Szexvámpírok támadása?

A vérszívókról szóló történetek mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, a kilencvenes évek óta azonban már valóságos kultusz övezi ezeket a sármos és csábos lényeket, akikről immár nem dohos pincék mélyén őrzött korhadó koporsók jutnak az eszünkbe, hanem intim hálószoba-kalandok. Noha a vámpírok erotikus túlfűtöttsége az utóbbi két évtizedben kezdődött, a vámpírtörténetek már évszázadok óta szexuális szabadosságról, fétisekről, és halálos szexről, románcról valamint erőszakról szólnak, és azt sugallják, hogy férfiak és nők életük legemlékezetesebb szexuális élményét csakis egy vámpírral élhetik át, hiszen a vámpírok mindent tudnak a szexről, ráadásul tudásukat évszázadok óta csiszolgatják…

Az általánosan elterjedt vélemény szerint a vámpírok Kelet-Európából, a szlávok által lakott területekről származnak, ám ez egy olyan tévedés, amely Bram Stoker Drakula című regényén alapul. Az angol író ugyanis a Kárpátok környékét jelölte meg a vámpírizmus gyökereként, mégpedig Vámbéry Ármin, a híres magyar keletkutató hatására, aki 1890-ben mesélt neki a havasalföldi uralkodó, a Drăculea-nak is hívott III. Vlad Tepes legendájáról. Mivel a regény világhírű lett, sokan ma is ebből merítik a témához kapcsolódó információikat, és Stoker állításának adnak hitelt. Pedig szakértők szerint a vámpírmítosz egyike az emberiség közös hiedelmeinek, amely a világ minden táján megtalálható. Azt is mondhatnánk rá, hogy örökéletű, vagy ahogyan a nagy francia romantikus író, Alexandre Dumas fogalmazott: „A vámpír valósággal üldöz minket; bármerre járunk, mindenütt velünk tart.”

A legősibb vámpírmítosz gyökerei nagyon mélyek, szinte követhetetlenek. Bizonyos vélemények szerint talán akkoriban keletkeztek, amikor őseink felhagytak a kannibalizmussal, amikor az emberevés és a vérivás tiltott étkezési szokássá vált, és ez a tiltás formálódott egyfajta démonikus lénnyé a korabeli emberek képzeletében. Mindez tetszetősen hangzik ugyan, de a vámpírmítosz bizonyos motívumai tagadhatatlanul a keresztény képzetkörhöz kapcsolódnak: gondoljunk csak a vérszívók kereszttől és szentelt víztől való félelmére. A kutatók egy része egyenesen a Bibliához köti a vámpírok megjelenését; az első emberöléssel és az ezt követő isteni kiátkozással született meg szerintük a vámpírok őse, Káin, akit az Úr vérivásra és élőholt létezésre kárhoztatott bűne miatt. A ő gyermekei a vámpírok, akik igencsak elszaporodhattak idővel.

Ugyanakkor az a lélektani magyarázat sem vehető el teljesen, mely szerint a vérszívó fogainak és körmeinek kinövése fallikus jelképeknek tekinthetők, amit csak megerősít a vámpír harapása, azaz a behatolás mozzanata. A néprajzkutatók egy része ezzel az elképzeléssel persze nem ért egyet, mondván, hogy a népmondákban hiányzik az erotikus viszony a vámpír és áldozata között, ami a modern tömegkultúrában jelenik csak meg, s válik a vámpírmítosz egyik alapmotívumává. Ez azonban egyáltalán nem igaz, mint azt az alábbiakban látni fogjuk…

Piramisok árnyékában

A vámpírok eredetéről szóló elképzelések egyike szerint Egyiptom első, a történelem előtti uralkodói közt kell keresnünk az őseiket. A teória egy királyi párról beszél, akik Egyiptom első uralkodói voltak. Enkil és Akasha volt a nevük, de később Ozirisz és Ízisz néven váltak ismertté. A királyi pár ellen Széthnek, Ozirisz bátyjának a vezetésével szövetkeztek irigyeik. Egy démonűző szertartásra hívták meg az uralkodókat, amelyen azonban éppenhogy démonokat idéztek meg, akiknek aztán kiszolgáltatták a párt, abban reménykedve, hogy az alvilági lények elpusztítják őket. Ehelyett azonban a démonok vámpírrá változtatták őket, amivel végül Széth is megelégedett, azt remélve, hogy a babonás nép majd meglincseli szörnyekké változott királyait. A pár igyekezett titokban tartani új állapotát, mivel azonban csak éjszaka mutatkozhattak az udvarban, a papok hamar rájöttek titkukra és fel is használták a vérüket arra, hogy a maguk számára is biztosítsák az örök életet. Ozirisz és Ízisz végül mély álomba merültek a Nagy Piramis mélyén, s álmukat a Szfinx vigyázza azóta is. 

Már a görögök is…

Az ókori görögök is tudtak olyan hajadonról, aki a jobb sorsra érdemes férfiak vérét szívta. Ő volt Lamia, Bélosz líbiai uralkodó leánya, aki annyira szép volt, hogy maga Zeusz, az istenek királya ajándékozta meg a szerelmével. Ami persze nem tetszett Zeusz feleségének, Hérának, ezért megátkozta Lamiát. A gyönyörű lányból ezután egy démonszerű teremtmény vált, aki általában éjszaka merészkedett emberek közé, és csupán addig mutatta szépségesnek magát, amíg elcsábította a daliás fiatalembereket, hogy aztán a vérükkel táplálkozzon. Ugyancsak a görög hagyományból ered, hogy a vámpír csak akkor léphet be áldozata otthonába, ha az illető meghívja őt. Arrafelé ma is szokásban van, hogy sötétedés után kétszer kopogtatnak az ajtón a belépni kívánók, mert aki csak egyszer teszi ezt meg, azt nem engedik be; vámpírnak hiszik ugyanis a várakozót.

Lamia alakját olyan korabeli írók örökítették meg, mint Diodórosz, Sztrabón vagy Pliniusz. A legismertebb történet azonban Menipposzról szól, akit a tüanai bölcs, Apollóniosz szabadított ki Lamia végzetes öleléséből. Menipposz huszonöt esztendős ifjú volt, „gazdagon megáldva jó ítélőképességgel és oly gyönyörűen arányos termettel, hogy külseje előkelő és jó neveltetésű atlétához hasonlított”. Egyszer Cenchreae felé haladtában csodaszép lánnyal találkozott, akit még sosem látott, a lány mégis azt állította, hogy már régóta szerelmes az ifjúba. „Amikor ma este megérkezel, hallani fogod a hangomat, amint neked énekelek, és olyan bort fogsz kapni, amilyet soha nem ittál még, és nem lesz vetélytársad, aki zavarna; és mi ketten, gyönyörűek, együtt leszünk örökké” – ígérte a lány. És valóban így történt, mert „Menipposz ha általában fáradhatatlan filozófus volt is, mindazonáltal volt fogékonysága a gyöngéd szenvedély iránt is”. Nőül is vette volna a lányt, ám az esküvőre beállított Menipposz egykori tanítómestere, a bölcs Apollóniosz, aki azonnal felismerte, mekkora veszélyben forog tanítványa, ezért így szólt hozzá: „Szép ifjú vagy, és szép nők vadásznak rád, ám most kígyót dédelgetsz kebleden, és egy kígyó dédelget téged”. A mester szigorú tekintetére eltűnt az arany és ezüst asztalnemű, a szolgákkal együtt, és Apollóniosz így folytatta: „Eszerint kell látnotok ezeket a díszeket is, mert ez nem a valóság, hanem csak a valóság látszata. És hogy felfogjátok annak igazságát, amiről beszélek, eme gyönyörű menyasszony egyike a vámpíroknak, ama lényeknek, akiket sokan gyermekevő éji szörnynek és lidércnek tekintenek. Ezek a lények szerelembe esnek, és Aphrodité gyönyöreinek szentelik magukat, és különösképpen az emberi húsnak; és efféle gyönyörökkel csalják tőrbe azokat, akiket ünnepi lakomáikon fel akarnak falni.”

Apollóniosz pedig nem beszélt a levegőbe, hiszen sokat tapasztalt már miközben beutazta Perzsiát, Indiát és Egyiptomot, sokat tanult az ottani bölcsektől, majd tudását Görögországban és Rómában kamatoztatta. Végül a menyasszony is bevallotta, hogy ő Lamia, a vámpír, aki bolondul a csinos és izmos fiatalemberekért, és azért szeretkezett Menipposszal, hogy majd jót ihasson a véréből és ehessen a húsából.

Apollóniosz megmentette a tanítványát, és a másvilágra küldte a nőt.

Leszbikusok és melegek

A különböző művészeti ágak alkotói sokat tettek annak érdekében, hogy a vámpírok a középkorban démonikus vérszívókként éljenek tovább a tudatunkban. Festmények, versek és elbeszélések százai figyelmeztettek azokra a szexuális bűnökre, melyekért kiátkozás várt nemcsak a vámpírokra, hanem az egyszerű halandókra is, miközben az éjszaka lényeinek erotikus kisugárzása mindinkább a háttérbe szorult. A vámpírtörténetek mindig igazodtak az adott kor társadalmi elvárásaihoz, így a vérszívók egy idő után kísértetkastélyukba zárkózott kegyetlen várurakká váltak, majd a temetők, kripták rémeivé, míg a XX. század második felére élvezetekben tobzódó deviáns teremtmények képét öltötték magukra.

Az irodalom első híres vámpírjai az 1700-as évek végén Gottfried August Bürger Lenoraja és Goethe Korinthoszi menyasszonya voltak, ám ezek a művek még tulajdonképpen nem mások, mint Lamia történetének variánsai. Aztán eljött 1816 nyara, amikor a Genfi-tó partján épült Villa Diodati társalgója minden nap éjszakába nyúló beszélgetések színterévé vált. Főként természetfölötti jelenségekről folyt az eszmecsere. Az ihletett társasághoz olykor vendégek is csapódtak, akik aztán élvezhették az alkohol, a kábítószerek és a szabad szerelem mámorát. Politika, filozófia, spiritizmus csakúgy szóba került ezeken az estéken, mint a különféle kísértethistóriák. A résztvevők mindnyájan hajlottak az elmélkedésre valódi vagy kitalált borzalmakról. Fiatalok voltak; Lord Byron, a legidősebb, huszonnyolc éves, de sikerekkel, botrányokkal, utazásokkal és versekkel a háta mögött már Anglia és a század egyik legismertebb embere. Nevéhez titokzatos szertartásokról, vad orgiákról és vérfertőzésről szóló pletykák tapadtak. Byron igazi pózőrként sötét ruhákban járt, s hogy arcszíne sápadtabb legyen ecetet ivott, vagy napokig nem evett. 1816-ban aztán botrányai betetőzéseként kipattant a hír, miszerint szerelmi viszonyt folytatott féltestvérével, Augustával, és a viszonyból gyermekük is született. Ezt már a szalonok szenzációra éhes úri közönsége sem tolerálta, ezért az ifjú lord szolgálatába fogadta a huszonegy esztendős John William Polidori doktort, és hazájából Svájcba távozott.

Polidorit szintén különc zseniként tartja számon az utókor: mindössze tizenkilenc évesen már végzett orvos, de emellett irodalmi érdeklődésű okkultista, aki csodálta Byront, megtiszteltetésnek érezte, hogy a munkatársa lehet. Remélte, hogy a költő oldalán megismerheti a kor legnagyobb elméit, s bekapcsolódhat az irodalmi életbe. Csakhogy Byron nem támogatta Polidori írói ambícióit, sokkal inkább szexuális partnerként és gyógyszerfüggőségének kiszolgálójaként tekintett rá. Látszólag az égő szemű, fekete hajú, szoborszépségű fiatalember remekül kiegészítette a végzet emberét játszó lordot, s kettejük között különös szeretet-gyűlölet viszony alakult ki. Hozzájuk érkezett meg a harmadik sápadt és törékenynek tűnő lázadó ifjú: Percy Shelley. Ha magunk elé képzeljük ezt a társaságot, akkor kétségkívül megkapjuk napjaink romantikus vámpírfilmjeinek eredeti alakjait, s nem véletlenül.

Lázadó ifjak

Polidori doktor végül megírta Vámpír című regényét, amely a következő száz évben az egyik legsikeresebb vámpírtörténetté vált, és amelynek címszereplőjét természetesen Byronról mintázta. Műve kétségtelenül hatott Joseph Sheridan Le Fanu 1870-ben megjelent Carmilla című regényére, amely egy gyönyörű, fiatal leszbikus vámpír története, aki végül lelepleződik, s kiderül, hogy valójában egy rég halottnak hitt grófnő. Állítólag többek közt ez a mű inspirálta Bram Stokert a Drakula megírására, amelynek megfilmesítése aztán újabb lendületet adott a vámpírmániának.Irodalomtörténészek szerint nem Lugosi Béla adott először szexuális kisugárzást Drakula személyének, hanem Bram Stoker, a regény írója. Stoker ugyanis rajongott Mozart operájáért, a Don Giovanniért, amely a legendás spanyol hős, Don Juan történetét dolgozta fel. A Don egy XIV. századbeli andalúziai kalandor volt; a veszedelmes, vakmerő nőcsábító férfi mintaképe; a gyönyör határtalan élvezőinek képviselője, aki sem a föld, sem az ég, sem a pokol hatalmasaitól vissza nem rettent, ha szexuális vágyainak kielégítéséről volt szó. Határtalan érzékisége, féktelen élvhajhászása állítólag számtalan bűnbe sodorta, míg végre lelke az ördög birtokába, a pokolra jutott.

Néhány éve Alessandro Barrico olasz kritikus több fontos egyezést is kimutatott Don Juan és

Drakula története között. Ilyenek például, hogy Mozart operájának első felvonásában a nagy csábító találkozik ellenfeleivel. Az öt ellenfélből az egyiknél még pisztoly is van, a Don mégis megmenekül. Bram Stoker Drakulája végén hasonlóan valószínűtlen jelenet játszódik le: öt fegyveres kergeti az ablakon távozó vámpírt, de hiába.

Az is hasonló, hogy Don Juan és a vámpír egyaránt három áldozatot szedett. Don Giovanni áldozatai: Zerlina, a parasztlány, Donna Elvira és Donna Anna; Drakula áldozatai: Lucy Westenra, Jonathan és Mina Harker.

Aztán a spanyol Don és Drakula ellensége is két szerelmespár és egy idős bölcs.

Don Giovanni és Drakula egyaránt úr-szolga viszonyt tartanak fenn. A szolgák, Leporello és Renfield egyaránt amiatt siránkoznak, hogy nem részesülhetnek a gazdáik által szerzett örömökből.

Zerlina elcsábítását leszámítva a csábító és a vámpír történetének minden fontos fejleménye éjszaka történik.

A Donna Anna elcsábítása közben vámpírruhát viselő Don Giovanni álmából ébreszti a lányt, akárcsak Drakula a megtámadott Lucy Westenrát.

Szex vámpír módra

A döntő változást az 1970-es évek hozták, amikor szakítottak a Lugosi Béla teremtette ábrázolásmóddal, és a filmekben a vámpírmotívum közvetlenül összekapcsolódott a szexmotívummal, azaz megjelentek a vámpíros szexfilmek, a női vámpírok és Roman Polanski Vámpírok bálja című alkotásában a meleg vámpírok is. És akkoriban indult Anne Rice Vámpírkrónikák című regénysorozata is, amely valósággal megbabonázta a horror szerelmeseit. „Úgy gondolom, hogy a vámpírok a mindannyiunkban meglévő ragadozó állat metaforájaként működnek” – jelentette ki az írónő. „Mindannyian jól ismerjük a magány pillanatait, az elidegenedés érzetét, azt a titkos önmagunkat, amely fél kitenni magát mások ítéleteinek. Vagyis amikor pont úgy érezzük magunkat, mint a vámpírok.”

Napjainkra, Stephenie Meyer Twilight sagájának köszönhetően ez a kép tovább módosult. A Texasi Egyetemen a vámpírkurzust vezető Thomas Garza szerint a fiatalok azért vonzódnak a vámpírokhoz, mert ezek a lények képesek kijátszani a halált és örökre gyönyörűek, erősek és ifjak tudnak maradni. A popkultúra modern vámpírjai sokkal vonzóbbak, barátságosabbak és jól öltözöttebbek, mint elődeik. „Elsősorban a Twilight-sorozat tette rajongóvá a fiatalokat. A főszereplő Edward ugyanis egy nagyon biztonságos vámpír. Jóképű és bár megvan a vonzalom Bella és közte, mégis visszafogja magát. Kimehet a napfényre, sőt még csillog is tőle. És persze Volvóval jár.”





A modern vámpírok tehát már nem pókhálós és dohszagú köpönyegben járnak, hanem kifejezetten elegánsak és jól öltözöttek. Divatos és többnyire sötét színű igeik nemcsak arcuk sápadtságát emelik ki, hanem diszkréten fel-felvillantanak valamit sportos felsőtestükből is. Általában jobban néznek ki felöltözve, mint az élők, ezért az öltözködési tanácsadók szerint, ha hasonlítani akarunk hozzájuk, öltözzünk fel megfelelően minden alakalomra. Mindig legyünk kissé túlöltözve, és a legfontosabb, hogy találjunk egy stílust, ami illik hozzánk. Válasszunk olyan ruhát, ami illik a testalkatunkhoz, olyan színeket, amelyeket szeretünk.

 

A vámpírok hangulatfüggők, ami azért teszi őket vonzóvá, mert a nők imádják a változatosságot. Pszichológusok szerint a legtöbb nő szereti, ha akad némi drámai elem a párkapcsolatában, ez ugyanis izgalmassá teszi a dolgokat. A vámpírok pedig állandó belső feszültségben élnek, hogy megcsókolják, vagy éppen megharapják kedvesüket. Ez az önmarcangolás tükröződik a vonásaikon, és titokzatossá teszi őket. Gondoljunk bele, hogyan éreznénk magunkat, ha az embert, akire az életünknél is jobban vágyunk, egyszerre kívánjuk szeretni és elfogyasztani, de soha nem érezhetjük meg az ízét. És itt jön a képbe az édes pont…

A vámpírok nem csak azért keresik áldozatuk nyakát, hogy vért szívjanak az ütőeréből. Testünk egyik legkifinomultabb erogén zónája a nyak. A fül mögötti kis terület, mint egy szexuális forró drót, az agyon keresztül összekapcsolódik az intim testrészek idegpályáival. A vámpírok tudják, hogyan keltsék fel a vágyat kedvesükben, először gyengéden, aztán egy kicsit erősebben, ezért harapdálják a fülcimpáját, csókolgatják a nyakát. Ez tulajdonképpen egy előjáték a nagy eseményhez, amelyre a legtöbb történetben pusztán csak utalnak. A nézők és az olvasók sejtik, hogy létezik szexuális kapcsolat a szereplők között, ám hiába is szeretnének többet megtudni a dologról, egyedül a fantáziájukra hagyatkozhatnak. Így volt ez már a Drakulában is, és így történik a Twilight sagában is, amelyben hiába a főszereplők szexuális túlfűtöttsége, az igazi hálószoba-kalandra csak az esküvő után kerül sor. Vagyis a vámpírszex leginkább a csábításról és a szenvedélyről szól, és ha el is jut a beteljesedésig, a másnap reggelre ritkán kerül sor. Ugyanakkor a vámpírok fékezhetetlenek az ágyban; egyszerre veszélyesek és szenvedélyesek. Szeretnek marni, karmolni, harapni, partnereik pedig éppen ezt várják tőlük.

A modern vámpírok tehát jóképű, elegáns és ellenállhatatlan férfiak, akiknél az elbűvölő tekintet és a kisportolt test mellett leginkább a férfias kisugárzás a jelenti a legnagyobb vonzerőt. Ezek a társadalmon és törvényen kívüli, de természetfeletti erővel megáldott csábítók egyben a nők védelmezői is. Igazi szerethető rosszfiúk, akik olyan izgalmas kalandokba sodorják partnereiket, amelyek során alkalmuk nyílik kimenteni őt a különféle veszélyekből…

Nem mindenkinek tetszenek azonban az új idők új vérszívói. Anne Rice például úgy véli, hogy Lestat és Louis – az írónő nagy sikerű Interjú a vámpírral című regényének főszereplői – minden bizonnyal sajnálatot éreznének az olyan vámpírok iránt, amelyek furán csillognak a napfényben. A Stephenie Meyer által írt Twilight sagában ugyanis a vámpírok – amelyek közül némelyik középiskolába jár, hogy elkerülje titkának felfedezését – a napfény hatására árulkodó módon ragyogni kezdenek. Anne Rice szerint „Lestat és Louis rangon alulinak tartaná, ha egy olyan vámpírral kellene megküzdeniük, aki azzal tölti az örökkévalóságig nyúló életét, hogy újra és újra kijárja a középiskolát. Épp akkora kihívás volna ez nekik, mint megtámadni egy mozgássérült, vagy szellemileg fogyatékos haladót. Az én vámpírjaimnak van tartása, ők megengedhetik maguknak, hogy könyörületesek legyenek.” És hogy véleményével sokan egyetértenek, azt egy másik vámpírszakértő szavai is alátámasztják. Nemrégiben Stephen King jegyezte meg ugyanis, hogy „amit Stephenie Meyer csinál, az fabatkát sem ér. Nem valami jó író.”