A SCI-FI KLASSZIKUSAI ÉS AZ IDŐ GYERMEKE

Nemrégiben ismét kiegészítettem kicsiny SF-könyvtáramat – ezúttal A SCI-FI KLASSZIKUSAI elnevezésű sorozatot sikerült teljessé tennem Az idő gyermeke című kötettel. Nem mintha annyira tetszenének ezek a könyvek, sokkal inkább a gyűjtő szenvedélyessége tört a felszínre belőlem – némi nosztalgiával keveredve.

A rövid életű SFK-ban mindössze tizenkét kötet jelent meg 1993 és 1995 között. Eleinte a Cédrus kiadó gondozta a sorozatot, aztán a hetedik kötetnél beszállt a szegedi Szukits kiadó, hogy az utolsó kötetet már ők jegyezzék egyedül:

1. Robert A. Heinlein: Matuzsálem gyermekei (Cédrus, Bp., 1993) ford.: Kiss Marianne, ill.: Temesvári Ferenc

2. Isaac Asimov: Előjáték az Alapítványhoz (Cédrus, Bp., 1993) ford.: Németh Attila

3. Isaac Asimov – Robert Silverberg: A pozitron-ember (Cédrus, Bp., 1993) ford.: Baranyi Gyula, ill.: Temesvári Ferenc

4. George M. Dick: UFO-történelem (Cédrus, Bp., 1993) ill.: Fujkin István

5. Poul Anderson: Az atlantiszi táncosnő (Cédrus, Bp., 1993) ford.: Friedmann Károly, ill.: Hungár István

6. Clifford D. Simak: Az emberfarkas-elv (Cédrus, Bp., 1994) ford.: Kiss Marianne, ill.: Fujkin István

7. Isaac Asimov: A félvér (Cédrus, Bp., 1994) ford.: Kiss Marianne és Németh Attila

8-9. Brian W. Aldiss – David Wingrove: Trillió éves dáridó I-II. kötet (Cédrus, Bp., 1994-95) ford.: Nemes Ernő

10. Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek (Cédrus, Bp., 1994) ford.: Adamik Lajos

11. Isaac Asimov – Robert Silverberg: Az idő gyermeke (Cédrus, Bp., 1995) ford.: Nemes Ernő

12. Isaac Asimov: A szuperneutron (Cédrus, Bp., 1995) ford.: Kiss Marianne és Nemes Ernő

Emlékeim szerint később még megjelentettek két, méretében a sorozatot követő könyvet – Isaac Asimovtól az Ameddig a szem ellát című esszékötetet és az író Halálos ítélet című novella-válogatását –, ám ezek már egyértelműen nem voltak részei a sorozatnak. A novellás kötet például egyenesen a Hydra Könyvek emblémája alatt látott napvilágot. (Ez utóbbi sorozat nemcsak az SFK-t váltotta fel, hanem a Szukits kiadó Szórakoztató Regénytárát és a Fantasztikus Remekművek című sorozatot is.) Mindemellett érdekes, hogy míg a Szukits kiadó más sorozataival hamarosan az ország egyik vezető sci-fi és fantasy kiadójává vált, az SFK-t mégsem vitte tovább. Amely tény alighanem azt jelenti, hogy ez a sorozat üzleti bukás volt.

Az SFK mostoha sorsa valószínűleg már az első kötettel megpecsételődött. Szokatlan mérete – 240 mm × 160 mm – a régi Galaktika antológiákat idézte (aligha véletlenül), csakhogy ami egy magazinnál elfogadható, az egy regénynél már idegesítő lehet. A Szukits kiadó későbbi könyveinek egy részénél ismét visszahozta ezt a formátumot, igaz, akkor már kemény fedéllel, ami legalább elegánssá varázsolta a köteteket. Az SFK-nak azonban nem csupán a mérete volt riasztó, hanem az ára (295 Ft) is. Ráadásul a kilencvenes évek legelején Robert A. Heinlein nem örvendett nálunk széleskörű ismertségnek, a Matuzsálem gyermekei pedig meglehetősen régi, 1941-ben írott regénye volt. Mi több, Temesvári Ferenc borítója és szövegközti képei sem nyújtottak kiemelkedő esztétikai élményt, elnagyoltnak és fantáziátlanoknak tűnnek számomra mind a mai napig. Az igazi kárt azonban a szerkesztő, Trethon Judit okozta a regénynek. Nemcsak a fordítás zökkenőit nem simította el, de bekezdéseket, alfejezeteket tördelt össze (vagy hagyta annyiban a tördelő-szerkesztő hibáit), idegesítővé és szinte olvashatatlanná téve a szöveget. Tudom, hogy sokan tisztelték őt (vagy legalábbis jól felfogott érdekükből úgy tettek, mintha tisztelnék), és sajnálkoznak korai halálán, ám akik együtt dolgoztak a szerkesztőnővel, azok tudják, miről beszélek, amikor azt mondom, munkája nem egyszer hagyott kívánnivalót maga után. Amellett személye mindig is megosztotta az SF-társadalmat; annak idején afféle ütközőpontnak és kettősügynöknek tekintették, mert dolgozott a Galaktika szerkesztőségében és a VÉGA egyesületnél is, márpedig ez a két társaság igencsak utálta egymást. Aztán a rendszerváltás környékén Trethon Judit neve szerkesztőként a legpocsékabb minőségű sci-fi könyvekben tűnt fel, amivel akaratlanul is sokat ártott a sci-fi hazai megítélésének. Romboló munkájának betetőzéseként az új évezredben a sokat vitatott és meglehetősen kétes értékű Zsoldos-díj zsűrijének elnöke lett, amely minőségében sokat lendített a mindenféle művészi értékektől mentes hazai sci-fi dilettáns gyártóinak életén. Mindemellett persze nem tagadható, hogy a műfaj egyik leglelkesebb hazai rajongója volt, akit remélhetőleg többnyire a jó szándék vezérelt…

Nem véletlenül az SFK második kötetének szerkesztője már Balázs Éva, fordítója pedig a mostani Galaktika irodalmi szerkesztője, Németh Attila lett. Mivel az Előjáték az Alapítványhoz egy ismert író népszerű sorozatának új darabja volt, ez a regény igazán sikeresnek bizonyult; hamar gazdára talált valamennyi megjelent példány. Szerencsére kimaradtak belőle a szövegközti illusztrációk, de ennél többet nem mondhatok róla, mert noha itt áll a polcomon, a könyvet mind a mai nem olvastam.
A sikeren felbuzdulva az SFK harmadik kötete (részben) szintén Asimové lett. Megszerezték régi fordítóját, Baranyi Ferencet, megtartották szerkesztőnek Balázs Évát, átvették az amerikai kiadás borítóját és feltehetően csökkentették a példányszámot, de mindez kevésnek bizonyult. A kiadó ugyanis rossz szokásának engedve drágán adta a regényt, és a hátoldalon tartalmi ismertető helyett egyetlen mondat állt csupán. Temesvári Ferenc visszacsempészett rajzai sem javítottak az összképen, így ez a kiadvány sem lett igazán sikeres.

A negyedik kötetnek aztán egyáltalán nem volna helye egy sci-fi sorozatban, mivel ez még csak nem is irodalom, hanem UFO-észlelések gyűjteménye. Persze a kilencvenes évek első felében élénk érdeklődés mutatkozott hazánkban a megmagyarázhatatlan jelenségek és az UFO-k iránt, ezért vélhette a kiadó jó ötletnek publikálni Mandics György (George M. Dick álnéven írt) könyvét, amely viszont nem tartalmazott semmiféle újdonságot az akkoriban sűrűn megjelenő hasonló témájú művekhez képest. A kötet előszavában a szerző így beszél nézőpontjáról: „Ez a könyv nem akar meggyőzni arról, hogy VANNAK (sic!), s azok kételyei sem érdeklik, akik azt állítják, hogy NINCSENEK. Ez a könyv egyszerűen fel akarja mutatni azt a tapasztalatot, amelyet azok szereztek, akik szembesültek az ufókkal, és el tudták mondani azt, hogy mi történt.”
Ehhez képest a kötet utószavában már homlokegyenest más konklúziót oszt meg olvasóival Mandics György: „Az ufójelenség egy vagy több SZUPERCIVILIZÁCIÓ TECHNOLÓGIÁJÁNAK a jelenléte…”
Még jó, hogy a szerző saját maga emelte ki a szövegben önön ellentmondásait, miközben azt is tudjuk, hogy Mandics néhány évvel korábban még vehemensen tagadta az idegen civilizációk létét. Erről például Bogdán László (Mandicshoz hasonlóan szintén erdélyi magyar író) Luca-napi időjóslások (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985) című könyvének első sorai is tanúskodnak: „Mandics György, a kiváló költő szenvedélyesen foglalkozik rejtélyológiával, s ebben a minőségében – amint ezt bizonyos folytatásos közleményei is meggyőzően bizonyítják – évek óta cáfolja egyik hobbimnak, a repülő csészealjaknak a puszta létét is; érzéki csalódásnak, rémálomnak, fantazmagóriának, sőt mindközönségesen hazugságnak minősítve az azonosíthatatlan repülő tárgyakkal összefüggő, nemegyszer képes híradásokat, amelyek ún. csúcsidőszakokban valósággal elözönlik a világsajtót.”
Érdekes volna megtudni, vajon mi okozta Mandics Györgynél ezt a hirtelen pálfordulást, de erről persze nem beszél könyvében. Mi több, az olvasóban azt az érzést igyekszik kelteni, hogy világéletében tisztában volt az UFO-k mibenlétével…(Érdekes egyébként eme mozaikszó használata is. A borítón a cím ugyanis kötőjel nélkül szerepel – UFO történelem –, a címoldalon már kötőjellel – UFO-történelem –, viszont az alcím már a szó kisbetűs változatával: Ufók a ház körül.) No, hát ennyit a szerző hitelességéről és őszinteségéről…
Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a nyolcvanas években a magyar SF-mozgalom résztvevői élénken érdeklődtek az idegen értelem utáni kutatás iránt, de már akkor is heves viták folytak arról, van-e helye Dänikennek és társainak a sci-fi irodalomban… Mandics György egyébként korábban valóban írt néhány SF-nek álcázott társadalombíráló novellát (többnyire felesége, M. Veress Zsuzsanna közreműködésével), amelyek a kolozsvári Kriterion kiadónál három kötetbe szerkesztve meg is jelentek. Igazán sajnálatos, hogy Mandics György maga hangoztatja (például a HungaroConon tartott előadása alkalmával), miszerint ezeket nem tartja sci-finek, önmagát pedig nem érzi sci-fi írónak. Mostanában ráadásul azzal borzolja a kedélyeket, hogy szintén tagja a Zsoldos-díj ítélő-bizottságának és bírálatait felettébb kurtán-furcsán fogalmazza meg…

Az SFK ötödik kötete klasszikus témát – az időutazást – feszegetett ugyan, ám Poul Andersonnak aligha ez a legjobb regénye. Nem használja ki a történetben rejlő lehetőségeket, ókori leírásai erőtlenek, amin a gyakorlatlan fordító és a grafikus munkája sem képes javítani. Én sokkal izgalmasabb, színesebb történetet vártam, de csupán egy drágán mért középszerű regényt kaptam… (A fordító, Friedmann Károly ellen egy másik munkája miatt – Richard A. Knaak: A tűzokádó sárkány; Griff Könyvek, Bp. 1990 – a Galaktika 122. számában Bereczky Tamás egy egész oldalas heves kirohanást intézett, nem teljesen jogosan. Az általa görcsös igyekezettel számba vett hibák ugyanis nem minden esetben voltak hibák; a kritikus támadása sokkal inkább az akkori GFK könyveknél jóval sikeresebb konkurenciának, a Zrínyi Nyomda kiadójának, s kevésbé a szerencsétlen fordítónak szólt. Annál is inkább, mert Friedmann Károlyt a Galaktika is többször alkalmazta: például a 106. számban – 1989/7, 55-63. oldal –Vincent King Védekező mechanizmus című novelláját magyarította, a 107-ben – 1989/8, 62-70. oldal – pedig éppen Poul Anderson Vulkánusz kovácsműhelye című elbeszélését.)


Anderson regényéhez hasonlóan a sorozat hatodik kötetéről sem sok maradt meg bennem. Talán érdekes is lehetett volna, de csupán átlagos volt, főleg Clifford D. Simak más munkáival összevetve. Viszont a kiadó végre áttért a kezelhetőbb méretű könyvekre – 200 mm × 110 mm –, noha az illusztrációkról és a magas árról még nem mondott le, viszont a tartalmi ismertetőt ezúttal is elhagyta. A papírt azonban gyengébb minőségűre cserélte, aminek meg éppen a grafikák látták kárát… Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a siker ismét elmaradt, és ez Trethon Judit hírnevének sem tett jót, mert ezt a kötetet szintén ő szerkesztette.

Az SFK hetedik kötete szintén Asimové lett, de ezt a Cédrus kiadó egyedül már nem vállalta; ekkor társult be mellé a Szukits. A könyv mérete az előzőhöz képest változatlan maradt, de a borítót és az ismertetőt jobban megtervezték, és száműzték a szövegközti illusztrációkat. És ezúttal valóban igazi SF klasszikust kaptunk: Asimovnak az 1930-as és 1940-es évek fordulója tájékán írott novelláit. Új szerkesztőt (Hunyadi Csaba) és új tördelőt (Illés Tibor) is hozott az új cég. A papír minősége javult, a betűtípus viszont idegesítő maradt…

A nyolcadik és kilencedik kötet volt a sorozat igazi értéke az SF fanatikusok számára, noha üzletileg minden bizonnyal alulmúlta a várakozásokat. Brian W. Aldiss és David Wingrove tanulmánya fontos adatokkal zsúfolt alapmű (a Metagalaktika 7. számában megjelent Sam J. Lundwall írások szórakoztatóbbak ugyan, de pontatlanabbak), ráadásul az ilyesfajta elméleti kötet hiányzott a hazai könyvkiadás palettájáról, ezért is várhatott tőle sokat a két kiadó. Csakhogy irodalomtörténeti tanulmányok már nem sok embert érdekeltek a kilencvenes évek közepén – főleg ilyen magas áron –, ezért a bukás elkerülhetetlen volt. Ebbe a kiadványba nagyon kellettek volna az illusztrációk (lásd Metagalaktika 7.), de éppen ebben mellőzték azokat. Nemes Ernő csupán műkedvelő fordító volt; nehézkes, darabos szövege számtalan hibával terhelt, Trethon Judit pedig nem segített rajta, mert legfeljebb egy-egy tárgyalt mű magyar kiadásaival kapcsolatos (és tagadhatatlanul széleskörű) tárgyi tudását adta a kötethez. Rengeteg hibája ellenére mégis hálásak lehetünk a kiadóknak ezért a könyvért (rajtuk kívül az utóbbi húsz évben senki nem vállalkozott hasonló ismeretterjesztésre), amelynek második része ugyan kilencedik kötete volt az SFK-nak, mégis csak a tizedik után látott napvilágot, akkor is minimális példányszámban. (Azt, hogy egyáltalán megjelent, külön megköszönhetjük, ugyanis a legtöbb kiadó az első rész katasztrofális értékesítési eredménye után egyáltalán nem adta volna ki a folytatást.)

Sajnos a két kötet közt megjelent A kisemmizettek című regény sem volt igazán sikeres. Tudom, hogy Nebula-díj, magasirodalom meg minden, csakhogy hazánkban Ursula K. Le Guin igen kevés olvasóval bír. Számomra például minden könyve nehézkes és unalmas szöveg; még a Szigetvilág-ciklus sem tud lekötni. Az írónő regényeivel mások is így lehetnek, mert ahogyan korábban a boltokban porosodott A sötétség balkeze és az Égi eszterga, úgy A kisemmizettek sem sok embert érdekelt. Ezzel a két kiadó is tisztában lehetett (a terjesztők mindenképpen), hiszen országszerte meglehetősen alacsony példányszámban terítették a könyvet. A sűrűn szedett apró betűs szöveg és a kifejezetten riasztó borító még az elszánt sci-fi rajongók közül is sokakat eltántorított a vásárlástól, márpedig három egymást követő bukás után minden kiadó elgondolkodik a jövőről…

Ebben az esetben azonban a jövőt ismét Asimov jelentette, mert a sorozat tizenegyedik kötete (amellyel most sikerült teljessé tennem a gyűjteményemet) a szerzőnek Robert Silverberggel közösen írt harmadik regénye volt. Ha jól tudom, Silverberg összesen három Asimov-novellát dolgozott át regénnyé, ezek közül az első, a Leszáll az éj (Valhalla Páholy, Bp. 1993) a leghíresebb, ezt még Asimov életében megjelentették… Nos, immár mindhármat olvastam, és meg kell mondanom, egyik unalmasabb, mint a másik. Az eredeti novellák valószínűleg érdekesebbek lehettek; Asimov ugyanis vélhetőleg tisztában volt azzal, hogy ezek a történetek milyen hosszúságban lehetnek élvezetesek az olvasók számára. Nem véletlen, hogy nem írt belőlük regényeket ő maga. Szóval ez az egész „összedolgozás” – a reklám szerint a sci-fi két óriása adta össze zsenijét – fabatkát sem ér; hamvába holt ötlet. Nem beszélve arról, hogy én Silverberg önálló írásait sem szeretem, hiába áradoznak egyesek, miszerint ő a „nagy megújuló művész”, szerintem valamennyi (általam ismert) műve egyformán unalmas. A legemlékezetesebb számomra egyik novellája volt – még a nagyalakú Galaktikából –, amely egy idegen bolygón viharban rekedt kutatókról szól; szerzőnk oldalakon keresztül ecseteli a gyilkos szél ellen vívott küzdelmüket, majd mikor hosszas kínlódás után már-már sikerrel járnának, a novella utolsó sorában arról biztosít minket a szerző, hogy a szél most fog csak igazán feltámadni, és az embereknek fikarcnyi esélyük sem marad. A hosszas szenvedés után egy ilyen gyengécske poént elereszteni pedig nemcsak olcsó megoldás, hanem az olvasókkal szembeni tiszteletlenség jele is egyben. Márpedig egy írónak mindenek előtt az olvasóit kellene tisztelnie, ugye…
Hasonlóan erőtlen a szerzőnek Az idő gyermeke című regénye is. Egy amerikai kutatóintézet falai között játszódik a történet, jellemzők híján mégis nehezen elképzelhető ezt az intézet. Hát még a külvilág – a XXI. század ki tudja hányas évei –, amiről aztán végképp semmiféle információt nem oszt meg velünk Silverberg: vélhetően azért, mert önmagában sem építette fel regénye világát, amit így nehéz is volna továbbadnia olvasóinak. Ugyanígy a szereplők is majdhogynem a levegőben lógnak, néhány lényeges tulajdonságukon kívül nem ismerjük őket, ami egy novellánál nem baj, regényterjedelemben viszont kevés az érdeklődés fenntartásához. Nehéz volna így bármelyik alakkal azonosulni, átérezni a problémáit. A történet befejezése pedig előre kiszámítható, ráadásul Silverberg úgy állítja be, mint pozitív végkicsengést – megjelenik az őskorban az „istennő” és az elrabolt gyermek –, ám sejthető, hogy Edith Fellowes aligha élhet sokáig abban a számára oly idegen környezetben. A szerzőnek sikerült tehát egy olyan megoldhatatlan konfliktust teremtenie, amit – úgy tűnik – maga sem vett észre. Ráadásul én végig azt hittem, felállít majd valami új hipotézist a Neander-völgyi emberek rejtélyes eltűnéséről, de Silverberg ezzel sem foglalkozott. Egyszerűen figyelmen kívül hagyott minden problémát, egy izgalom- és feszültségmentes, érdektelen regényt alkotott, amelyben Asimov szellemisége megcsillanni sem tud: ebből a műből egyaránt hiányzik a tudomány és a fantasztikum is…
A kötet fordítója ezúttal is Nemes Ernő volt, aki kapott egy lektort Szőts Katalin személyében. Valószínűleg az ő érdeme, hogy Ernő bácsi mondatai most kevésbé csikorognak, noha így is minden oldalon találkozhatunk erőltetett, magyartalan megfogalmazásokkal, melyeken lett volna még mit csiszolni. Ám ha nem is sikerült maradéktalanul a szöveggondozás, de legalább érződik a kiadó szándéka. A borító viszont ezúttal is a gagyi határát súrolja, pedig Fujkin István más kiadványokhoz készített már egészen kellemes arculatot is, jelen esetben viszont mintha nem tudott volna szabadulni a sorozat átkától…
Emlékeim szerint a regény szintén alacsony példányszámban jelent meg (és persze magas áron), ami azt eredményezte, hogy valószínűleg valamennyi kötet gazdára talált, mégis kevesen ismerkedtek meg vele; tehát nem nevezhető igazán sikeresnek. Mintha a kiadó is kelletlenül, kényszerből jelentette volna meg, mintegy szabadulni akarván a sorozattól.

Az SFK utolsó kötete már a változás egyértelmű jeleit hordozta magán. A Cédrus kiadó végleg kiszállt a sorozatból, amely ezután rögtön átalakult. Új koncepciót láthatunk a borítón: Fujkin István végre magára talált és látványos munkával örvendeztette meg az olvasókat. Belül szellős tördelésben valóban klasszikus Asimov-novellákat kapunk Kiss Marianne és Nemes Ernő tolmácsolásában, és az új lektor – Lázár István Dávid – is jobban figyelt a munkájára. A Szukits kiadó szintén új lendületet vett (vagy terjesztőt váltott), mert országszerte elegendő példányszámban  lehetett kapni a könyvet, amelyről röviden annyit mondhatunk, hogy ha ennyit törődtek volna az egész sorozattal, akkor az talán még ma is élne…