Egy korabeli sci-fi Rejtő Jenőtől

Kétségtelen, hogy napjainkra már meglehetősen elavult stílusában és témájában is, ám igazi ritkaság. Rejtő életében nem jelent meg, csupán a tavaly kiadott A megtalált tragédia című kötetben szerepel, amelyből az is kiderül, hogy az eredeti kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeumban található…

 

 

KÍSÉRLETI NYULAK

írta: Rejtő Jenő

 

Lichtmann tanár úr végiglépte kétszer-háromszor a laboratóriumot teljes hosszában és elgondolkozva babrált ritkás szakállában. Annyi már világossá vált előtte, hogy a praeparátum semmi hatással sincs a hasnyálmirigyekre, legalábbis az eddigi kísérletek csődöt mondtak, pedig kétségtelen, hogy helyes nyomon van. Egy darabig még töprengett a dolgokon, aztán rászánta magát, hogy megkísérti még egyszer az új praeparátummal.

A tengerinyúl ott vergődött Dobó asszisztens jól ápolt kezei között megkötözött lábakkal, annyira elgyötört állapotban, hogy nyikkanni sem bírt már, csak akkor hallatott valami halk, síró hangot, mikor a tanár egy rövid, de mély vágással megnyitotta a hasüreget, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Megelégedetten nyomta be az injectiós tűt a nyúlba, hogy a praeparátum egyik felét a fehérmájba, másik felét a tarkóbőr alá fecskendezze. Aztán megint összevarrta a tengeri nyulat, visszadobta a kalitkába és kedvtelenül lehúzta a gumikesztyűt.

– Reggelre gennyel kell megtelniük a könnyzacskóknak – fordult Dobóhoz –, másképen nem ér semmit az egész.

Dobó helyeslőEn bólintott. Általában, ő mindég helyeslően bólintott, ha a tanár úr mondott valamit, aztán megnyomkodta a friss sebet a nyúl hasán, hogy van-e még élet benne. Még volt. Nem sok, csak éppen annyi, hogy szomorú fejét lecsüggessze sovány patáira. Onnan nézte megkínzottan, bágyadt pislogással Dobót, amint kezet mos és a kalapja után nyúl.

Dobó a korzóra ment...

Alkonyodott már. A tanár úr idegesen, kimerültén vetette magát egy kopott bőrfotelbe. Nem tetszett neki ez a dolog a hasnyálmirigyekkel. Talán jobb lett volna malaccal kísérletezni. Eszébe jutott a tenger és hogy nyáron el kellene utazni valahová egy pár hétre... Aztán elaludt.

Kint feküdt a Lidón... A nap forrón sütött, a tenger végtelen kékségben tündökölt vakítón, és mindenféle nők masíroztak előtte, fürdődresszben, apró napernyőket forgatva, úgy, ahogy az operettben látta. „Nini, a Lichtmann...”, mondták nevetve és mutogattak rá. Ő meg csak hagyta őket és mosolygott, mert valahogy úgy érezte, hogy igazságtalan volt a múltkor este, mikor a színházból jövet azt mondta rájuk, hogy ők mételyezik meg az ifjúság erkölcseit és valamennyit ki kellene toloncolni... Persze az asszony helyeselt. Az ilyesmi tetszik neki... „Csak gyertek...”, biztatta a nőket - „majd elbánok az asszonnyal”, és feltette, hogy el is fog bánni vele, de alig fejezte be ezt a gondolatot, a nők máris riadt, tolongó futásba kezdtek. „Zivatar lesz?”, gondolta, és fel akart emelkedni, de nem bírt. Gyors csörtetést hallott a mögötte lévő cserjés felől, de már akkor egészen egyedül volt. Óriási állatok rohantak elő a bozótból. Nyolc-tízszer akkorák voltak ezek, mint egy közönséges ember, és a mellső lábukat maguk elé húzva, két lábon ugráltak. Először azt hitte, hogy brontosaurusok, aztán rémülten látta, hogy tulajdonképpen gigászi tengeri nyulakkal van dolga. Egyenesen feléje tartottak és mielőtt elmozdulhatott volna, egy nagy zöld hálót dobtak rá... Próbált kapálódzni, de valaki gorombán hasbarúgta... Vitték.

 

 

 

Hosszú úton cipelték így, süketen, vakon a reágomolyodott zöld hálóban, míg végre megálltak. Halkan tanakodtak körülötte, aztán egy sarokba dobták, de úgy, hogy jól megütötte a fejét... Már régen feküdhetett, mikor végre megnyílt a háló szája. Abban a hitben, hogy elfuthat, kiugrott a nyíláson... puff!... Valami lecsapódott mögötte, és egy zárt, tetőtlen kalickában volt, melynek rácsai reménytelenül magasra nyúltak. Csupa tengeri nyulat látott maga körül, akik mind egy idősebbnek látszó cvikkeres nyulat álltak körül nagy figyelemmel. Csodálatosképpen értette, hogy mit beszélnek. Két durva nyúlpata hirtelen megfogta fentről és tapogatni kezdte.

– Azt hiszem, jó lesz – mondta rövid tapogatódzás után.

Megrémült. Mit akarnak ezek? A cvikkeres tengeri nyúl gumikesztyűt húzott a patáira és kést vett. Elhatározta, hogy felfedi előttük a kilétét.

–  Kérem – kezdte –, én Lichtmann Benő egyetemi nyilvános rendes tanár vagyok az „Obligát paraziták tenyésztése” és a „Kísérleti szerológia” című tudományos művek szerzője, egészségügyi főtanácsos. Nem tudom, minek tulajdonítsam ezt a minősíthetetlen bánásmódot, mellyel önök nemcsak méltóságomat, hanem a törvényt is sértik.

–  Hogy szepeg... – jegyezte meg az egyik –, mintha csak érezné, hogy milyen missziót kell szolgálnia az ő nyomorult kis életének...

Dühösen kiabálni kezdett:

– Ezt a tónust kikérem magamnak! Én nagyon jól értem azt, amit beszélnek, de érthetetlen előttem, hogy miért korlátoznak személyes szabadságomban. Figyelmeztetem önöket, hogy az idevonatkozó paragrafusok igen súlyos jogi következményekkel terhelik a vétkeseket.

– Vinnyog... – mondta újra az előbbi.

– Meg van ijedve – jegyezte meg most egy másik is, és szórakozottan tépdesni kezdte a tanár úr tarkójáról az apróbb szőröket. Valaki döfködte a szemét, mert érdekelte, hogy funkcionál-e a pupilla reflexe, és a cvikkeres egy lapos cseréptállal kétszer-háromszor erőteljesen fejbe vágta, mire felordított.

– Ütésre reagál – mondta megelégedetten, de a nagyobb biztonság okáért még két-három ütést mért Lichtmann fejére. Egy nyúl apróbb tűket szurkált a testébe és egy másik csipkés szélűre metélte a füleit. Könyörgésre fogta a dolgot:

– Családos ember vagyok... gyermekeim vannak... Önök ezt nem tehetik velem, ha kultúrállatok...

A cvikkeres letette a cseréptálat. –  No ne kínozzuk soká. Krausz, hozza a tűket.

És Krausz, egy izraelita tengerinyúl, hozta a tűket. A cvikkeres emelt hangon magyarázatba fogott:

–  Íme, nyulaim, a kísérleti alany. Ez egy úgynevezett tengeri egyetemi tanár, az emberszabású akadémiai tagok közül való, kétlábon járó, melegvérű emlős a v.b.t.t. válfajból. A kísérlet lényegével, azt hiszem, tisztában vannak. A vérelgennyesedés bacilusáról van szó, melynek feltétlenül hatást kell gyakorolni a hasnyálmirigyekre is. Az eddigi 707 praeparátum után, végre elérkeztünk az első tökéletes képlethez, mely hivatva van rá, hogy új korszakot teremtsen a toxiológiában. Kezdjük...

Több durva pata nyúlt a kalickába és megragadták. Sírt, kapálódzott, ellenállt, mint valami makrancos gyerek és megharapta Krauszot, de Krausz fejbevágta egy óriási stetoskóppal, hogy elnyúlt. Rákötözték a kis műtőasztalra, beszorították a gégéjét, kihúzták a nyelvét, ropogtatták a mellkasát... hörgött... Aztán hirtelen egy iszonyú nyilallás futott végig rajta és valami langyos ömlött el a hasán, amint a cvikkeres belevágott, hogy hozzáférjen a mirigyekhez. Széthúzták kampókkal a hasfalát és csipeszekkel rakták tele. Már nem is fájt. Egy kábulat szállt rá, amely hasonlított a narkózishoz... Fátyolos szemei a mennyezetre bámultak... Felette, a csillár üveglapján visszatükröződött a béltraktusa, amint föléje hajolnak és piszkálnak benne... Félig ébren volt, félig halva – és csodálatosnak találta, hogy az elgyötörtség véres ködén át most egy alkony jön itt eléje, mikor Sárospatakon diák volt, és állt az őszi naplementében a segédjegyző leányával... Fogták egymás kezét, és körülöttük sárga pettyekben borongott az őszutói kert... Az arcukat friss ökörnyál simogatta... Harangoztak...

Azután egy iszonyú rémület dermedt meg benne... A tű!... A tű!...

Látta, amint felveszik a tűt. Egy kétségbeesett sikoly szorult bent fuldokló gégéjében, és ott rezgett leszorított nyelve alatt. Tehetetlen iszonyatában elömlöttek a könnyei... Ezek itt most kivégzik a legiszonyúbb halállal, hidegen, megfontoltan, a tudomány nevében. Ó, a barbárok!... Egy gyors szúrás nyilallt bele a hasába, amint átdöfték a mirigyeket, és beléje lövellt a praeparátum. Aztán csiklandás szerű érzés bizsergette a tarkóját, és oda is becsurgott valami hideg váladék... Most már minden izma elernyedt... Késő... Késő...

„Zupp... zupp... zupp...” – ilyen hangot adott a rekonstruktiós tű, amint varrás közben átszúrták a bőrén. Összevarrták, mint valami zsákot. Krausz megdöfködte a friss sebet. Kipróbálta, hogy van-e még élet benne. Még volt...

...Aztán fényes terem jött, telve előkelően öltözött nyulakkal. A mennyezetről egy villanygolyó vakító sárga fényt lövellt. Ketten voltak a dobogón, a cvikkeres és ő. Ő kalitkában feküdt. Forrón, tikkadtan, kiszáradt nyelvvel, lüktető torokkal, és a szíve csak minden fél percben dobbant egyet. Szemei előtt a lázálmok torzult síkjaiban táncoltak a falak, és mintha végtelen messziről jönne, úgy zümmögött feléje a cvikkeres monoton hangja:

– Azt hiszem, sikerült kísérleteim lényegét a tisztelt hallgatósággal megértetni, és a jövőben nem férhet többé kétség hozzá, hogy a vérelgennyesedés, leszámítva egy pár indiszponált esetet, feltétlen kihatással van a hasnyálmirigyek működésére.

Felviharzott a taps és az éljen, a cvikkeres hajlongott, ő pedig ott feküdt a kalickában, forrón haldokolva, és a szemeiből vastag, zöldes-sárgás cseppekben hullott a genny...

Felébredt... A laboratóriumban már sötét volt, és még mindég harangoztak, mint álmában, mint Sárospatakon. Gyorsan felugrott, villanyt gyújtott és odament a kalitkához. A nyúl megdöglött...

 

 



 



Nostradamus és a földönkívüliek

A híres francia látnok rejtélyes verseit évszázadok óta mindig újra- és újraértelmezik. A legújabb kutatások szerint például Nostradamus több helyen is írt a földönkívüliek érkezéséről és bolygónkon történő letelepedéséről. Az idegenek szerinte az északi és a déli sarkkörökön túl találnak majd maguknak életteret, és csak ritkán fognak érintkezni az emberekkel.

Közismert tény, hogy Nostradamus híres négysoros jövendölései meglehetősen nehezen kibogozható, gyakran zavarosnak tűnő mondatokból állnak, amit általában azzal magyaráznak, hogy a látnok nem akarta titkát világos, közérthető nyelven az emberiség tudomására hozni. Amiről ő maga ezt írta: „Ámha rejtélyes mondatokba rejtettem is a titkot, ezeknek a mondatoknak egy a jelentésük, csakis egyféleképpen lehet érteni őket, mert nincs bennük semmi hozzávetőlegesség, semmi pontatlanság; csupán homályos a fogalmazás.” Csakhogy éppen ez a homályos fogalmazás az oka annak, hogy például 1962-ben a X./72. számú versét úgy értelmezték, hogy még az ezredforduló előtt a Mars, vagy egy a vörös bolygóról származó meteorit pályája keresztezi a Földét, de az emberiség az ütközés előtt űrrakétákkal felrobbantja a veszélyes törmeléket. A jóslat fordítása nagyjából így hangzik: „1999 hetedik hónapjában jön az égből a Nagy Rémkirály, és feléleszti Angoulmois nagy királyát, szerencsére előbb, mint hogy utóbb a Mars uralkodna.”

Ma már ugyanezt a verset úgy értelmezik, hogy az új évezred a Mars, a háború istenének uralkodásával kezdődik, hiszen 2001 szeptembere óta az Egyesült Államok és Európa folyamatos háborút visel az iszlám terroristák ellen.

 

A sarkvidék megszállása

 Akik napjainkban igyekeznek a földönkívüliek nyomára bukkanni a próféciákban, azok a II./19. és a II/22. számú verseket veszik górcső alá: „Az újonnan jöttek védtelen helyen fognak építkezni, addig lakatlan területet foglalnak el. Kényük-kedvük szerint ragadnak el réteket, házakat, mezőket, városokat, éhínség, pestis, háború: művelhető földek végtelenségben.” Ezekben a sorokban az „újonnan jöttek” kifejezés nagy valószínűséggel a földönkívüliekre utal, akiknek nincs szükségük megerősített bázisra kolóniájuk letelepítéséhez, nyugodtan építkezhetnek „védtelen helyre” is. A szakértők úgy vélik, ez a védtelen terület a két sarkvidék lehet, mert ezek vannak a legtávolabb az emberi településektől. Persze az is lehet, hogy az idegenek egyszerűen a hideg klímát kedvelik, ezért választják az Északi- és a Déli-sark környékét élőhelyüknek. A versekből ugyanis az is kiderül, hogy nem mi kényszerítjük oda őket, hiszen az idegenek totális győzelmet aratnak felettünk (kényük-kedvük szerint ragadnak el bármit), ám saját ellátásukhoz szükségük lesz mezőgazdasági és ipari területekre, ahol emberek dolgoznak majd. Bolygónk többi része művelhető, de mégsem művelt, tehát kihalt pusztasággá válik, az éhező túlélők között pedig pusztító járványok dúlnak majd.

Csillogó tárgyak az égen

 

A fenti látomást erősíti a Jövendölések 112. verse is, amely így szól: „Jég, eső hull majd, az élet pusztul, fekélyes lesz a bőr, a nők nem akarnak szülni, az új járványt éhínség követi, és ismeretlen, csillogó tárgyakat látni az égen.” Feltűnő, hogy Nostradamus ezekben a sorokban is összeköti az ismeretlen légi járművek megjelenését a pusztító járványok kitörésével, amiből sokan arra következtetnek, hogy a járványok nem a totális háború következményei lesznek, hanem a földönkívüliek terjesztik el azokat az emberek között. Az is kérdés, hogy a nők miért nem akarnak majd szülni. Talán, mert nem szeretnék gyermekeiket szenvedésnek kitenni a szörnyű új világban, vagy magától a szexualitástól idegenkednek, mert a járvány főként nemi érintkezés útján terjed, mint az AIDS. Más értelmezések szerint viszont az első két sor egy nukleáris holokauszt leírása, amely arra utal, hogy idegenek ellen atomháborút vívunk majd; a második két sor tanúsága szerint pedig sajnos sikertelenül.

Néhány orosz kutató viszont úgy véli, a vers a mini világháborúnak is nevezett szíriai válságról szól, ahol már többször vetettek be biológiai fegyvereket, s ezekből a pestis egy új változatának vírusa szabadulhat el. A járvány letarolja szinte az egész világot, s csak a váratlanul megjelenő földönkívüliek állíthatják meg, akik egyedül a sarkvidékeken tudnak majd védett zónákat kialakítani.

 

Megjelent a Hihetetlen Magazin 2016. novemberi számában.

 

Pat Murphy: A zöldségfeleség avagy a nőtermesztő

Pat Murphy Nebula-díjas amerikai írónőnek 1994 decemberében, a Galaktika 171. számában jelent meg a Zöldség-feleség című rövid novellája Füssi-Nagy Géza fordításában.

 

A novellából Kiss Feri forgatókönyve alapján Fazekas Attila rajzolta meg az alábbi, egyoldalas és kellemesen erotikus képregényt A nőtermesztő címmel, amely először 1996-ban a Fülesbagoly című rejtvénylapban látott napvilágot, majd 2008-ban a Zseb Rejtvény Színesben című magazinban is szórakozhattunk rajta.

Mi most ezzel kívánunk boldog gyermeknapot olvasóinknak :)

 



Bűvös kocka a Star Trekben

Stark Zoltán hívta fel a figyelmünket erre az érdekes momentumra az egykori sorozatban. Jómagam ugyan nem vagyok treki vagy trekker, de még a bűvös kocka elkötelezett híve sem (persze árválkodik egy itt a polcomon), mindazonáltal elgondolkodtatott a véletlenek furcsa játéka, és természetesen mindenféle összeesküvés-elméletek is eszembe jutottak :D



 http://indavideo.hu/video/A_Rubik_kocka_megjovendolese_a_Star_Trek-ben?autostart=1&utm_source=flash&utm_medium=relatedvideos&utm_campaign=videoplayer

Emlék a 29. képregénybörzéről

Vasárnap reggel 9 órakor szórólap formájában az alábbi mini képregény fogadta a jelenlévőket a KMO földszinti nagytermének asztalain:

A szórólap a kiadó Egyperces Képregény című sorozatának darabja, amelyet ajándékként adnak a megrendelések mellé, és amelyről a kiadó honlapján lehet bővebben tájékozódni. A kiadványról viszont az az ismert mondás jutott az eszembe, miszerint ajándék lónak…,mert ha már munkát és pénzt fektet valaki egy ilyen cuccba, akkor többet is dolgozhatna a sztorin. Nem akarok én itt Örkény Egyperceseire hivatkozni, hiszen a képregény esetében elsősorban a szórakoztatásról, nem holmi magvas gondolatok elültetéséről van szó, ám ha már sci-finek (hiszen szuperhősök szerepelnek benne) álcázták ezt a szösszenetet, legalább Frederick Brown vagy Herbert W. Franke apró remekműveit tanulmányozhatták volna a megjelenés előtt. Nem azért, mert e két író személyes kedvenceim közé tartozna, hanem azért, mert ők évtizedekkel ezelőtt megmutatták, hogyan érdemes megírni egy-egy nagyon rövid fantasztikus történetet. Elképzelhető persze az is, hogy a képregény szerzői ellenérzéseket táplálnak a hagyományos történetmeséléssel szemben, de akkor legalább egy poént (agy annak látszó valamit) kisüthettek volna egypecesük végére. Mert mondanivaló nélkül ez nem más, mint egy szórakoztatónak szánt sztori, csakhogy annak meg poén kellene a végére.
Ezek után a Magyar Szuperhős Mesék című képregénysorozattól is elmehetett volna a kedvem, de úgy tűnik, hogy az mégiscsak különb lehet a reklámjául szolgáló szösszenettől. A börzén ugyan nem lapoztam át (nem is láttam, de ez alighanem személyes figyelmetlenségemnek tudható be), a legnagyobb videómegosztón viszont a képregénykedvelő Alteron kolléga egészen jókat mond a 2. számról.

Üzenet a világűrből

Ama nagyhírű 80-as évek közepére a hazai sci-fi klubmozgalom kibontakozása számos új rajongót szerzett a műfajnak a tizenéves korosztályból. Számukra Botond-Bolics György már legenda volt; sosem hallották a Mikrobi című hangjáték-sorozatot, de még a hasonló című rajzfilmszéria is legfeljebb, ha derengett valahol óvodáskori emlékeik között, és aligha kapcsolták össze ezeket az író nevével. A Vénusz-trilógia pedig akkoriban látott napvilágot, amikor a nyolcvanas évek tinédzserei még meg sem születtek, ezért többnyire az elérhetetlen, megismerhetetlen kuriózumot jelentette számukra, amiről éppen elérhetetlensége miatt lehetett különféle ábrándokat szövögetni. Hiszen már a szerző neve is milyen furcsa hangzású: nem egyszerűen Nemere, Lőrincz, Apáti, Csernai, Zsoldos, Mányi, Hernádi vagy Hédervári, hanem Botond-Bolics. Vajon mit jelenthet ez a furcsa szóösszetétel? Milyen különleges ember rejtőzhet mögötte? És azok a ködbe vesző 50-es, 60-as években megjelent regények, azokkal a sejtelmes címekkel!… Ha felszáll a köd, Idegen bolygón született, Ezer év a Vénuszon… Szinte mindenki hallott róluk, de senki nem tudta, miről szólnak, ezért aztán színes, kalandos, misztikus történeteket lehetett mögéjük képzelni. Hiszen a nyolcvanas években a sci-fi már nem a tudományos ismeretterjesztő irodalmat jelentette, hanem például az olyan lenyűgöző űroperákat, mint a Csillagok háborúja, az olyan érzelmes űrmeséket, mint Az Idő Urai, az olyan sejtelmes sztorikat, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az olyan félelmetes idegeneket, mint A nyolcadik utas… A képzelet határai kitárultak, a fantázia szabadon szárnyalhatott.

Aztán 1986-ban a vállalati GMK „mozgalom” utolérte a könyvkiadókat is, és utat találtak maguknak a félig-meddig magánkiadású könyvek. Így jelent meg Botond-Bolics György Az Orbitron-terv című regénye, amely azon nyomban le is rombolta a szerző mítoszát. Valószínűleg nem véletlenül nem adták ki addig az állami vállalatok; talán az író és a szerkesztők is érezték, milyen lapos és naiv történet ez a két beszélő nevekkel ellátott katonai hatalom tudósairól és csodálatos gépezeteiről szóló példabeszéd. Tipikus szocialista sci-fi, melynek főszereplői nem is igazi élő emberek, inkább csak ideológiailag elkötelezett állampolgárok. Ám a nyolcvanas évek új SF-rajongóit az ilyen látásmód már egyáltalán nem érdekelte, holott a kiadó a szerző legendájára alapozott és hatalmas példányszámban hozta ki a könyvet, amellyel ezért még a kilencvenes évek leárazásain is lehetett találkozni. A borító Korga György remek festménye ellenére a legrosszabb megoldások közé tartozott (akárcsak a szintén akkoriban, hasonló úton megjelentetett Zsoldos-regény, A feladat új kiadása esetében), mert nem elég egy jó kép, a címlapot meg is kellene tervezni, ugye. Persze a néhány hónappal később 2. kiadásban megjelent Redivivus tüzet kér című Botond-Bolics-regény még ezt is alulmúlta; a kereskedelemben sokáig példálóztak vele, ha arról beszéltek, milyen az abszolút eladhatatlan borítójú könyv.

Felejtsük most el azonban eme kései próbálkozásokat, és repüljünk vissza az író aranykorába, amikor leghíresebb regényeit alkotta. Azok mellett ugyanis Botond-Bolics György többek között a Pajtás című gyermeklapban is publikált két elbeszélést, melyek közül most a rövidebbet mutatjuk be. 

Az Üzenet a világűrből című novella 1960-ban jelent meg (közelebbi dátumot sajnos nem tudok mondani) és feltehetően Zórád Endre illusztrálta, aki akkoriban szintén sokat dolgozott a lapnak. A korszak elvárásaihoz illeszkedve természetesen ez is egy tudományos intézetben játszódik, de azért megvan a maga sajátos bája: gyerekként ki ne ábrándozott volna a csillagos égboltot bámulva arról, hogy odafentről valaki szintén figyel minket…

Annyit el kell még mondanunk, hogy a felkutatás érdeme nemminket illet; innen le lehet tölteni az oldalak fotóit. Amint látható, a második oldalon középen, a lap aljából hiányzik egy darabka, ezért ott két mondatban (a megmaradt részek figyelembevételével) kipótoltam a szöveget.

 

A rádiótávcső óriás tölcsérantennája lassan forogva pásztázta az égboltot. Néha meg-megtorpant és mintha csak észrevett volna valamit, egy ideig figyelve, mozdulatlanul meredt a végtelen mindenség egy láthatatlanul távoli pontjára. Az antenna öblös kosarát tartó oszlopok tövében lapos tetejű, csupa ablak épület húzódott meg szerényen. A föléje tornyosuló acélóriás mellett olyan aprónak tűnt, mintha nem is emberek, hanem a köröskörül láthatárig nyúló rengeteg manói számára építették volna.

Petter, aki egyedül kaptatott felfelé a közeli lakótelepről az obszervatóriumhoz vezető meredek ösvényen, jól tudta ugyan, hogy erdei manók nincsenek és manapság mesékben se igen esik már szó róluk, mégis gyorsabban kezdte szedni a lábát, amikor a nyugtalanul hajladozó fák sűrűje felől furcsa, szokatlan hangokat sodort füléhez a szél. Hirtelen nagyot reccsent valami mögötte. Bizonyára egy száraz ág tört le valamelyik öreg fáról, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Petter nekirugaszkodjék és futva tegye meg a hátralevő utat. Az épületet övező kis kertre ajtó nyílott, a résen át kékes lámpafény hasított a sötétbe. Petter habozva indult a világosság fele és már-már beljebb került az ajtón, de meggondolta magát.

– Rau – kiáltott be a küszöbről és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meghallotta a jól ismert hangot:

– Csak nem te vagy az, Petter?

Rau és Petter testvérek voltak, de Rau Kormok, a híres rádiócsillagász majd harminc esztendővel idősebb volt öccsénél. Szüleik rég meghaltak; Rau itt élt az obszervatórium kis lakótelepén, távol a várostól, ahol Petter diákoskodott és ahonnan éppen a nagy távolság miatt csak a téli-nyári vakációk idejére utazhatott bátyjához.

Most végéhez közeledett a nyári szünidő és Petter talán még sosem készült ilyen nehéz szívvel a búcsúzásra…

– Mi jutott eszedbe, hogy ilyen öreg este felkapaszkodtál ide a hegytetőre? – kérdezte öccsét Rau.

– Hiába próbáltalak otthonról hívni, nem jelentkeztél…

– Kikapcsoltam a telefont, hogy senki ne zavarjon most – nevette el magát Rau. – De mint látnivaló…

– Működik már? – vágott közbe izgatottan Petter és a szekrény nagyságú készülékre, Rau legújabb találmányára mutatott.

– Működik!

– És?…

Rau olyan mozdulattal válaszolt, mintha azt mondaná: majd meglátjuk mi lesz… most majd elválik, hogy élnek-e másik bolygón is, hozzánk hasonló értelmes lények. Felállt, a géphez ment és elcsavart rajta néhány gombot, majd benyomott egy fogantyút.

– Hogyan akarsz beszélni olyan lényekkel, akikről nem is sejted, milyen a formájuk és tudnak-e egyáltalán beszélni? – kérdezte Petter rekedten, majdnem suttogva, mintha attól tartana, hogy valaki más, talán éppen „azok” is hallják, amit mond.

– Nem csak szavakkal, hanem például a számok nyelvén is szót válthat két értelmes lény, Petter!  Én most minden három percben újra és újra az első öt páratlan számot: egy- három-öt-hét-kilenc… ezt sugárzom morsejelekkel rádióteleszkópon keresztül abba az irányba, ahol messze Földünktől lakott bolygót gyanítanak a csillagászok. Erre minden értelmes lénynek fel kell figyelnie, mert egy darab a világon mindenütt egy és a kettő meg a három sem lehet több vagy kevesebb.

– És ha egyáltalán léteznek, vajon mit üzennek majd „ők”?

 

– Egyelőre elég lenne, ha ugyanezeket a számokat, mondjuk, ugyanilyen időközökben visszasugározzák a Földre. Ebből már mindketten tudni fogjuk, hogy ott is, itt is értelmes lények élnek. Aztán hozzákezdünk, hogy megtanuljuk egymás nyelvét és kölcsönösen hírt adunk arról, milyen világ van itt és milyen azon a bolygón, ahol ők élnek.

– Nem tartasz attól, hogy soká fog tartani, amíg egymásra leltek? És talán még tovább, mire az egyik megérti, amit a másik üzenni akar…

– Lehet, hogy sokáig tart majd, de ez legyen a legnagyobb baj! – ölelte magához öccsét gyengéd szeretettel Rau. – Majd folytatod, amit én elkezdtem… és ha netán a te idődből se futná, majd a fiaid vagy unokáid érnek célt egyszer.  Fontos az, hogy végre működik az én készülékem.

A képernyőn eddig vadul cikkázó fénycsíkok hirtelen elsimultak és többé-kevésbé szimmetrikus, hullámos ívekbe rendeződtek.

– Ez… csak üzenet lehet! – kiáltotta rekedten Rau. Mintha eszét vesztette volna, ide-oda rohangált a töméntelen készülék között és hol az egyiken, hol a másikon állított valamit. Aztán felkapta a telefonkagylót, és néhány másodperccel később már hadarva diktálta az elektronikus számítóközpont ügyeletesének az adatokat, melyek alapján az elekroagy gyorsan és pontosan ki tudja számítani, milyen távol van a bolygó, ahonnan a Földre sugárzott, Rau készülékében fény- és hangjelekké alakított rádióhullámok érkeznek.

Ha egyszeriben ezer karja nő Raunak és mindegyiken ezer ujja van, az is kevés lett volna most ahhoz, hogy mindent elvégezzen, annyi tennivalója akadt. Repült az idő, a méter átmérőjű csillagászati kronométer számlapján nesztelenül suhant egyik óráról a másikra a hajszálvékony mutató.

– Ha ők is ugyanígy jelentkeznek majd, abból tudni fogjuk, hogy egymásra találtunk – mondta bizakodó reménységgel a hangjában Rau, amikor az egyik adás után ismét vételre kapcsolta készülékét.   Tovább   tett-vett, számolt, igazgatta a műszereket és jó időbe tellett, mire ráeszmélt, hogy  Petter  eltűnt  mellőle.   Ekkor vette csak észre, hogy az egyik asztalra  borulva, halom könyvnek támasztott fejjel rég ez igazalt álmát alussza már.

Rau maga sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, amikor meghallotta, hogy felberreg a telefon. A számítóközpont jelentkezett,

– Eredmény?

– Az elektroagy szerint a kapott adatokból nem lehet pontosan megállapítani, milyen távol van Földünktől az adást sugárzó rádióállomás.

– A hozzávetőleges távolság?

–Valamivel több, mint tizenhat fényév.

Százhatvan billió kilométer… Akkor ez az égitest csak egy az ERIDANUS csillagképhez tartozó naprendszer valamelyik bolygója lehet!

Hamarosan kiderült, hogy Raunak meg seregre való dolgot kell tisztáznia, ha minden kérdésre választ akar kapni az elektroagytól.

– Holnap kora estétől legyenek teljes készenlétben! – rendelkezett. – Éjfélig minden adatot megkapnak…

A telefonhívás Petert is felverte álmából. Már jó ideje ott toporgott Rau mellett, és amikor az letette a kagylót, ijedten kérdezte:

– Miért ez a csönd? Elromlott a készülék vagy… beszüntették odaát az adást?  – mutatott bizonytalan mozdulattal valahová a mennyezeten túlra.

Rau egy pillanatig nem válaszolt.

– Most egy időre megszakadt a kapcsolat – mondta aztán. – A tengelye körül forgó földgolyó néhány órán át elfedi antennánk elől a távoli égitestet. Várnunk kell estig, amikor majd ismét látóvonalba kerül az Eridanus csillagkép.

– Mit csinálsz addig?

– Megpróbáljuk kibogozni, van-e értelmük, jelentenek-e valamit a fel fogott hangjelek.

 

– Hogyan lehet azt kibogozni?

– Ahogyan a régészek sok-sok ezer esztendő előtt élt népek írásjeleinek titkát felfedik.   Számokra bontom a hangsort és a fénykígyó hullámait, a hangok, fénypontok értékét s számokkal helyettesítem, aztán munkába állítom az elektroagyat. Így néhány nap vagy hét alatt megfejtem a rejtvényt, ha ugyan egyáltalán megfejthető. Ez még az én feladatom, Petter… azután te következel:

– Én?!

– Igen, te! Mert arra az üzenetre, amit éjszaka útnak indítottunk, és amit ma, holnap és azután sugározni fogunk, leghamarabb is csak kerek harminchárom esztendő múlva érkezhet válasz.  Emberöltőkig tartó beszélgetés lesz ez,  Petter… kétszer tizenhat és fél évbe telik, amíg a rádióhullámok megjárják az oda-vissza utat. Hol leszek én, mire az Eridanus csillagvilágának bolygólakóitól nemcsak vaktában indított üzenet, hanem válasz érkezik a Földre?!...

Petter szeretett volna valami kedvest, biztatót mondani, de érezte, hogy akármit felel is, az nagyon hamisan csengene most.

Kint már teljes pompájában ragyogott az égen a nap.

Vajon az idegen bolygó lakói is olyan parányi fénypontnak látják óriás tűzgolyóját, mint mi az Eridanus csillagkép izzó halmazát? Vajon milyenek lehetnek azok a lények, akik ott élnek és ki tudja, mennyi munka, kutatás, kísérletezés után most végre rátaláltak Földünkre? Mióta küldik üzenetüket és mióta várnak választ a Föld emberétől?

Ezer és ezer gondolat zsongott Petter agyában. Kérdések, melyekre egyszer ő kap majd választ…

Közelebb simult bátyjához és átölelte derekát. Aztán halkan csak ennyit mondott:

– Folytatni fogom, Rau, amit elkezdtél.  Ígérem, hogy folytatni fogom és be is fejezem megkezdett munkádat…

 

 

Lem szerint a világ, avagy miért nem nyírja már ki valaki Harry Pottert?!

 

„A harmadik évezred elején élünk, ami annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények kinevelésének fennáll-e még a lehetősége…”

Az idézett mondat Stanisław Lem Dilemmák című esszékötetéből való (melynek írásai eredetileg az ezredforduló környékén láttak napvilágot); kiragadásának oka pedig, hogy néhány szóban összefoglalja az egész könyv mondanivalóját. A szerző ugyanis hasonlóan bő lére eresztett cirkalmas mondatokkal fanyalog valami olyan intellektuálisnak vélt magaslatból, ahová érzése szerint olvasóinak többsége úgysem ér fel. Ahogyan a fülszövegben áll: „… a könyv az aktuális korszellemet szedi ízekre. Lem ezen esszéiben az itt és most eseményeinek keserű hangú kommentátora.”

A problémát nem is annyira a keserű hang okozza, hanem hogy ilyen magától értetődő egyszerűséggel megfogalmazott mondatok csak a könyv hátoldalán olvashatók, míg a belső szöveghalmaz leginkább azt sugallja, hogy a világ változásain felháborodott Lem saját olvasóit (s mivel annak idején az esszék különféle népszerű, sokak által olvasott lapokban jelentek meg először, tulajdonképpen az egész társadalmat) okolja eme változásokért (hiszen ki mást okolhatna?), és bonyolultan megfogalmazott mondataival valamiféle bosszút kíván állni rajtunk. Valószínűleg divat lehetett a XXI. század hajnalán Lengyelországban Lemet olvasni; az értelmiség körében mindenképp, s Lem e mondataival adja tudtunkra, hogy értelmiség ide vagy oda, ő műveltségben magasan fölöttünk áll – nehogy már sokat képzeljünk magunkról. Ami a műveltség dolgát illeti, az alighanem igaz is, sőt bizonyára sokan vannak, akik valami perverz kielégüléssel olvassák a mondatait; talán jólesik nekik, hogy lenézik őket, mert hát mi mást olvasnának, ha nem tőlük okosabb emberek könyveit? Hiszen abból tanulni lehet, míg a velünk egy szinten lévők úgyis csak azt mondogatják (illetve írják le), amit mi is tudunk, ugye?

 

 

A kötet utószavát jegyző Jerzy Jarzebski szerint a könyv nem tetszhet mindenkinek, mert gyötri az olvasót és kínos kérdéseket tesz fel neki. Túlsúlyba kerülnek benne a szerző erőteljesen hangsúlyozott személyes emóciói és nézetei, az „akarom”-ok és „nem akarom”-ok, a „csodálom”-ok és a „nem szenvedhetem”-ek, amelyekkel sűrűn teletűzdelte az érintett témákat. Az ilyesfajta könyvek általában ellentétes véleményeket szülnek, ugyanis igen egyértelmű stílusban íródnak, és nem aprózzák el a jelenségek vizsgálatát, sőt, időnként igazságtalanok, nem hajlandók megérteni, avagy elfogadni a kultúra és az erkölcsök újabb áramlatait. (…)Régebben a technológiai fejlődés távlatairól vagy a véletlen filozófiájáról szóló klasszikus esszéiben Lem válaszai az elérhetetlen jövőt tervezték – ma viszont közeli távlatokban vannak megfogalmazva, és ezért sok embert felháboríthatnak, akik azon speciális területek szakértőinek tartják magukat, amelyekkel kapcsolatban épp nyilatkozik.

Mindez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha én például évtizedek óta a szakmámban dolgozó tapasztalt kőműves vagyok, de Lem azt állítja, hogy ő bizony jobban ért a mesterségemhez, mint jómagam, akkor hallgassak csak rá, hiszen ő Stanisław Lem. És hogy mi is az, amihez Lem ért, azt a fülszöveg így fogalmazza meg: „Elemzi az Egyesült Államok és Oroszország kormányainak legújabb lépéseit, mérlegeli az Amerikát ért terroristatámadás rendkívül érdekes konzekvenciáit, képet ad a mai Lengyelország geopolitikai vetületeiről, valamint kritikus ítéletet hirdet az irodalom és a képzőművészet legfrissebb alkotásai fölött, nem kímélve az irodalomelmélet vagy a filozófia divatos áramlatait. Haraggal kommentálja a tömegkultúra rémes süllyedését és hangot ad a tudomány legújabb eredményeiről alkotott véleményének.”

Nos Stanisław Lem bármilyen témáról ír, előbb-utóbb a második világháborúnál lyukad ki: érződik a sorok közt, hogy engesztelhetetlen gyűlöletet táplál Hitler és Sztálin iránt, de általában a németek és oroszok, mint hazája megrontói iránt is. Putyint egyre Sztálinhoz hasonlítgatja, de ugyanakkor a liberális német vezetéssel úgy tűnik, elégedett – amit viszont nehezen tud összeegyeztetni negatív érzelmeivel. Amúgy hosszú évekig élt németek között, és később is a német médiából értesült a világ híreiről, láthatóan azt tartja mérvadónak, miközben minduntalan felbukkan németellenessége, a német nemzettel szembeni idegenkedése, és rendre őket okolja a mai lengyel társadalom intellektuális lesüllyedéséért, merthogy a nácik annak idején kiirtották hazája értelmiségi rétegét. Mintha nem is hallott volna Katyńról és Sztálin ama tervéről, hogy lefejezze a lengyel társadalmat. Újra és újra felbukkan nála Auswitz és a lágerek, persze csak a náci lágerek, mintha a Gulagnak nem lettek volna lengyel áldozatai, s mindeközben Lem az ezredforduló amerikai kormányzatának gyengekezűségén, korlátoltságán és engedékenységén siránkozik, ami leginkább a hírhedt norvég Anders Breivik gondolatait juttatja az ember eszébe. Ő haragudott így a világra és ostorozta a nagyhatalmak vezetőit, ide-oda csapódva eszmék és áramlatok között, miközben oldalak százain papírra vetette elégedetlenségének okait – mielőtt radikálisabb lépésekre szánta volna magát.

 

Aztán itt van a tömegkultúra rémes lesüllyedése, amiről Harry Potter, a valóságshow-k, de főleg Harry Potter gondoskodik. De tényleg: úgy tűnik, a Potter gyerek az első számú közellenség. Olybá tűnik, ha a varázslótanonc nem volna, minden fantasztikumra éhes olvasó Lem könyveit falná. Az persze lényegtelen, hogy J. K. Rowling művei gyerekek számára készültek (nem is ember, aki felnőtt létére ilyesmit olvas!), míg Lem sci-fijein minden gyerek elalszik unalmában; nem azért persze, mintha rosszak lennének, hanem mert nem gyerekeknek írta azokat. Még Pirx pilóta kalandjait vagy a Kiberiáda meséit sem. Az meg, hogy íróként megtagadja korai műveit, nem vet rá jó fényt, hiszen az ötvenes-hatvanas években senki nem kényszerítette arra, hogy megírja azokat a könyveket. Önszántából tette amit tett; ezt megbánni lehet, de megtagadni olyan, mint az olvasók arcul köpése. Persze mit várjunk attól, akinek a XXI. században legfőbb ellensége Harry Potter, a muzulmánok, Putyin (mint Sztálin szelleme) és a környezetvédők, akik nemcsak gonosz terveiket dédelgetik titkon, hanem roppant hülyék is, mert lépten-nyomon megakasztják az atomhulladékot szállító vonatok útját: „Nem lehet abban a zöld pártban bízni, amelyik megállítja a nukleáris hulladékokat szállító vonatokat, egyszerűen azért, mert maguk sem tudják, mit cselekszenek: az ilyen vonat vagy nem sugároz radioaktívan, és akkor nincs értelme megállítani, vagy igen, akkor viszont éppen hogy az egyetlen értelmes dolog, ha a lehető leggyorsabb átvonulást biztosítjuk neki minél zavartalanabb útvonalon.” (161. oldal) Mintha Lem nem akarná elfogadni, hogy nem konkrétan a vonatokkal, hanem azokkal az atomhulladék-tárolókkal van probléma, ahová a szerelvények tartanak. Hogy a környezetvédők nem azért állítják meg a vonatokat, hogy azok egyhelyben vesztegeljenek és ott sugározzanak, hanem azért, hogy ne jussanak el a célállomásukra és vissza kelljen fordulniuk az atomerőművekbe… Ráadásul még azt is megállapítja: „Sajnos minden jel arra mutat, hogy a technológiai hulladékok kihatása a klímára meglehetősen szerény. Az amerikaiaknak tehát sokban igazuk van akkor, amikor nem akarnak beleegyezni az állítólagos üvegházi hatásokat kiváltó gázok kibocsátásának radikális korlátozásába.” Na ez már nem is sci-fi, hanem egyenesen fantasy…

Lem Dillemmáit olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a világ egysíkú, az amerikai elnök jó ember, az orosz gonosz, a zsidók jobb sorsra érdemesek, ő meg leszarja Steven Soderbergh Solaris-filmjét (Tarkovszkijt amúgy is utálta), a pénz persze jól jön érte, és távoli országok kiadóinak szívesen engedélyezi „megtagadott” művei megjelentetését is. És sajnos a globalizáció sem teljesen felhőtlen folyamat, mert minden erőfeszítés ellenére a „mi kis elitellenes, széteső társadalmi környezetünkben a változások árama által beláthatatlan jövő felé hajtott emberi tömegeket egyre kevésbé tudjuk uralni”. Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy Lem önmagát ahhoz a bizonyos, a világot irányító háttérhatalomhoz tartozónak tartja… Mindenesetre az afganisztáni háborút a második világháborúhoz hasonlítja, hiszen mindkét esetben az amerikai népet támadták meg holmi ázsiai országok, ezért felháborító, hogy egyes német politikai erők nem akarták azonnal és feltétel nélkül támogatni az Egyesült Államokat Kabul megszállásában. Olyan ez, mondja Lem, mintha az angolok haboztak volna, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot. Az már elkerüli a figyelmét, hogy párhuzamot inkább a két háborút kiváltó közvetlen események közt lehetne vonni: a német rádiótorony megtámadása éppen úgy hamis, ál-ok volt, mint a WTC lerombolása… Azt írja: „nehéz másképp megítélni az USA Afganisztánban folytatott tálibellenes akcióját, mint szükségszerűségből elkövetett lépést, hiszen a gyilkosan professzionális terrortámadás választ követelt. Kétségkívül viccesen festene, ha erre a támadásra válaszul az amerikai kormány egy bin Laden elleni letartóztatási paranccsal ellátott rendőrszázadot küldene.”

A könyv fülszövege úgy ajánlja a művet, hogy „Stanistaw Lem a tudományos-fantasztikus irodalom mestere, és ez esetben a tudományos előtagot tessék a legkomolyabban venni!” – ezt viszont elég nehéz elhinni, amikor a 182. oldalon azt olvassuk, hogy egy évezreddel ezelőtt még a kőkorszakot írták volna őseink, ha tudtak volna írni. Persze, ha ezt Krakkóban így gondolják, akkor már tudjuk, hogy ezer éve a pápa miért Istvánnak és nem a lengyeleknek küldött koronát: hát hogy nézett volna ki az az állatbőrökbe öltözött torzonborz kőkorszaki fickó, fején egy ötvösművészeti remekművel?

Ehhez a képzavarhoz képest már valóságos felüdülés a fordító bakija, amikor a 229. oldal alján fenékbe billentés helyett valakinek a fenekébe akar billenteni – ami, őszintén szólva rettentően tudománytalan eljárás volna a részéről…