HUNGAROCON, SALGÓTARJÁN 1.

Jó a csapat Karancsalján,

Hajrá, hajrá Salgótarján!

(Irigy Hónaljmirigy: Dal a csávóról)

Úgy véljük, most, amikor a világ, amelyet ismerni vélünk, hamarosan megszűnik létezni, nem szükséges továbbra is titokban tartanunk azon események krónikáját, melyek valószínűleg erőteljesen hozzájárultak a nemsokára bekövetkező változásokhoz. Hogy ez a hosszú történet mikor kezdődött, azt ma már senki nem tudja eldönteni; a titkos társaságok viselt dolgait kutatók is csupán egy-egy villanást fedeztek fel az emberiség történelemében, és teljes bizonyossággal ezekről a villanásokról sem állítható minden esetben, hogy valóban közük lenne a harmadik évezred hajnalán Salgótarján városában, egy nemzetközi sci-fi találkozón kicsúcsosodó eseményekhez. Amit most elmesélünk, azt az egyik résztvevő elbeszélése alapján közöljük. Természetes tehát, hogy mindent az ő szemszögéből látunk; rajta keresztül lehetünk tanúi annak, ami akkor előttünk játszódott le, s mi, a rendezvény látogatói tudtunkon kívül váltunk tevékeny részeseivé a történetnek.

PROLÓGUS

Nürnberg, 1828

Egy ismeretlen tizenéves fiú botladozott az 1828. esztendő pünkösdjének hétfőjén a németországi Nürnberg városának utcáin. Bizonytalanul lépkedett és kissé tántorgott is, mintha megsérült volna vagy részeg lenne.

Odatámolygott egy helybéli vargához, és átadott neki egy levelet, melyet a városban állomásozó hatodik lovasezred századosának címeztek.

A fiú közben ezt motyogta:

– Katona akarok lenni… katona akarok lenni…

A varga elkísérte a fiút a rendőrségre, és megvárta, amíg hívatták a lovassági tisztet, akinek a levél szólt. Miután az illető megérkezett, a szolgálatban lévő rendőr és az ezred századosa együtt olvasták el a rövid levelet:

„A fiú neve Caspar Hauser, és tizenhat éves. Ha nem akarják megtartani, öljék meg, vagy akasszák fel a kéménybe.”

A levélen nem volt aláírás, és a fiú mindössze azt a három szót ismételgette, amit a vargának mondott. Bőre olyan sima volt, mint a kisbabáké, nem tudott rendesen járni, és az egyszerű, hétköznapi tárgyak is ismeretlennek bizonyultak számára. Viszont mindkét kezét egyforma ügyességgel használta, sötétben is olyan jól látott, mint nappal, sőt ha akarta, napvilágnál is megszámlálta a csillagokat.

Caspart a nürnbergi börtönőr vette magához, aki hamarosan megállapította, hogy a fiú egyáltalán nem szellemi fogyatékos. Gyorsan és mohón tanult. Ám a börtönőr nem tudta volna sokáig gondját viselni, ezért Caspart néhány hét múlva Daumer professzor fogadta örökbe. Nála a botladozó, retardált gyerekből hónapok alatt jó eszű, intelligens fiatalember vált.

1829. október 27-én azonban a fiút egy fekete köpenyes férfi támadta meg az utcán, és egy furcsa tőrrel súlyosan megsebesítette.

Két év múlva, 1831-ben Caspart ismét megtámadta egy ismeretlen fekete ruhás férfi, de a fiú némi szerencsével elmenekült előle.

1833 decemberében azonban halálos sebből vérezve támolygott ki egy parkból. Szemtanúk ismét csak egy fekete ruhás, köpönyeges alakot véltek látni, ám furcsa módon a hóban egyedül Caspar lábnyomait találták meg.

A szerencsétlen fiatalember három nap múlva belehalt sérüléseibe.

Származására és gyilkosa kilétére sosem derült fény.

A Torony

A Népszava 1966. február 13-i számában jelent meg az alábbi szösszenet (baktai) szignóval.

Tudjuk persze, hogy nem sci-fi, hanem szatíra, de a fantasztikum kedvelőinek szívét bizonyára megmelengeti az ilyen borongós-szeles időben…

Stark Zoltán gyűjtői szenvedélyének eredményeként tesszük most közzé.

TORONY

A Torony terveit központilag fogadták el.

Borzasztó magas torony volt, alapjától a csúcsáig háromszáz méter, csúcsától az alapjáig másik háromszáz, ennek megfelelően a költségei is duplák. Az volt a hivatása, hogy Csiperke vármegye jobb ellátását biztosítsa a kozmetikai célra is felhasználható kozmikus sugarakkal. (Elfelejtettem említeni, hogy mindez 2265-ben történt, amikor a világűrből érkező sugarakkal kisebb dózis esetén arcmasszázst végeztek, a nagyobb mennyiségekkel pedig átalakították a jégmezőket és narancsot termeltek az Antarktiszon.)

A terveken üveg, acél és abszolutin felépítésű, délceg építmény volt látható. Az abszolutint akkortájt kezdték gyártani, még a Technokol ragasztónál is erősebb volt, kiküszöbölte a széljárást és hajnalban szépen muzsikált. Az is igaz viszont, hogy a magyar abszolutin még nem volt elég abszolút, félni lehetett, hogy a torony esetleg elhajlik, márpedig ettől mindenki rettegett. Külön célprémiumokat tűztek ki elhajlás ellen.

– Randa lesz ez a torony – mondta Csiperke megye vb-elnöke, Jupiter János, helyettesének, Merkúr Mihálynak. (Abban az időben jöttek divatba a kozmikus családnevek.)

– Oltári pocsék – viszonozta a helyettes gondterhelten. – És telehinti ezekkel a nyavalyás sugarakkal a fél megyét. Kinyírja a datolyatermést, aztán megnézhetik a tsz-ben a munkaegységet.

Ez volt a hangulat a toronnyal kapcsolatban a megyeházán.

Galócán, a megyeszékhelyen, alighogy visszatért a fővárosból a helyi vezetés, dühödten ültek össze a helikopterkikötő eszpresszójában.

– Inkább importáltunk volna valami értelmes tervet az Androméda-ködfoltból, vagy csináltattuk volna valami holdbéli maszekkal – verte az asztalt platina aktatáskájával a tanácselnök. – Ez a terv olyan hülye, amilyen csak lehet.

– De a központban már megették – vágta rá a titkár.

– Nem baj, a jövő héten, amikor a részletterveket tárgyaljuk, mindenki elmondja a kifogásait és megfúrjuk az egészet.

El is jött a jövő hét, mert az időnek ez a szokása megmaradt a XXIII. században is. Egymás után szálltak le az atommeghajtású helikopterek a különböző szervek, irányító intézmények küldötteivel, akik már csak azért sem bánták az utat, mert felvehették a már történelmi hagyománnyá vált 31 forintos napidíjat. Jupiter Jánosék a megyén, Plútó Péterék a városnál egyaránt arra készültek, hogy most aztán alaposan megmondják a véleményüket a központi elgondolásról.

– Ki jött a Kozmikus Építési Központból?

– Maga az elnök, Mars Márton – lehelte tisztelettel a kérdésre felelve Jupiter János titkárnője, Vénusz Vali. – Jó kedve van, útközben a helcsin hat forintot nyert ultin a Masszázs Tröszt főnökétől.

– Ez jó jel – sóhajtott Jupiter János. – Talán engedékenyebb lesz és megérti, milyen hülyeség ez a torony, ha Plútó Péterék megmagyarázzák neki.

– Hát nem te mondod meg? – kérdezte a helyettes csalódottan.

– Nem ettem meszet – felelte felettese. – Szidja csak a központi tervet a város. Nekem nem hiányzik, hogy az öreg Mars magával vigye a feljegyzést, hogy pont nekem nem tetszik.

Száz méterrel odébb, a gyönyörű társalgó halványlila fénnyel megvilágított sarkában, Plútó Péterék azt latolgatták: szedje le csak a keresztvizet a toronyról a megye.

– Másfél év múlva nyugdíjba megyek, azt a kis időt rakétán ülve is kibírom – mondogatta magában az elnök. – Legyen csak hős a Jupiter.

– Az értekezletet megnyitom – szólt emelt hangon egy kristályüveg mikrofonba Mars Márton tíz perccel később. – Arról a kitűnő tervről van szó, amelyet az Országot Kozmikus Központ már megtárgyalt és elfogadott. Tulajdonképpen kis részletek tisztázásáról van szó, kérem, fejtsék ki véleményüket. Szerintem csak hozzá kell kezdeni, ez az évszázad építménye.

– Azt hiszem, nagy gyarapodás a megyénknek – fuvolázta Jupiter János.

– Ennél többet már csak a város nyer vele – oboázta Merkúr Mihály.

Még néhány percig beszélgettek, meleg egyetértésben, aztán kikísérték a kedves vendéget.

A helikopter atommotorjai már zümmögtek. Jupiter János kettesben állt a halványzöld masina ajtajában Mars Mártonnal és váratlanul kizuhant belőle a kérdés:

–  És úgy magunk között, elnök úr, valóban olyan jó ez a torony?

– Túrót – alkalmazta a XX. századbeli értékelést Mars Márton. – Magának megmondom, ekkora baromságot papíron már évek óta nem láttam.

–  De hiszen…

Csiperke megye elnökének torkán akadt az ellenvetés. A nagyfőnök megértéssel nézte, megfogta áttetsző rózsaszín üvegből készült felöltője gombját és halkan, bizalmasan duruzsolta:

–  Odafent már megették. Miért éppen én legyek a rossz fiú? Még senkivel sem beszéltem, akinek tetszett volna. De lehet, hogy menetközben majd módosítunk valamit. Ért engem?

A helikopter, mint valami valószínűtlen szitakötő, a magasba szökkent. Az elnök a magasból nézte a tájat, ahol annyi minden megváltozott, és ahol annyi minden nem változott meg.

Egy korabeli sci-fi Rejtő Jenőtől

Kétségtelen, hogy napjainkra már meglehetősen elavult stílusában és témájában is, ám igazi ritkaság. Rejtő életében nem jelent meg, csupán a tavaly kiadott A megtalált tragédia című kötetben szerepel, amelyből az is kiderül, hogy az eredeti kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeumban található…

 

 

KÍSÉRLETI NYULAK

írta: Rejtő Jenő

 

Lichtmann tanár úr végiglépte kétszer-háromszor a laboratóriumot teljes hosszában és elgondolkozva babrált ritkás szakállában. Annyi már világossá vált előtte, hogy a praeparátum semmi hatással sincs a hasnyálmirigyekre, legalábbis az eddigi kísérletek csődöt mondtak, pedig kétségtelen, hogy helyes nyomon van. Egy darabig még töprengett a dolgokon, aztán rászánta magát, hogy megkísérti még egyszer az új praeparátummal.

A tengerinyúl ott vergődött Dobó asszisztens jól ápolt kezei között megkötözött lábakkal, annyira elgyötört állapotban, hogy nyikkanni sem bírt már, csak akkor hallatott valami halk, síró hangot, mikor a tanár egy rövid, de mély vágással megnyitotta a hasüreget, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Megelégedetten nyomta be az injectiós tűt a nyúlba, hogy a praeparátum egyik felét a fehérmájba, másik felét a tarkóbőr alá fecskendezze. Aztán megint összevarrta a tengeri nyulat, visszadobta a kalitkába és kedvtelenül lehúzta a gumikesztyűt.

– Reggelre gennyel kell megtelniük a könnyzacskóknak – fordult Dobóhoz –, másképen nem ér semmit az egész.

Dobó helyeslőEn bólintott. Általában, ő mindég helyeslően bólintott, ha a tanár úr mondott valamit, aztán megnyomkodta a friss sebet a nyúl hasán, hogy van-e még élet benne. Még volt. Nem sok, csak éppen annyi, hogy szomorú fejét lecsüggessze sovány patáira. Onnan nézte megkínzottan, bágyadt pislogással Dobót, amint kezet mos és a kalapja után nyúl.

Dobó a korzóra ment...

Alkonyodott már. A tanár úr idegesen, kimerültén vetette magát egy kopott bőrfotelbe. Nem tetszett neki ez a dolog a hasnyálmirigyekkel. Talán jobb lett volna malaccal kísérletezni. Eszébe jutott a tenger és hogy nyáron el kellene utazni valahová egy pár hétre... Aztán elaludt.

Kint feküdt a Lidón... A nap forrón sütött, a tenger végtelen kékségben tündökölt vakítón, és mindenféle nők masíroztak előtte, fürdődresszben, apró napernyőket forgatva, úgy, ahogy az operettben látta. „Nini, a Lichtmann...”, mondták nevetve és mutogattak rá. Ő meg csak hagyta őket és mosolygott, mert valahogy úgy érezte, hogy igazságtalan volt a múltkor este, mikor a színházból jövet azt mondta rájuk, hogy ők mételyezik meg az ifjúság erkölcseit és valamennyit ki kellene toloncolni... Persze az asszony helyeselt. Az ilyesmi tetszik neki... „Csak gyertek...”, biztatta a nőket - „majd elbánok az asszonnyal”, és feltette, hogy el is fog bánni vele, de alig fejezte be ezt a gondolatot, a nők máris riadt, tolongó futásba kezdtek. „Zivatar lesz?”, gondolta, és fel akart emelkedni, de nem bírt. Gyors csörtetést hallott a mögötte lévő cserjés felől, de már akkor egészen egyedül volt. Óriási állatok rohantak elő a bozótból. Nyolc-tízszer akkorák voltak ezek, mint egy közönséges ember, és a mellső lábukat maguk elé húzva, két lábon ugráltak. Először azt hitte, hogy brontosaurusok, aztán rémülten látta, hogy tulajdonképpen gigászi tengeri nyulakkal van dolga. Egyenesen feléje tartottak és mielőtt elmozdulhatott volna, egy nagy zöld hálót dobtak rá... Próbált kapálódzni, de valaki gorombán hasbarúgta... Vitték.

 

 

 

Hosszú úton cipelték így, süketen, vakon a reágomolyodott zöld hálóban, míg végre megálltak. Halkan tanakodtak körülötte, aztán egy sarokba dobták, de úgy, hogy jól megütötte a fejét... Már régen feküdhetett, mikor végre megnyílt a háló szája. Abban a hitben, hogy elfuthat, kiugrott a nyíláson... puff!... Valami lecsapódott mögötte, és egy zárt, tetőtlen kalickában volt, melynek rácsai reménytelenül magasra nyúltak. Csupa tengeri nyulat látott maga körül, akik mind egy idősebbnek látszó cvikkeres nyulat álltak körül nagy figyelemmel. Csodálatosképpen értette, hogy mit beszélnek. Két durva nyúlpata hirtelen megfogta fentről és tapogatni kezdte.

– Azt hiszem, jó lesz – mondta rövid tapogatódzás után.

Megrémült. Mit akarnak ezek? A cvikkeres tengeri nyúl gumikesztyűt húzott a patáira és kést vett. Elhatározta, hogy felfedi előttük a kilétét.

–  Kérem – kezdte –, én Lichtmann Benő egyetemi nyilvános rendes tanár vagyok az „Obligát paraziták tenyésztése” és a „Kísérleti szerológia” című tudományos művek szerzője, egészségügyi főtanácsos. Nem tudom, minek tulajdonítsam ezt a minősíthetetlen bánásmódot, mellyel önök nemcsak méltóságomat, hanem a törvényt is sértik.

–  Hogy szepeg... – jegyezte meg az egyik –, mintha csak érezné, hogy milyen missziót kell szolgálnia az ő nyomorult kis életének...

Dühösen kiabálni kezdett:

– Ezt a tónust kikérem magamnak! Én nagyon jól értem azt, amit beszélnek, de érthetetlen előttem, hogy miért korlátoznak személyes szabadságomban. Figyelmeztetem önöket, hogy az idevonatkozó paragrafusok igen súlyos jogi következményekkel terhelik a vétkeseket.

– Vinnyog... – mondta újra az előbbi.

– Meg van ijedve – jegyezte meg most egy másik is, és szórakozottan tépdesni kezdte a tanár úr tarkójáról az apróbb szőröket. Valaki döfködte a szemét, mert érdekelte, hogy funkcionál-e a pupilla reflexe, és a cvikkeres egy lapos cseréptállal kétszer-háromszor erőteljesen fejbe vágta, mire felordított.

– Ütésre reagál – mondta megelégedetten, de a nagyobb biztonság okáért még két-három ütést mért Lichtmann fejére. Egy nyúl apróbb tűket szurkált a testébe és egy másik csipkés szélűre metélte a füleit. Könyörgésre fogta a dolgot:

– Családos ember vagyok... gyermekeim vannak... Önök ezt nem tehetik velem, ha kultúrállatok...

A cvikkeres letette a cseréptálat. –  No ne kínozzuk soká. Krausz, hozza a tűket.

És Krausz, egy izraelita tengerinyúl, hozta a tűket. A cvikkeres emelt hangon magyarázatba fogott:

–  Íme, nyulaim, a kísérleti alany. Ez egy úgynevezett tengeri egyetemi tanár, az emberszabású akadémiai tagok közül való, kétlábon járó, melegvérű emlős a v.b.t.t. válfajból. A kísérlet lényegével, azt hiszem, tisztában vannak. A vérelgennyesedés bacilusáról van szó, melynek feltétlenül hatást kell gyakorolni a hasnyálmirigyekre is. Az eddigi 707 praeparátum után, végre elérkeztünk az első tökéletes képlethez, mely hivatva van rá, hogy új korszakot teremtsen a toxiológiában. Kezdjük...

Több durva pata nyúlt a kalickába és megragadták. Sírt, kapálódzott, ellenállt, mint valami makrancos gyerek és megharapta Krauszot, de Krausz fejbevágta egy óriási stetoskóppal, hogy elnyúlt. Rákötözték a kis műtőasztalra, beszorították a gégéjét, kihúzták a nyelvét, ropogtatták a mellkasát... hörgött... Aztán hirtelen egy iszonyú nyilallás futott végig rajta és valami langyos ömlött el a hasán, amint a cvikkeres belevágott, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Széthúzták kampókkal a hasfalát és csipeszekkel rakták tele. Már nem is fájt. Egy kábulat szállt rá, amely hasonlított a narkózishoz... Fátyolos szemei a mennyezetre bámultak... Felette, a csillár üveglapján visszatükröződött a béltraktusa, amint föléje hajolnak és piszkálnak benne... Félig ébren volt, félig halva – és csodálatosnak találta, hogy az elgyötörtség véres ködén át most egy alkony jön itt eléje, mikor Sárospatakon diák volt, és állt az őszi naplementében a segédjegyző leányával... Fogták egymás kezét, és körülöttük sárga pettyekben borongott az őszutói kert... Az arcukat friss ökörnyál simogatta... Harangoztak...

Azután egy iszonyú rémület dermedt meg benne... A tű!... A tű!...

Látta, amint felveszik a tűt. Egy kétségbeesett sikoly szorult bent fuldokló gégéjében, és ott rezgett leszorított nyelve alatt. Tehetetlen iszonyatában elömlöttek a könnyei... Ezek itt most kivégzik a legiszonyúbb halállal, hidegen, megfontoltan, a tudomány nevében. Ó, a barbárok!... Egy gyors szúrás nyilallt bele a hasába, amint átdöfték a mirigyeket, és beléje lövellt a praeparátum. Aztán csiklandás szerű érzés bizsergette a tarkóját, és oda is becsurgott valami hideg váladék... Most már minden izma elernyedt... Késő... Késő...

„Zupp... zupp... zupp...” – ilyen hangot adott a rekonstruktiós tű, amint varrás közben átszúrták a bőrén. Összevarrták, mint valami zsákot. Krausz megdöfködte a friss sebet. Kipróbálta, hogy van-e még élet benne. Még volt...

...Aztán fényes terem jött, telve előkelően öltözött nyulakkal. A mennyezetről egy villanygolyó vakító sárga fényt lövellt. Ketten voltak a dobogón, a cvikkeres és ő. Ő kalitkában feküdt. Forrón, tikkadtan, kiszáradt nyelvvel, lüktető torokkal, és a szíve csak minden fél percben dobbant egyet. Szemei előtt a lázálmok torzult síkjaiban táncoltak a falak, és mintha végtelen messziről jönne, úgy zümmögött feléje a cvikkeres monoton hangja:

– Azt hiszem, sikerült kísérleteim lényegét a tisztelt hallgatósággal megértetni, és a jövőben nem férhet többé kétség hozzá, hogy a vérelgennyesedés, leszámítva egy pár indiszponált esetet, feltétlen kihatással van a hasnyálmirigyek működésére.

Felviharzott a taps és az éljen, a cvikkeres hajlongott, ő pedig ott feküdt a kalickában, forrón haldokolva, és a szemeiből vastag, zöldes-sárgás cseppekben hullott a genny...

Felébredt... A laboratóriumban már sötét volt, és még mindég harangoztak, mint álmában, mint Sárospatakon. Gyorsan felugrott, villanyt gyújtott és odament a kalitkához. A nyúl megdöglött...

 

 



 



Nostradamus és a földönkívüliek

A híres francia látnok rejtélyes verseit évszázadok óta mindig újra- és újraértelmezik. A legújabb kutatások szerint például Nostradamus több helyen is írt a földönkívüliek érkezéséről és bolygónkon történő letelepedéséről. Az idegenek szerinte az északi és a déli sarkkörökön túl találnak majd maguknak életteret, és csak ritkán fognak érintkezni az emberekkel.

Közismert tény, hogy Nostradamus híres négysoros jövendölései meglehetősen nehezen kibogozható, gyakran zavarosnak tűnő mondatokból állnak, amit általában azzal magyaráznak, hogy a látnok nem akarta titkát világos, közérthető nyelven az emberiség tudomására hozni. Amiről ő maga ezt írta: „Ámha rejtélyes mondatokba rejtettem is a titkot, ezeknek a mondatoknak egy a jelentésük, csakis egyféleképpen lehet érteni őket, mert nincs bennük semmi hozzávetőlegesség, semmi pontatlanság; csupán homályos a fogalmazás.” Csakhogy éppen ez a homályos fogalmazás az oka annak, hogy például 1962-ben a X./72. számú versét úgy értelmezték, hogy még az ezredforduló előtt a Mars, vagy egy a vörös bolygóról származó meteorit pályája keresztezi a Földét, de az emberiség az ütközés előtt űrrakétákkal felrobbantja a veszélyes törmeléket. A jóslat fordítása nagyjából így hangzik: „1999 hetedik hónapjában jön az égből a Nagy Rémkirály, és feléleszti Angoulmois nagy királyát, szerencsére előbb, mint hogy utóbb a Mars uralkodna.”

Ma már ugyanezt a verset úgy értelmezik, hogy az új évezred a Mars, a háború istenének uralkodásával kezdődik, hiszen 2001 szeptembere óta az Egyesült Államok és Európa folyamatos háborút visel az iszlám terroristák ellen.

 

A sarkvidék megszállása

 Akik napjainkban igyekeznek a földönkívüliek nyomára bukkanni a próféciákban, azok a II./19. és a II/22. számú verseket veszik górcső alá: „Az újonnan jöttek védtelen helyen fognak építkezni, addig lakatlan területet foglalnak el. Kényük-kedvük szerint ragadnak el réteket, házakat, mezőket, városokat, éhínség, pestis, háború: művelhető földek végtelenségben.” Ezekben a sorokban az „újonnan jöttek” kifejezés nagy valószínűséggel a földönkívüliekre utal, akiknek nincs szükségük megerősített bázisra kolóniájuk letelepítéséhez, nyugodtan építkezhetnek „védtelen helyre” is. A szakértők úgy vélik, ez a védtelen terület a két sarkvidék lehet, mert ezek vannak a legtávolabb az emberi településektől. Persze az is lehet, hogy az idegenek egyszerűen a hideg klímát kedvelik, ezért választják az Északi- és a Déli-sark környékét élőhelyüknek. A versekből ugyanis az is kiderül, hogy nem mi kényszerítjük oda őket, hiszen az idegenek totális győzelmet aratnak felettünk (kényük-kedvük szerint ragadnak el bármit), ám saját ellátásukhoz szükségük lesz mezőgazdasági és ipari területekre, ahol emberek dolgoznak majd. Bolygónk többi része művelhető, de mégsem művelt, tehát kihalt pusztasággá válik, az éhező túlélők között pedig pusztító járványok dúlnak majd.

Csillogó tárgyak az égen

 

A fenti látomást erősíti a Jövendölések 112. verse is, amely így szól: „Jég, eső hull majd, az élet pusztul, fekélyes lesz a bőr, a nők nem akarnak szülni, az új járványt éhínség követi, és ismeretlen, csillogó tárgyakat látni az égen.” Feltűnő, hogy Nostradamus ezekben a sorokban is összeköti az ismeretlen légi járművek megjelenését a pusztító járványok kitörésével, amiből sokan arra következtetnek, hogy a járványok nem a totális háború következményei lesznek, hanem a földönkívüliek terjesztik el azokat az emberek között. Az is kérdés, hogy a nők miért nem akarnak majd szülni. Talán, mert nem szeretnék gyermekeiket szenvedésnek kitenni a szörnyű új világban, vagy magától a szexualitástól idegenkednek, mert a járvány főként nemi érintkezés útján terjed, mint az AIDS. Más értelmezések szerint viszont az első két sor egy nukleáris holokauszt leírása, amely arra utal, hogy idegenek ellen atomháborút vívunk majd; a második két sor tanúsága szerint pedig sajnos sikertelenül.

Néhány orosz kutató viszont úgy véli, a vers a mini világháborúnak is nevezett szíriai válságról szól, ahol már többször vetettek be biológiai fegyvereket, s ezekből a pestis egy új változatának vírusa szabadulhat el. A járvány letarolja szinte az egész világot, s csak a váratlanul megjelenő földönkívüliek állíthatják meg, akik egyedül a sarkvidékeken tudnak majd védett zónákat kialakítani.

 

Megjelent a Hihetetlen Magazin 2016. novemberi számában.

 

Pat Murphy: A zöldségfeleség avagy a nőtermesztő

Pat Murphy Nebula-díjas amerikai írónőnek 1994 decemberében, a Galaktika 171. számában jelent meg a Zöldség-feleség című rövid novellája Füssi-Nagy Géza fordításában.

 

A novellából Kiss Feri forgatókönyve alapján Fazekas Attila rajzolta meg az alábbi, egyoldalas és kellemesen erotikus képregényt A nőtermesztő címmel, amely először 1996-ban a Fülesbagoly című rejtvénylapban látott napvilágot, majd 2008-ban a Zseb Rejtvény Színesben című magazinban is szórakozhattunk rajta.

Mi most ezzel kívánunk boldog gyermeknapot olvasóinknak :)

 



Bűvös kocka a Star Trekben

Stark Zoltán hívta fel a figyelmünket erre az érdekes momentumra az egykori sorozatban. Jómagam ugyan nem vagyok treki vagy trekker, de még a bűvös kocka elkötelezett híve sem (persze árválkodik egy itt a polcomon), mindazonáltal elgondolkodtatott a véletlenek furcsa játéka, és természetesen mindenféle összeesküvés-elméletek is eszembe jutottak :D



 http://indavideo.hu/video/A_Rubik_kocka_megjovendolese_a_Star_Trek-ben?autostart=1&utm_source=flash&utm_medium=relatedvideos&utm_campaign=videoplayer

Emlék a 29. képregénybörzéről

Vasárnap reggel 9 órakor szórólap formájában az alábbi mini képregény fogadta a jelenlévőket a KMO földszinti nagytermének asztalain:

A szórólap a kiadó Egyperces Képregény című sorozatának darabja, amelyet ajándékként adnak a megrendelések mellé, és amelyről a kiadó honlapján lehet bővebben tájékozódni. A kiadványról viszont az az ismert mondás jutott az eszembe, miszerint ajándék lónak…,mert ha már munkát és pénzt fektet valaki egy ilyen cuccba, akkor többet is dolgozhatna a sztorin. Nem akarok én itt Örkény Egyperceseire hivatkozni, hiszen a képregény esetében elsősorban a szórakoztatásról, nem holmi magvas gondolatok elültetéséről van szó, ám ha már sci-finek (hiszen szuperhősök szerepelnek benne) álcázták ezt a szösszenetet, legalább Frederick Brown vagy Herbert W. Franke apró remekműveit tanulmányozhatták volna a megjelenés előtt. Nem azért, mert e két író személyes kedvenceim közé tartozna, hanem azért, mert ők évtizedekkel ezelőtt megmutatták, hogyan érdemes megírni egy-egy nagyon rövid fantasztikus történetet. Elképzelhető persze az is, hogy a képregény szerzői ellenérzéseket táplálnak a hagyományos történetmeséléssel szemben, de akkor legalább egy poént (agy annak látszó valamit) kisüthettek volna egypecesük végére. Mert mondanivaló nélkül ez nem más, mint egy szórakoztatónak szánt sztori, csakhogy annak meg poén kellene a végére.
Ezek után a Magyar Szuperhős Mesék című képregénysorozattól is elmehetett volna a kedvem, de úgy tűnik, hogy az mégiscsak különb lehet a reklámjául szolgáló szösszenettől. A börzén ugyan nem lapoztam át (nem is láttam, de ez alighanem személyes figyelmetlenségemnek tudható be), a legnagyobb videómegosztón viszont a képregénykedvelő Alteron kolléga egészen jókat mond a 2. számról.