcsodák a fügét mutató óriási kezekkel. Az Űrhaderő három legfőbbjét menesztették. A fellövés – és ezzel az első Földtől független Űrszigettömb megvalósítása –bizonytalan időre elmaradt.

Ennek bejelentésekor tömegével jelentek meg az égen az űrfityiszt formázó fénytünemények. Bizton állíthatom: ezek békepárti tűzszerészek művei voltak világszerte, dr. Kisignác egyáltalán nem tesz róluk említést. Ő arról a bizonyos feliratról szól csupán, amelyet sikerült rákevernie valamennyi tévéadó meteorológiai jelentésére: LÉGY HŰ A FÖLDHÖZ!

A felhőkből (persze álfelhőkből!) formált betűket azon az augusztusi estén egész Európa látta. Szórakozottságból-e vagy szándékosan? Tény, hogy a több nyelven is beszélő doki magyarul írta fel velük a négy szót a tévébeli égboltozatra. Ez megint számtalan találgatásra adott okot az Ü. F. jelenségekkel kapcsolatban.

Nagyon sokan isteni üzenetnek vélték az Ü. F.-eket, deus ex machinának a válságos világhelyzetben. Egyes amerikai héják szerint a zöldek, mások szerint a vörösök ügyes propagandafogása csupán. Nem kevesen foglaltak állást amellett, hogy más bolygóról ideérkezett, magas rendű civilizációt képviselő lényektől származik az üzenet, ezek az idegenek jól látják ” s tán tapasztalatból is tudják –, hogy egy nagyhatalom az anyabolygóról kilépve, akár gyilkosává válhat szülőanyjának, s ezért a kemény figyelmeztetés.

Arra azonban képtelenek voltak magyarázatot adni, miért éppen a magyart választották közvetítő nyelvül a jövevények.

Egyesek még – Szentgyörgyi Albert, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Simai Attila szülőhazájáról lévén szó – azt sem tartották kizártnak, hogy a magyarok valami fantasztikus találmány birtokában vannak. A Békejobb és Ürfityisz konferencia nyilván azért is tette meg székhelyéül Budapestet. (1995. szeptember 1-6.) Az ülés még javában tartott, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó, vétójoggal rendelkező tagjává választotta Magyarországot. (Egy régi szakszervezeti vezetőt választottak a delegáció fejévé, V. Tóth Andort, aki a mozgalomban töltött évei során már nagy gyakorlatra tett szert a vétózásban.)

Kisignác feljegyzéseiben nincs bővebb utalás arra, hogyan érte el, hogy a genfi V. T. (Végeérhetetlen Tárgyalások) egyetlen délután (piros betűs nap: október 2.) korszakalkotó döntést hozzon: s nemcsak a haderőcsökkentésről, hanem egy atomfegyvermentes Európáról is. Ennél a dátumnál a doktor csak annyit ír: „iszonyú dühbe gurultam, utólag szégyellem is, de mérhetetlenül felbőszí...” (Valami kemény tettlegességre lehet következtetni e szavakból, odaképzelhető akár egy ilyen folytatás is: „ebédszünetben Föld körüli pályára vittem az egyik makacs fickót. A meggyőzés hatott. Persze ez csak hipotézis, de valami ilyesfélének kellett történnie, hogy olyan gyorsan megtört a jég”.

Ez az utolsó előtti bejegyzés dr. K. G. naplójában. Jó néhány lap hiányzik utána a füzetből. Nyilvánvaló, hogy kitépték őket. Az okot csak találgatni lehet.

Esetleg visszakövetkeztetni az utolsó néhány bekezdésből. Idézem:

„XII. 9.

Istenem, mi lesz velem?!

Újabb tíz centivel kisebbedtem. Már csak 45 centiméter vagyok! A folyamat – bármilyen rettenetes ezt így leírni – irreverzibilis! ELFOGYOK!

Valószínű, hogy a nagy hatósugarú mozgások áldozata vagyok. Fölemészthették kezdeti energiáimat. Most már úgy érzem magam, mint egy lángoló csipkebokor az elhamvadás óráján. Még egy-két nap…

Vajon milyen lesz a vég?

Ma megint nem engedtem be Margitkát. Szegény öngyilkos akar lenni: azt hiszi, azért bújok előle, mert nem akarom elvinni az anyakönyvezetőhöz. Hiába kiabálom: semmi baj, csak magányra van szükségem. Mielőtt elrohant, megátkozott. Ó, kicsikém, épp a te átkod hiányzott még utolsó óráimra!

Mindegy. Tőle se várhatok segítséget. Senkitől se.

Eljátszottam egy isten lehetőségeit, és most – vége!”

 

 

A novellából hiányzik az a bizonyos sci-fi csattanó, ami regényben megvan, de ettől eltekintve még stílusbeli különbség sem fedezhető fel köztük. Sajnos. Viszont legjobb tudomásunk szerint ez volt Simai Mihály utolsó próbálkozása a science fiction birodalmában…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hotel a Halott Alpinistához

Hogy ne kelljen egymilliárd évet várnunk a világvégére (és persze, hogy megmutassuk, a sci-fi nemcsak együttérez veled a kánikulában, de egy kellemesen hűs történettel akár fel is frissíthet), íme egy korabeli sajtóanyag a másik feledésbe merült Sztrugackij-filmről, azokból a nagyhírű nyolcvanas évekből:

Egészen pontosan 1981 augusztusában mutatták be a művet a hazai filmszínházak. Az a hónap pedig egészen különleges volt az akkori SF-rajongók számára, hiszen a megszokotthoz képest jóval több, és sokféle fantasztikus filmmel kényeztették őket a mozik.

Először is itt van a Transzport című magyar alkotás, amely Kuczka Péter forgatókönyvéből készült Szurdi András első játékfilmjeként. Erről a hazai sci-fisek sokáig nem tudták eldönteni, hogy szeressék vagy sem, azaz SF vagy mégsem. Ma már sci-finek talán senki sem mondaná, akkoriban viszont az ínség okozta hevület hatására a legtöbben végül annak nyilvánították.

Ugyancsak augusztusban vetítették a mozik felújításban A majmok bolygója című sorozat 1968-ban készült első részét, Franklin J. Schaffner rendezésében, Charlton Heston főszereplésével. Azért felújításban, mert a film korábban a Filmmúzeumban és a filmklub-hálózatban már látható volt. (Egyébként ez az az alkotás, amelyről egy veszprémi moziüzemvezető ismerősöm kinyilvánította, hogy 1968-ban nem a 2001 Űrodisszeia, hanem A majmok bolygója újította meg az angolszász sci-fi filmművészetet. Ami pedig szerintem 11 évvel később, a Csillagok háborújával történt meg.)

 1981. augusztus 20-tól (a kertmozikban már egy héttel korábban) láthatták a hazai mozinézők először Bud Spencert fantasztikus filmben pofozkodni. A Seriff az égből című alkotás sem igazán sci-fi, inkább csak fantasztikus elemekkel operáló bohózat, amiben Bud Spencer egyik partnere Joe Bugner, a magyar származású bokszoló volt, a másik pedig H-7-25 szerepében az a Cary Guffey nevű fiúcska, akit korábban Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjében pécéztek ki maguknak a földönkívüliek.

 Végül, de természetesen nem utolsósorban meg kell említenünk, hogy abban a hónapban a Magyar Televízió is sugárzott egy sokak által SF-nek tartott alkotást, William Golding első regényének első filmfeldolgozását. A Legyek Urával kapcsolatos bizonytalanság ugye abból fakad, hogy a történet elején atomháború tör-é ki, vagy csupán a második világháború londoni bombázásairól van szó. Mindegy végül is, mert nem ezért szeretjük a regényt, melynek ez a fekete-fehér filmfeldolgozása minden idők egyik legnevesebb színházi rendezőjének, a hazánkban is járt Peter Brooknak a nevéhez fűződik. Filmes körökben a későbbi amerikai változattal szemben ezt tartjuk etalonnak, bár nekem azzal sincs különösebb problémám. Ez utóbbi a 90-es években a Televideó jóvoltából VHS-en volt elérhető, Brook filmjét pedig nemrégiben DVD-n hozta forgalomba a CORNERFILM.
Na, és hogy el ne feledjük, minek kapcsán szövegeltünk ennyit:

Kánikulai sci-fi

Lakótelepen élsz? Panelban laksz? Kikészít a kánikula? Úgy érzed, felforr az agyad a hőségben, és már látomásaid támadnak? A légkondiról csak álmodozhatsz és nincs pénzed a strandra? A forró levegő szinte vibrál körülötted, és úgy érzed, itt a világvége? Igazad van, nekem elhiheted… Mégis van remény, akad, ami átérzi kínjaidat, ami sosem hagy magadra, bármennyire szenvedsz is… Sci-fi rajongó vagy? Akkor tudod, miről beszélek. Mert bár szidhatjuk, kritizálhatjuk és sirathatjuk, az SF mindig velünk marad. Még egymilliárd évvel a világvége előtt is…

„…az elmúlt két évszázadban nem tapasztalt rekkenő, vakító júliusi hőség árasztotta el a várost. Az izzó tetők felett délibábok lebegtek, a városban minden ablak tárva-nyitva volt, a tikkadó fák nyúlós árnyékában a kapualjak előtt a kispadokon öregasszonyok izzadtak és olvadoztak.

A nap már túljutott a delelőn, sugarai beleivódtak a könyvek sokat szenvedett gerincébe; a polcok üvegéhez, a szekrény politúrozott ajtajához csapódtak, s a forró és dühös nyuszik táncba kezdtek a tapétán. Közeledett a délutáni fullasztó hőség – nincs már messze az az óra, amikor a felbőszült nap halottan megdermed a szemközti tizenegy emeletes pontház felett, s sugarai keresztül-kasul bejárják az egész lakást.

Maljanov becsukta az ablakot – mindkét ablaktáblát –, s gondosan behúzta a nehéz sárga függönyt. Majd alsónadrágját feljebb ráncigálva mezítláb a konyhába csoszogott, s kitárta az erkélyajtót. Kettő múlt pár perccel.”

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Egymilliárd évvel a világvége előtt. Olvasd és nem fogsz egyedül szenvedni. De ha még az olvasás is túl nagy feladat volna számodra ebben a kánikulában (mert mondjuk a naptej és a verejtéked keverékétől összeragadnak a könyv lapjai), akkor meg is nézheted az orosz hőséget, hiszen a Sztrugackij fivérek a Magyar Televízióban is szerepeltek már – ha nem is közvetlenül. És azt sem árt tudni, hogy nem egyedül Rajnai András forgatott akkoriban sci-fit.

A forgatókönyvíró személyére is érdemes egy pillantást vetnünk: Szentmihályi Szabó Péter nemcsak az akkori Galaktika állandó munkatársa volt, de a kor legkiválóbb hazai sci-fi szerzői közé tartozott; igazán sajnálhatjuk, hogy ma már alig publikál a témában…

A regényből egyébként később orosz filmfeldolgozás is született, amit a 90-es években szintén láthattunk a tévében, ám különösebb kritikai visszhangot nem váltott ki.

Nos, a mi szívünknek mi tagadás, kedvesebb a hazai anyag, jobban visszaadja a regény, de legalábbis a korszak hangulatát, mint ez:
 http://www.magyarvagyok.com/videok/26-Movies/281215-Az-elsotetules-napja.html

 

 

 

 

Jedi matricás album

Bár sokak számára bizonyosan fájdalmas a felismerés, mégsem titkolhatjuk tovább, hogy a gyűjtögetős-matricás füzetek világa nem 1990-ben kezdődött a Lutra albummal. Bizonyságképp íme egy reklám a nagy hírű 80-as évek elejéről a francia gyerekek Pif című magazinjából:

Borisz Szrugackij emlékére: A hullámok kioltják a szelet…

 

… avagy Válaszd az életet. Könyvalakban ugyanis ez utóbbi címen jelent meg a Sztrugackij-fivérek regénye 1989-ben, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában. Eredeti címén viszont a Fáklya című hetilapban volt olvasható, az 1985/23. számtól kezdődően egészen az 1986/19. számig bezárólag, számonként 2-2 oldalon. Közel egy esztendeig futott tehát a sorozat, csakúgy, mint az eredeti, első szovjet kiadás, amely a Tudás és Erő című folyóiratban látott napvilágot 1985 júniusától 1986 márciusáig. A gyors hazai megjelenés annak volt köszönhető, hogy a Fáklya a Nagy Testvér egyik médiakirakata volt; mindig az előző hetek-hónapok szovjet magazinjaiból közölt válogatást. (Más kérdés persze, hogy vajon mi késztette a szerkesztőket arra, hogy szokásuktól eltérően, egy sci-fi regényt is beválogassanak az anyagba…)

A regény folytatásos változata azonban jócskán eltér a könyv alakútól. A mellékelt kép az utolsó rész első oldaláról készült, és jól látható, hogy ez a fordítás nem azonos Földeák Iván (ő fordította a könyvváltozatot) munkájával. Például eltérés mutatkozik az orosz nevek átírásában Tojvo a Fáklyában Toivo, a KONBIZ (Kontroll Bizottság) ELLBIZ (Ellenőrző Bizottság), ami azért nem hangzik olyan jól magyarul, mint a KONBIZ, a fejlécen idézet található, ami a könyvből kimaradt, és persze a folytatásos változat jóval rövidebb a könyvnél. (Az érdekes az volna, ha tudnánk, így volt-e vajon a szovjet kiadás esetében is…) A történet ugyanis jórészt dokumentumokból, jegyzőkönyvekből áll össze; kevés benne a hagyományos narráció (formátuma hasonló Nemere István első sci-fi regényéhez, A Triton-gyilkosságokhoz), és míg a könyvben 24 darab dokumentum szerepel, addig a folyóiratban csupán 17.
Maga a regény a Makszim Kammerer-trilógia befejező darabja (Lakott sziget, Bogár a hangyabolyban), és tulajdonképpen ugyanúgy egy nyomozás megörökítése, mint a szerzőpáros Fogadó a Halott Alpinistához című regénye. Ott is végig sejti az olvasó, hogy földönkívülieket kell keresnie az események mögött, itt meg egyenesen a szájába rágják a szerzők, persze nem véletlenül – de ez már legyen a mű titka. Ám amíg a Fogadó egy zárt miniközösségben játszódik, és kevésbé lényeges, hogy a nyomozás eredménye kihathat az egész emberiségre (hiszen a jelen lévő szereplők túlélése a fő), A hullámokban végig tudjuk, mi a tét. Meg kell akadályozni, hogy az idegen Vándorok titokban befolyásolják az emberi történelmet, s ezáltal uralkodjanak az emberiség felett.

„Most egy teorémát fogalmazok meg. A megfogalmazás nem az én munkám. Bromberg doktor állította fel öt évvel ezelőtt. Tehát, a teoréma. A 80-as évek elején egy bizonyos szupercivilizáció, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Vándoroknak, heves progresszor tevékenységbe kezdett bolygónkon. Tevékenységük egyik célja a kiválasztás. A legkülönfélébb módszerek révén a Vándorok az emberek tömegéből azokat az egyedeket választják ki, melyek a Vándorok számára ismerős jegyek alapján alkalmasak… például a kapcsolatteremtésre. Vagy a faj további tökéletesítésére. Vagy talán még arra is, hogy Vándorokká váljanak. Nyilván a Vándoroknak vannak más céljaik is, ám ezeket nem sejtjük, de az, hogy nálunk szelekciót folytatnak – ez számomra most már teljesen nyilvánvaló, s ezt próbálom bebizonyítani.”

De vajon valóban a Vándorok számlájára írhatók azok a rejtélyes események, melyek után Kammerer megbízásából Tojvo Glumov nyomoz?… És ezzel a dilemmával el is érkeztünk a sci-fi egyik klasszikus témájához, „az idegenek köztünk élnek” kérdéséhez. Márpedig amennyiben ezt tartjuk a szemünk előtt, a regény rögtön hasonlatossá válik a szerzők Egymilliárd évvel a világvége előtt című történetéhez, ahol szintén egy olyan idegen akaratot fedeznek fel, amely befolyásolni igyekszik a történelmet. Természetesen ott nem a Vándorok avatkoznak bele az emberek életébe, hiszen az ő nyomaikat – mint a fenti idézetből kitűnik – csak később fedezik fel (az Egymilliárd évvel a világvége előtt az 1970-es években játszódik Leningrádban), de akár ők is lehetnének, és akkor valóban egyetlen fonalra fűzhetnénk fel a regényeket… Persze ez nem ilyen egyszerű, ahogyan azt a Gorbovszkij nevű szereplő is megfogalmazza a Válaszd az életet című regényben:

 

„Felnőtt emberek vagytok s nem iskolások vagy diákok… Tényleg, nem szégyenlik magukat? […] Ugyan, mikor értitek meg végre, hogy ezek a dolgok kölcsönösen kizárják egymást! Mert ha a Vándorok szupercivilizációt képviselnek, akkor ránk sem hederítenek, egészen más történelmi múltú, más érdeklődésű lények, nem foglalkoznak progresszortevékenységgel, különben is, az egész Világmindenségben csupán a mi emberiségünk foglalkozik progresszortevékenységgel, mert ilyen volt a történelmünk, mert visszasírjuk a múltunkat… […] Ha egy ilyen zöldfülű kisfiú, mint a mi kedves Tojvónk, képes volt… e-e-e… felderíteni ezeket a Progresszorokat, akkor miféle Vándorok ők? Gondoljátok csak meg! A szupercivilizáció valóban képtelen lenne úgy megszervezni a munkáját, hogy ne vegyetek észre semmit? Ha pedig észrevettétek, akkor a pokolba is, miféle szupercivilizáció ez?”

Ez a logika persze nem hibátlan (jusson eszünkbe róla a mondás, mely szerint sosem érthetjük meg az agyunk működését, mert csak olyan kicsi és kezdetleges agy tevékenységét tudjuk követni, amely aggyal egyszerűen képtelenség megérteni annak működését), viszont kissé naiv és elgondolkodtató. Ma már ritkán találkozhatunk vele, mert főképpen a szocialista SF irodalomra volt jellemző, elsősorban a Szovjetunió gyakran hangoztatott (és hamis) békeszeretetére kívántak utalni általa. A szocializmust tartották ugyanis a legfejlettebb társadalmi berendezkedésnek (a kommunizmus már visszatérés lett volna az ősközösséghez J ), és mivel a Szovjetunió látszólag békepárti volt, a sci-fi történetekben a legfejlettebb társadalmaknak is békeszeretőknek kellett lenniük. Még akkor is, ha éppen nem emberekről volt szó. Nevezhetnénk ezt a dolgot akár a nagy szocialista SF metaforának is, ha nem hangzana kissé bénán. De mivel úgy hangzik, beszéljünk inkább tárgyalt regényünk fordítói munkájáról – az idézetekből talán látszik, hogy nem túl gördülékeny –, melyről Trethon Judit azt írta (Galaktika 107., 1989/8, 72. oldal), hogy alapjában véve jó, „csak néha szerez meglepetést az olvasóknak, pl. akkor, amikor az űrhajókat sólyákról lövik fel a világűrbe”. Ehhez én még hozzátenném, hogy a fentebb, a 160. oldalról idézett szövegben a „teoréma” szó helyett szerencsésebb lett volna „teóriá”-t írni, a 182. oldalon pedig inkább petéket kellett volna rakniuk a darazsaknak ahelyett, hogy „hernyókba tojják bábjaikat”… És hogy tovább kötözködjek, érdekes, hogy a Fáklyában már 1985-ben olvasható volt a regény magyar fordítása, a Galaktikában azonban az eredetiről is csak 1987 januárjában tudósítottak (igaz, akkor rögtön két cikkben is: VL. Glakov: A szovjet fantasztikus irodalom újdonságai, 26-27. oldal; Földeák Iván: Űrbéli szuperügynök és a moszkvai íróvilág rejtelmei, 70-72. oldal), és mindkét cikk szerzője csupán reménykedett abban, hogy a regény hamarosan magyarul is olvasható lesz talán… Hiába, na, ebből is látszik, hogy egyetlen Fáklya sem képes bevilágítani az egész Galaktikát…

Szexvámpírok támadása?

A vérszívókról szóló történetek mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, a kilencvenes évek óta azonban már valóságos kultusz övezi ezeket a sármos és csábos lényeket, akikről immár nem dohos pincék mélyén őrzött korhadó koporsók jutnak az eszünkbe, hanem intim hálószoba-kalandok. Noha a vámpírok erotikus túlfűtöttsége az utóbbi két évtizedben kezdődött, a vámpírtörténetek már évszázadok óta szexuális szabadosságról, fétisekről, és halálos szexről, románcról valamint erőszakról szólnak, és azt sugallják, hogy férfiak és nők életük legemlékezetesebb szexuális élményét csakis egy vámpírral élhetik át, hiszen a vámpírok mindent tudnak a szexről, ráadásul tudásukat évszázadok óta csiszolgatják…

Az általánosan elterjedt vélemény szerint a vámpírok Kelet-Európából, a szlávok által lakott területekről származnak, ám ez egy olyan tévedés, amely Bram Stoker Drakula című regényén alapul. Az angol író ugyanis a Kárpátok környékét jelölte meg a vámpírizmus gyökereként, mégpedig Vámbéry Ármin, a híres magyar keletkutató hatására, aki 1890-ben mesélt neki a havasalföldi uralkodó, a Drăculea-nak is hívott III. Vlad Tepes legendájáról. Mivel a regény világhírű lett, sokan ma is ebből merítik a témához kapcsolódó információikat, és Stoker állításának adnak hitelt. Pedig szakértők szerint a vámpírmítosz egyike az emberiség közös hiedelmeinek, amely a világ minden táján megtalálható. Azt is mondhatnánk rá, hogy örökéletű, vagy ahogyan a nagy francia romantikus író, Alexandre Dumas fogalmazott: „A vámpír valósággal üldöz minket; bármerre járunk, mindenütt velünk tart.”

A legősibb vámpírmítosz gyökerei nagyon mélyek, szinte követhetetlenek. Bizonyos vélemények szerint talán akkoriban keletkeztek, amikor őseink felhagytak a kannibalizmussal, amikor az emberevés és a vérivás tiltott étkezési szokássá vált, és ez a tiltás formálódott egyfajta démonikus lénnyé a korabeli emberek képzeletében. Mindez tetszetősen hangzik ugyan, de a vámpírmítosz bizonyos motívumai tagadhatatlanul a keresztény képzetkörhöz kapcsolódnak: gondoljunk csak a vérszívók kereszttől és szentelt víztől való félelmére. A kutatók egy része egyenesen a Bibliához köti a vámpírok megjelenését; az első emberöléssel és az ezt követő isteni kiátkozással született meg szerintük a vámpírok őse, Káin, akit az Úr vérivásra és élőholt létezésre kárhoztatott bűne miatt. A ő gyermekei a vámpírok, akik igencsak elszaporodhattak idővel.

Ugyanakkor az a lélektani magyarázat sem vehető el teljesen, mely szerint a vérszívó fogainak és körmeinek kinövése fallikus jelképeknek tekinthetők, amit csak megerősít a vámpír harapása, azaz a behatolás mozzanata. A néprajzkutatók egy része ezzel az elképzeléssel persze nem ért egyet, mondván, hogy a népmondákban hiányzik az erotikus viszony a vámpír és áldozata között, ami a modern tömegkultúrában jelenik csak meg, s válik a vámpírmítosz egyik alapmotívumává. Ez azonban egyáltalán nem igaz, mint azt az alábbiakban látni fogjuk…

Piramisok árnyékában

A vámpírok eredetéről szóló elképzelések egyike szerint Egyiptom első, a történelem előtti uralkodói közt kell keresnünk az őseiket. A teória egy királyi párról beszél, akik Egyiptom első uralkodói voltak. Enkil és Akasha volt a nevük, de később Ozirisz és Ízisz néven váltak ismertté. A királyi pár ellen Széthnek, Ozirisz bátyjának a vezetésével szövetkeztek irigyeik. Egy démonűző szertartásra hívták meg az uralkodókat, amelyen azonban éppenhogy démonokat idéztek meg, akiknek aztán kiszolgáltatták a párt, abban reménykedve, hogy az alvilági lények elpusztítják őket. Ehelyett azonban a démonok vámpírrá változtatták őket, amivel végül Széth is megelégedett, azt remélve, hogy a babonás nép majd meglincseli szörnyekké változott királyait. A pár igyekezett titokban tartani új állapotát, mivel azonban csak éjszaka mutatkozhattak az udvarban, a papok hamar rájöttek titkukra és fel is használták a vérüket arra, hogy a maguk számára is biztosítsák az örök életet. Ozirisz és Ízisz végül mély álomba merültek a Nagy Piramis mélyén, s álmukat a Szfinx vigyázza azóta is. 

Már a görögök is…

Az ókori görögök is tudtak olyan hajadonról, aki a jobb sorsra érdemes férfiak vérét szívta. Ő volt Lamia, Bélosz líbiai uralkodó leánya, aki annyira szép volt, hogy maga Zeusz, az istenek királya ajándékozta meg a szerelmével. Ami persze nem tetszett Zeusz feleségének, Hérának, ezért megátkozta Lamiát. A gyönyörű lányból ezután egy démonszerű teremtmény vált, aki általában éjszaka merészkedett emberek közé, és csupán addig mutatta szépségesnek magát, amíg elcsábította a daliás fiatalembereket, hogy aztán a vérükkel táplálkozzon. Ugyancsak a görög hagyományból ered, hogy a vámpír csak akkor léphet be áldozata otthonába, ha az illető meghívja őt. Arrafelé ma is szokásban van, hogy sötétedés után kétszer kopogtatnak az ajtón a belépni kívánók, mert aki csak egyszer teszi ezt meg, azt nem engedik be; vámpírnak hiszik ugyanis a várakozót.

Lamia alakját olyan korabeli írók örökítették meg, mint Diodórosz, Sztrabón vagy Pliniusz. A legismertebb történet azonban Menipposzról szól, akit a tüanai bölcs, Apollóniosz szabadított ki Lamia végzetes öleléséből. Menipposz huszonöt esztendős ifjú volt, „gazdagon megáldva jó ítélőképességgel és oly gyönyörűen arányos termettel, hogy külseje előkelő és jó neveltetésű atlétához hasonlított”. Egyszer Cenchreae felé haladtában csodaszép lánnyal találkozott, akit még sosem látott, a lány mégis azt állította, hogy már régóta szerelmes az ifjúba. „Amikor ma este megérkezel, hallani fogod a hangomat, amint neked énekelek, és olyan bort fogsz kapni, amilyet soha nem ittál még, és nem lesz vetélytársad, aki zavarna; és mi ketten, gyönyörűek, együtt leszünk örökké” – ígérte a lány. És valóban így történt, mert „Menipposz ha általában fáradhatatlan filozófus volt is, mindazonáltal volt fogékonysága a gyöngéd szenvedély iránt is”. Nőül is vette volna a lányt, ám az esküvőre beállított Menipposz egykori tanítómestere, a bölcs Apollóniosz, aki azonnal felismerte, mekkora veszélyben forog tanítványa, ezért így szólt hozzá: „Szép ifjú vagy, és szép nők vadásznak rád, ám most kígyót dédelgetsz kebleden, és egy kígyó dédelget téged”. A mester szigorú tekintetére eltűnt az arany és ezüst asztalnemű, a szolgákkal együtt, és Apollóniosz így folytatta: „Eszerint kell látnotok ezeket a díszeket is, mert ez nem a valóság, hanem csak a valóság látszata. És hogy felfogjátok annak igazságát, amiről beszélek, eme gyönyörű menyasszony egyike a vámpíroknak, ama lényeknek, akiket sokan gyermekevő éji szörnynek és lidércnek tekintenek. Ezek a lények szerelembe esnek, és Aphrodité gyönyöreinek szentelik magukat, és különösképpen az emberi húsnak; és efféle gyönyörökkel csalják tőrbe azokat, akiket ünnepi lakomáikon fel akarnak falni.”

Apollóniosz pedig nem beszélt a levegőbe, hiszen sokat tapasztalt már miközben beutazta Perzsiát, Indiát és Egyiptomot, sokat tanult az ottani bölcsektől, majd tudását Görögországban és Rómában kamatoztatta. Végül a menyasszony is bevallotta, hogy ő Lamia, a vámpír, aki bolondul a csinos és izmos fiatalemberekért, és azért szeretkezett Menipposszal, hogy majd jót ihasson a véréből és ehessen a húsából.

Apollóniosz megmentette a tanítványát, és a másvilágra küldte a nőt.

Leszbikusok és melegek

A különböző művészeti ágak alkotói sokat tettek annak érdekében, hogy a vámpírok a középkorban démonikus vérszívókként éljenek tovább a tudatunkban. Festmények, versek és elbeszélések százai figyelmeztettek azokra a szexuális bűnökre, melyekért kiátkozás várt nemcsak a vámpírokra, hanem az egyszerű halandókra is, miközben az éjszaka lényeinek erotikus kisugárzása mindinkább a háttérbe szorult. A vámpírtörténetek mindig igazodtak az adott kor társadalmi elvárásaihoz, így a vérszívók egy idő után kísértetkastélyukba zárkózott kegyetlen várurakká váltak, majd a temetők, kripták rémeivé, míg a XX. század második felére élvezetekben tobzódó deviáns teremtmények képét öltötték magukra.

Az irodalom első híres vámpírjai az 1700-as évek végén Gottfried August Bürger Lenoraja és Goethe Korinthoszi menyasszonya voltak, ám ezek a művek még tulajdonképpen nem mások, mint Lamia történetének variánsai. Aztán eljött 1816 nyara, amikor a Genfi-tó partján épült Villa Diodati társalgója minden nap éjszakába nyúló beszélgetések színterévé vált. Főként természetfölötti jelenségekről folyt az eszmecsere. Az ihletett társasághoz olykor vendégek is csapódtak, akik aztán élvezhették az alkohol, a kábítószerek és a szabad szerelem mámorát. Politika, filozófia, spiritizmus csakúgy szóba került ezeken az estéken, mint a különféle kísértethistóriák. A résztvevők mindnyájan hajlottak az elmélkedésre valódi vagy kitalált borzalmakról. Fiatalok voltak; Lord Byron, a legidősebb, huszonnyolc éves, de sikerekkel, botrányokkal, utazásokkal és versekkel a háta mögött már Anglia és a század egyik legismertebb embere. Nevéhez titokzatos szertartásokról, vad orgiákról és vérfertőzésről szóló pletykák tapadtak. Byron igazi pózőrként sötét ruhákban járt, s hogy arcszíne sápadtabb legyen ecetet ivott, vagy napokig nem evett. 1816-ban aztán botrányai betetőzéseként kipattant a hír, miszerint szerelmi viszonyt folytatott féltestvérével, Augustával, és a viszonyból gyermekük is született. Ezt már a szalonok szenzációra éhes úri közönsége sem tolerálta, ezért az ifjú lord szolgálatába fogadta a huszonegy esztendős John William Polidori doktort, és hazájából Svájcba távozott.

Polidorit szintén különc zseniként tartja számon az utókor: mindössze tizenkilenc évesen már végzett orvos, de emellett irodalmi érdeklődésű okkultista, aki csodálta Byront, megtiszteltetésnek érezte, hogy a munkatársa lehet. Remélte, hogy a költő oldalán megismerheti a kor legnagyobb elméit, s bekapcsolódhat az irodalmi életbe. Csakhogy Byron nem támogatta Polidori írói ambícióit, sokkal inkább szexuális partnerként és gyógyszerfüggőségének kiszolgálójaként tekintett rá. Látszólag az égő szemű, fekete hajú, szoborszépségű fiatalember remekül kiegészítette a végzet emberét játszó lordot, s kettejük között különös szeretet-gyűlölet viszony alakult ki. Hozzájuk érkezett meg a harmadik sápadt és törékenynek tűnő lázadó ifjú: Percy Shelley. Ha magunk elé képzeljük ezt a társaságot, akkor kétségkívül megkapjuk napjaink romantikus vámpírfilmjeinek eredeti alakjait, s nem véletlenül.

Lázadó ifjak

Polidori doktor végül megírta Vámpír című regényét, amely a következő száz évben az egyik legsikeresebb vámpírtörténetté vált, és amelynek címszereplőjét természetesen Byronról mintázta. Műve kétségtelenül hatott Joseph Sheridan Le Fanu 1870-ben megjelent Carmilla című regényére, amely egy gyönyörű, fiatal leszbikus vámpír története, aki végül lelepleződik, s kiderül, hogy valójában egy rég halottnak hitt grófnő. Állítólag többek közt ez a mű inspirálta Bram Stokert a Drakula megírására, amelynek megfilmesítése aztán újabb lendületet adott a vámpírmániának.Irodalomtörténészek szerint nem Lugosi Béla adott először szexuális kisugárzást Drakula személyének, hanem Bram Stoker, a regény írója. Stoker ugyanis rajongott Mozart operájáért, a Don Giovanniért, amely a legendás spanyol hős, Don Juan történetét dolgozta fel. A Don egy XIV. századbeli andalúziai kalandor volt; a veszedelmes, vakmerő nőcsábító férfi mintaképe; a gyönyör határtalan élvezőinek képviselője, aki sem a föld, sem az ég, sem a pokol hatalmasaitól vissza nem rettent, ha szexuális vágyainak kielégítéséről volt szó. Határtalan érzékisége, féktelen élvhajhászása állítólag számtalan bűnbe sodorta, míg végre lelke az ördög birtokába, a pokolra jutott.

Néhány éve Alessandro Barrico olasz kritikus több fontos egyezést is kimutatott Don Juan és

Drakula története között. Ilyenek például, hogy Mozart operájának első felvonásában a nagy csábító találkozik ellenfeleivel. Az öt ellenfélből az egyiknél még pisztoly is van, a Don mégis megmenekül. Bram Stoker Drakulája végén hasonlóan valószínűtlen jelenet játszódik le: öt fegyveres kergeti az ablakon távozó vámpírt, de hiába.

Az is hasonló, hogy Don Juan és a vámpír egyaránt három áldozatot szedett. Don Giovanni áldozatai: Zerlina, a parasztlány, Donna Elvira és Donna Anna; Drakula áldozatai: Lucy Westenra, Jonathan és Mina Harker.

Aztán a spanyol Don és Drakula ellensége is két szerelmespár és egy idős bölcs.

Don Giovanni és Drakula egyaránt úr-szolga viszonyt tartanak fenn. A szolgák, Leporello és Renfield egyaránt amiatt siránkoznak, hogy nem részesülhetnek a gazdáik által szerzett örömökből.

Zerlina elcsábítását leszámítva a csábító és a vámpír történetének minden fontos fejleménye éjszaka történik.

A Donna Anna elcsábítása közben vámpírruhát viselő Don Giovanni álmából ébreszti a lányt, akárcsak Drakula a megtámadott Lucy Westenrát.

Szex vámpír módra

A döntő változást az 1970-es évek hozták, amikor szakítottak a Lugosi Béla teremtette ábrázolásmóddal, és a filmekben a vámpírmotívum közvetlenül összekapcsolódott a szexmotívummal, azaz megjelentek a vámpíros szexfilmek, a női vámpírok és Roman Polanski Vámpírok bálja című alkotásában a meleg vámpírok is. És akkoriban indult Anne Rice Vámpírkrónikák című regénysorozata is, amely valósággal megbabonázta a horror szerelmeseit. „Úgy gondolom, hogy a vámpírok a mindannyiunkban meglévő ragadozó állat metaforájaként működnek” – jelentette ki az írónő. „Mindannyian jól ismerjük a magány pillanatait, az elidegenedés érzetét, azt a titkos önmagunkat, amely fél kitenni magát mások ítéleteinek. Vagyis amikor pont úgy érezzük magunkat, mint a vámpírok.”

Napjainkra, Stephenie Meyer Twilight sagájának köszönhetően ez a kép tovább módosult. A Texasi Egyetemen a vámpírkurzust vezető Thomas Garza szerint a fiatalok azért vonzódnak a vámpírokhoz, mert ezek a lények képesek kijátszani a halált és örökre gyönyörűek, erősek és ifjak tudnak maradni. A popkultúra modern vámpírjai sokkal vonzóbbak, barátságosabbak és jól öltözöttebbek, mint elődeik. „Elsősorban a Twilight-sorozat tette rajongóvá a fiatalokat. A főszereplő Edward ugyanis egy nagyon biztonságos vámpír. Jóképű és bár megvan a vonzalom Bella és közte, mégis visszafogja magát. Kimehet a napfényre, sőt még csillog is tőle. És persze Volvóval jár.”





A modern vámpírok tehát már nem pókhálós és dohszagú köpönyegben járnak, hanem kifejezetten elegánsak és jól öltözöttek. Divatos és többnyire sötét színű igeik nemcsak arcuk sápadtságát emelik ki, hanem diszkréten fel-felvillantanak valamit sportos felsőtestükből is. Általában jobban néznek ki felöltözve, mint az élők, ezért az öltözködési tanácsadók szerint, ha hasonlítani akarunk hozzájuk, öltözzünk fel megfelelően minden alakalomra. Mindig legyünk kissé túlöltözve, és a legfontosabb, hogy találjunk egy stílust, ami illik hozzánk. Válasszunk olyan ruhát, ami illik a testalkatunkhoz, olyan színeket, amelyeket szeretünk.

 

A vámpírok hangulatfüggők, ami azért teszi őket vonzóvá, mert a nők imádják a változatosságot. Pszichológusok szerint a legtöbb nő szereti, ha akad némi drámai elem a párkapcsolatában, ez ugyanis izgalmassá teszi a dolgokat. A vámpírok pedig állandó belső feszültségben élnek, hogy megcsókolják, vagy éppen megharapják kedvesüket. Ez az önmarcangolás tükröződik a vonásaikon, és titokzatossá teszi őket. Gondoljunk bele, hogyan éreznénk magunkat, ha az embert, akire az életünknél is jobban vágyunk, egyszerre kívánjuk szeretni és elfogyasztani, de soha nem érezhetjük meg az ízét. És itt jön a képbe az édes pont…

A vámpírok nem csak azért keresik áldozatuk nyakát, hogy vért szívjanak az ütőeréből. Testünk egyik legkifinomultabb erogén zónája a nyak. A fül mögötti kis terület, mint egy szexuális forró drót, az agyon keresztül összekapcsolódik az intim testrészek idegpályáival. A vámpírok tudják, hogyan keltsék fel a vágyat kedvesükben, először gyengéden, aztán egy kicsit erősebben, ezért harapdálják a fülcimpáját, csókolgatják a nyakát. Ez tulajdonképpen egy előjáték a nagy eseményhez, amelyre a legtöbb történetben pusztán csak utalnak. A nézők és az olvasók sejtik, hogy létezik szexuális kapcsolat a szereplők között, ám hiába is szeretnének többet megtudni a dologról, egyedül a fantáziájukra hagyatkozhatnak. Így volt ez már a Drakulában is, és így történik a Twilight sagában is, amelyben hiába a főszereplők szexuális túlfűtöttsége, az igazi hálószoba-kalandra csak az esküvő után kerül sor. Vagyis a vámpírszex leginkább a csábításról és a szenvedélyről szól, és ha el is jut a beteljesedésig, a másnap reggelre ritkán kerül sor. Ugyanakkor a vámpírok fékezhetetlenek az ágyban; egyszerre veszélyesek és szenvedélyesek. Szeretnek marni, karmolni, harapni, partnereik pedig éppen ezt várják tőlük.

A modern vámpírok tehát jóképű, elegáns és ellenállhatatlan férfiak, akiknél az elbűvölő tekintet és a kisportolt test mellett leginkább a férfias kisugárzás a jelenti a legnagyobb vonzerőt. Ezek a társadalmon és törvényen kívüli, de természetfeletti erővel megáldott csábítók egyben a nők védelmezői is. Igazi szerethető rosszfiúk, akik olyan izgalmas kalandokba sodorják partnereiket, amelyek során alkalmuk nyílik kimenteni őt a különféle veszélyekből…

Nem mindenkinek tetszenek azonban az új idők új vérszívói. Anne Rice például úgy véli, hogy Lestat és Louis – az írónő nagy sikerű Interjú a vámpírral című regényének főszereplői – minden bizonnyal sajnálatot éreznének az olyan vámpírok iránt, amelyek furán csillognak a napfényben. A Stephenie Meyer által írt Twilight sagában ugyanis a vámpírok – amelyek közül némelyik középiskolába jár, hogy elkerülje titkának felfedezését – a napfény hatására árulkodó módon ragyogni kezdenek. Anne Rice szerint „Lestat és Louis rangon alulinak tartaná, ha egy olyan vámpírral kellene megküzdeniük, aki azzal tölti az örökkévalóságig nyúló életét, hogy újra és újra kijárja a középiskolát. Épp akkora kihívás volna ez nekik, mint megtámadni egy mozgássérült, vagy szellemileg fogyatékos haladót. Az én vámpírjaimnak van tartása, ők megengedhetik maguknak, hogy könyörületesek legyenek.” És hogy véleményével sokan egyetértenek, azt egy másik vámpírszakértő szavai is alátámasztják. Nemrégiben Stephen King jegyezte meg ugyanis, hogy „amit Stephenie Meyer csinál, az fabatkát sem ér. Nem valami jó író.”